A Jelennek Való Ellenállás: Az Én-központ Háromszöge 4.

Ma egy vegyes-felvágott blogbejegyzést hoztam össze. Egyrészt olvashatjátok Scott Én-központról szóló írásának utolsó részét, a jelennek való ellenállás kötegéről. Másrészt pedig egy gyakorlati Jelen-Valóságpróbát ajánlok figyelmetekbe. Kellemes utazást ma is!

3. A jelennek való ellenállás kötege

A háromszögön belüli harmadik gondolatköteg a jelennek való ellenállás kötege. Az én-központ azzal tartja életben az elkülönültség érzését, hogy ellenáll annak, ami éppen most történik. Ez a  gondolatköteg  tartalmazza a jelen pillanat bármilyen értelmezését, különösen azokat, amelyek ellenállnak a jelen tapasztalásnak, beleértve a hibáztatást, panaszkodást, ítélkezést és összehasonlítást. Az ellenállás minden olyan gondolatot felölel, ami úgy tünteti fel, hogy nem kellene annak történnie, ami történik. Csak vedd észre, hogy mi történik a jelen tapasztalásodban. Valaki vagy valami bosszant, frusztrál, nem mozog elég gyorsan, túl gyorsan mozog, nem elég figyelmes, az utadban van, szemétkedik, túl kedves, nem figyel eléggé, vagy nem azt teszi, amit te akarsz. Az összes gondolat az én-központból jön, amely hiszi, hogy tényleg van itt egy személy, aki el van különülve attól, ami „ott kinn” történik.

Ismétlem, nincs semmi elemezni, semlegesíteni, leküzdeni, kiókumlálni, megszabadulni és megérteni való vagy szükséges gondolat a jelennek való ellenállás kötegéből. Csak pihenj meg tudati térként, anélkül, hogy hangsúlyoznád a gondolatokat, amint felbukkannak és eltűnnek. Az én-központot azzal tartjuk fenn, hogy folyamatosan éltetjük a gondolatokat ebből a kötegből; az táplálja, hogy folyamatosan ellenállunk a mentális értelmezésen keresztül annak, ami a jelen pillanatban történik.

(Scott Kiloby: Living Realization – Élő Felismerés)

És egy kis gyakorlati feladatot is szeretettel ajánlok a figyelmedbe:

Végezz valóságpróbát egészen addig, amíg teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy mindig éppen az van, ami éppen van. És senki és semmi nem a te engedélyedre vagy hozzájárulásodra vár, hogy éppen azt csináljon, amit. Rengeteget írtam a blogon arról, hogyan is kondicionálódtunk arra, hogy azzal a működéssel éljünk, mely szerint mentálisan folyamatosan ellene kell mennünk annak, ami van, mert azt hittük el, hogy a dolgokra így van ráhatásunk, és persze így kapjuk meg az „irányító én” érzetét. A valóság azonban sosem vár a beleegyezésünkre, már olyan, amilyen. És abban a pillanatban, amikor ezt teljességében felismerem és megélem, egy leszek az élet áramlásával. Addig azonban folyamatos ellenállásban élek, és ettől várom a változást. Elég abszurd, ha jobban belegondolsz…

Néhány hétköznapi példa a valóságpróbára:

1. Megbeszéltem valakivel, hogy 10-kor találkozunk. Még 10 perccel később sincs ott, nem is telefonált. Hihetem én azt, hogy „itt kéne lennie”, „fel kellett volna hívnia”, „milyen szemét, hogy nem is szólt”, stb., ettől azonban még nem lesz ott. J Valóságpróba: Mi a valóság? Itt van vagy nincs itt? Nincs. Akkor ez a valóság, bármennyire is úgy gondolom, hogy nem ennek kéne lennie. És megnézhetem, milyen feszültség keletkezik bennem ezektől az elhitt gondolatoktól, és mennyire jó ilyenkor a bőrömben lenni. Arról nem is beszélve, mi mindenből maradok ki, ami éppen ott zajlik körülöttem, amíg várok. És akár fel is emelhetem én a telefont, megkérdezve, hol jár, mi történt, netalántán félreértettünk valamit, stb. És ha ez az illető újra meg újra elkésik, mert ő ilyen, akkor vagy ennek tudatában tervezek vele találkát, vagy nem tervezek vele többet találkát. Mindehhez miért van szükség feszültségre?

2. Az étteremben rendelt levesem hideg. Hihetem én azt, hogy „forrónak kéne lennie”, „figyelniük kellett volna erre”, „direkt velem akarnak kiszúrni”, stb., ettől azonban a leves még nem lesz forró. J Valóságpróba: Mi a valóság? Hideg a leves vagy forró? Hideg. Akkor ez a valóság, bármennyire is úgy gondolom, hogy nem ilyennek kéne lennie, meg hogy vajon mit is csináltak ők ott a konyhában, ráadásul direkt velem. És megnézhetem, milyen feszültség keletkezik bennem ezektől az elhitt gondolatoktól, és milyen kellemes hangulatba kerültem az evéshez. Tán még az ebédpartnerem hangulatát is sikeresen felpaprikázom, és jó kis történetekbe húzhatjuk bele magunkat arról, milyen szörnyen is bánnak a vendégekkel az éttermekben. A levesem pedig még mindig hideg. Nem egyszerűbb, ha megkérem a pincért, hogy melegíttesse meg? Mindehhez miért van szükség feszültségre? És ha újra ebbe az étterembe megyek, és tudom, hogy nem figyelnek erre a dologra, akkor már rendeléskor megkérhetem, hogy forrón hozzák a levest. Vagy máshová megyek.

3. A gyerekem nem csinálta meg a házi feladatát, és már lefekvésidő van. Gondolhatom én, hogy „meg kellett volna csinálnia”, „milyen lusta kölyök ez”, „sosem lesz belőle rendes ember”, „megőrülök, hogy már megint kiborít”, „mit fog szólni a tanár”, „azt fogják hinni, hogy rossz szülő vagyok”, végtelen agymenés. Ettől azonban a HF még nincs elkészítve. Valóságpróba: Mi a valóság? Kész van a HF vagy sem? Nincs. Akkor ebben a pillanatban ez a valóság, bármennyire ragaszkodom ahhoz, hogy kész kéne lennie, meg annak a büdös kölöknek mit kellett volna számítógépezés helyett csinálnia. Megnézhetem, hogyan bánok a gyerekkel, ha elhiszem a gondolataimat, és mekkora feszültség van bennem. Feltehetem magamnak a kérdést, hogy vajon ezektől a feszültséggel teli gondolatoktól változni fog-e valami, és feltehetem azt a kérdést is, hogy mit szeretnék. Azt szeretném, hogy készen legyen a gyerek HF-je? Akkor megkérem. Vagy leülök vele. Vagy kitaláljuk, hogyan is legyen. Lehet, hogy a gyerek azt mondja, őt nem érdekli. Ilyenkor kinek fontos az a HF? Nekem. Vagyis, ha azt szeretném, hogy legyen megcsinálva, akkor megcsinálom én. (Haha, ha tudom. J) Vagy lehetővé teszem, hogy a gyerek megélje annak a következményeit, hogy nem csinálja meg a leckéjét. És felfedezem az összes olyan stresszes hiedelmemet, amik ezzel kapcsolatban felmerülnek bennem, majd megkérdőjelezem őket.

4. A fenti helyzetek bármelyikében dühös leszek, panaszkodom és vádaskodom. Mert még épp így működöm, még épp elhívődik némely gondolat, melyektől feszült leszek. De én azt gondolom, hogy „nekem már tök nyugodtnak kéne lennem az ilyen helyzetekben”, „de béna vagyok”, „szörnyű, hogy még ennyire sem vagyok képes”, stb. Ettől azonban még dühöngök. Valóságpróba: Mi a valóság? Dühös vagyok vagy sem? Dühös. Akkor ebben a pillanatban ez a valóság, bármennyire is azt hiszem, hogy attól, hogy ellene megyek, el fog tűnni, és nyugodtnak kéne lennem. Hogyan bánok magammal, ha azt hiszem, hogy már nem kéne dühösnek lennem, és mégis az vagyok? Még egy lapáttal ráteszek a feszültségre. Amikor dühös vagyok, az a dolgom, hogy dühös legyek, bármennyire furcsának is tűnik ez. Pont azért vagyok dühös, mert beindult egy történetem, aminek érzelmi kihatása is van. Ilyenkor, ha kicsit magamba nézek, és megvizsgálom, milyen „kellene”, „nem kellene” gondolatokat hiszek éppen, máris rálátok a dühöm gyökerére. Azzal a gondolattal van dolgom, nem pedig a következményével, a dühvel.

Javaslom, hogy minél gyakrabban jusson eszedbe a valóságpróba, amikor dühbe gurulsz. Ezek a helyzetek mind a te érdekedet szolgálják, mert tudatosítanak arra, mi mindent hittél el. Anélkül, hogy ráébrednél minderre, ezek a gondolatok mind „elhívődve” maradnak benned. És akkor jön az újabb dühöngés. Amivel semmi probléma. Kivéve, ha azt gondolod, hogy nem kéne már lennie. J

Vedd észre, hogy sosem azzal van a gond, ami épp történik. A valóság mindig olyan, amilyen. A problémád akkor kezdődik, ha elhiszed az elméd értelmezéseit az adott helyzetről, és azt, hogy bárminek is „másképp kéne lennie”, mint ahogy abban az adott pillanatban van. Adj egy olyan teljesen friss esélyt magadnak, hogy felfedezed, mennyivel több választási lehetőség és kreativitás rejlik abban, amikor nem gondolatban értelmezed a helyzetet, és nem mész ellene. Mert ilyenkor ellenállás keletkezik, amitől a tudatod minire szűkül. Vedd észre ezeket a teljesen evidens működéseket és összefüggéseket, és teszteld is le őket saját magad számára. Csak úgy van értelme, ha a tiéd.

HA KÉSZEN ÁLLSZ MINDENT MEGKÉRDŐJELEZNI, AMI MIATT SZENVEDSZ, VÁRUNK SZERETETTEL A KÖVETKEZŐ 2-NAPOS ÖNMUNKA-ALAPTANFOLYAMON, BYRON KATIE MUNKA-MÓDSZERE ALAPJÁN: Október 27-28. BUDAPEST ÉS DEBRECEN. JELENTKEZÉSI HATÁRIDŐ: OKTÓBER 5.

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

És továbbra is minél gyakrabban pihenj meg néhány pillanatra:

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.

Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.