Pszichoszklerózis – Az érzelmek átélésének fontosságáról és elfojtásuk következményeiről

„Amit képesek vagyunk érezni, azt gyógyítani is tudjuk.  Máskülönben elsorvadunk belülről, és meg fogunk betegedni „pszichoszklerózisban”: lelkünk és gondolataink egyaránt megkeményednek.” (Susanna Ehdin)

Az érzelmek világa igen összetett témakör, könyvtárakat tölthetnének meg a róluk szóló értekezések. Jelen írásban nem tudományos kifinomultságra törekszem, hanem a saját magamon megfigyelt és megélt, illetve az emberekkel végzett munkámban kivilágló tapasztalatokról szeretnék írni. Egy dolog intellektuálisan tudni, és más dolog tapasztalati szinten felismerni és megélni. Mostanra egyre inkább azt látom, hogy sokan szinte teljesen elveszítettük a természetes érzelmeinkkel és a velük járó testi érzésekkel, érzetekkel való kapcsolatot. Védelmi páncélt öltöttünk, mely egyre vastagabbá vált az évek során. Tehát sokaknál nem is az a probléma, hogy mit is kezdjünk a dühünkkel vagy félelmünkkel, hanem első lépésként oda kell eljutnunk, hogy egyáltalán testi szinten érzékelhetővé váljanak. Vagyis képessé váljunk ÉREZNI.

(ÖnMunka Integrált Alapcsomag: Részletek itt. Tanulj meg Érezni.)

A természetes érzelmek velünk született, emberlétezésünkre kalibrált normális jelzések, melyek segítenek eligazodni, védenek, irányt adnak. Fel szoktam tenni azt a kérdést, hogy vajon miért kaptuk őket, ha rosszak, elfojtani valók, ártalmasak lennének? Hibázna ekkorát a teremtés? Mi lenne, ha barátként és ajándékként tekintenénk rájuk?

Persze, már az alapoknál sok sebből vérzünk. Legtöbbünkben születésünk óta többé-kevésbé legátlásra, megvonásra kerültek a természetes érzelmek. Írásomban lentebb ezek közül a düh, a félelem, a szomorúság, a szeretet, illetve egy ún. másodlagos érzelem, a szégyen kerül terítékre.

Ha nem tanulhatjuk meg kifejezni és átélni az érzelmeinket – ami az egyik legfontosabb emberi szükségletünk (lenne) -, akkor szakszavakkal élve érzelmi deprivációban, érzelmi megvonásban, nélkülözésben, gátoltságban kezdünk el élni. Nem kell túl nagy emberismeret ahhoz, hogy észrevegyük, társadalmi szinten is így élünk, generációk óta erre kondicionálódunk. Ha gyerekként elutasították a valódi érzelmeink kifejezését és átélését, ezzel abban is akadályoztak bennünket, hogy önálló, egészséges személyiségekké váljunk. Ezért jellemző a felnőtt testbe bújt, lélekben azonban a hároméves gyermek szintjén élő ember, akinek érzelmi fejlődése korán megakadt. Fontos megjegyezni, hogy szüleink sem tudták másképp csinálni, hisz ők is ezt tanulták. Mindemellett lényeges mindennek a felismerése, és az ezzel kapcsolatos fájdalmunk és hiányaink feldolgozása, elgyászolása, szüleink (vagy más fontos személyek) felé történő kinyilvánítása. Úgy hívjuk ezt, hogy jogot formálunk arra, ami embergyerekként járt volna nekünk, mert úgy tűnik, ez segít az elengedésben és a felnőttként bepótlandó érzelmi megfejlődésben.

A feldolgozatlan, megéletlen érzelmek betegségekben is kifejezésre juthatnak, erről szerintem mostanra mindenki hallott, olvasott, tapasztalja magán. Csak épp nem tudja, hogyan változtasson. Valamikor a gyermekkorban megszületett bennünk az elhatározás: az érzelmeket el kell fojtani. Az érzelmek elfojtását pedig előbb-utóbb a szervezetünk is megsínyli. Következményként az összeszorított állkapocstól kezdve a fogcsikorgatáson át a fejfájásig, az alvászavaroktól az emésztési problémákig, súlyosabb esetben pedig autoimmun vagy autoagresszív betegségekig a legkülönfélébb tünetek alakulhatnak ki, attól  függően, hogy melyiket választjuk öntudatlanul az érzelmek szomatizálásához. A szomatizálás módjai örökletesek is lehetnek – bizonyos testi tünetek generációról generációra felbukkanhatnak. A családban, a rokonság körében tudat alatt paktum születik arról, hogy melyek a megengedett és melyek a tiltott érzelmek.

(A témában nagy hatással volt rám Dr. Máté Gábor, A test lázadása című könyve. Mély, belső utazás az elfojtott érzelmek birodalmába. Eddig mindenki hasonlókat jelzett vissza róla, aki olvasta.)

Rendszeresen találkozom olyanokkal, akik megkísérlik az érzelmeiket „elmeditálni”, „eljógázni” vagy épp „megönfejleszteni”. Vagy épp olyan tudatállapot elérésére hajtanak, melyről azt hitték el, hogy képesek állandósítani, és ott majd nincsenek emberi érzelmek és fájdalom. Erre szoktam mondani, hogy sokunk mindent megtesz azért, hogy „csak” embernek ne kelljen lenni. Übermensch-képzőnek is hívom ezt a jelenséget. Semmiben nem különbözik a hétköznapi függőségeinktől, melyek szintén az elmenekülést szolgálják. Hosszú, keserves, sok vaksággal terhelt út lehet az ilyen. Ki mikor ébred fel belőle, hogy magához tudja ölelni EMBERSÉGÉT, annak minden velejárójával.

Nézzük akkor a leginkább problematikussá vált alapérzelmeinket:

A DÜH természetes érzelmi válasz az érzékelt igazságtalanságra, megalázottságra, elhanyagolásra, elárultatásra, emberi jogaid nem tiszteletben tartására. Ennek a segítségével mondhatod ki, hogy „Köszönöm, nem”. Eközben nem kell gorombának lenned és fájdalmat sem kell okoznod másoknak. Segítségével meghúzhatod a határaidat arra vonatkozóan, milyen közel engedsz valakit, mit engedsz meg neki. Tudatosulhatsz arra, mit engedsz magaddal megtenni. Ha beléd nevelték, hogy a düh nem helyénvaló, hogy elítélendő átélni és kifejezésre juttatni, felnőttként vagy dühkitörések figyelmeztetnek majd, vagy pedig hosszabb időnek kell eltelnie, hogy észrevedd, hogy nem is érzékeled, ha bántanak, ha rosszul bánnak veled. Így olyan élethelyzetekbe is belesétálsz vagy benne maradsz, ahol neked nem jó. A düh tartós elfojtása gyűlölethez, haraghoz vezet, amik mélyen (ön)rombolók. Agressziót, betegségeket, akár depressziót okozhat.

A FÉLELEM természetes érzelmi válasz az érzékelt veszélyre. A csecsemők állítólag csupán két félelemmel jönnek a világra: az egyik a zuhanástól való félelem, a másik a hangos zajoktól való félelem. Minden más félelmet a környezetünk alakít ki bennünk, a szüleink tanítanak meg rá. A természetes félelem célja az, hogy óvatossá, körültekintővé tegyen. Az óvatosság a test életben maradását szolgálja. Ha megtanultad nem érezni a félelmet, akkor vagy mindentől félni fogsz, vagy pedig akár értelmetlenül és tudattalanul veszélyezteted a testi épségedet. A félelem tartós elfojtása szorongáshoz, pánikhoz, neurózishoz vezet.

A SZOMORÚSÁG természetes érzelem. Lehetővé teszi, hogy kifejezd, átéld és kiadd magadból a veszteségek fölött érzett fájdalmadat. Ha a gyermeknek megengedik, hogy szomorkodjon, amikor szomorú, akkor felnőttként egészségesen fog hozzáállni a szomorúsághoz, és az esetek többségében gyorsan túlteszi magát rajta. Ha a gyerekként azt hallottad, hogy ne szomorkodjál és ne is sírjál, akkor felnőttként nehézségeid lesznek a sírással és a természetes szomorúság megélésével. Ezért elfojtod majd a bánatodat, szomorúságodat, gyászodat Az elfojtott bánat depressziót, mély lehangoltságot, melankóliát eredményez.

A SZERETET természetes érzelem az összetartozás, kapcsolódás, egység érzékelésekor. Ha engedik, hogy a gyermek természetesen, korlátozások és feltételek, tiltások és kényszerűségek nélkül fejezze ki, illetve fogadja, akkor nincs is többre szüksége. Mert az így kifejezett és fogadott érzelem önmagában is tökéletesen elegendő. Ám a feltételekhez kötött, előírásokkal és szabályokkal, rituálékkal és korlátozásokkal körülbástyázott, irányított, manipulált és elfojtott szeretet természetellenessé válik. A szeretet tartós elfojtása birtoklási vágyhoz, kéjvágyhoz, rögeszmés ragaszkodáshoz vezet.

Egy nagy mumus még a szégyen. A SZÉGYEN másodlagos, úgynevezett önértékelési érzelem, ami 2-3 éves korban jelenik meg, és más önértékelési érzelmekkel együtt (pl. bűntudat és büszkeség) elsősorban a szociális kihívásoknak való megfelelésben játszik nagy szerepet. A szégyen kialakulásához nem szükséges az, hogy az egyén bármi rosszat cselekedjen. Maga a szégyenélmény egy titok vagy egy vélt hiányosság hatására is kialakulhat. A bűntudatot korábban gyakran összemosták a szégyennel, holott a két érzelem között alapvető különbségek vannak. Lényeges eltérés, hogy szégyenünk az énünkre, míg bűntudatunk a viselkedésünkre vonatkozik. Vagyis ha szégyenkezünk, azt érezzük, nem olyanok vagyunk, amilyenek lenni szeretnénk, míg bűntudat esetén a probléma forrása az, hogy úgy látjuk, megbántottunk valakit vagy rosszat tettünk valakivel. Szégyen esetén teljes valónkat érezzük elfogadhatatlannak és emiatt gyakran megbénulunk, lefagyunk, míg bűntudatnál jóvátételi cselekvéseken gondolkodunk, például igyekszünk bocsánatot kérni.

A szégyen egészséges jelenségnek tekinthető mindaddig, amíg átmenetileg, a megszégyenítő helyzetek érzelmi reakciójaként jelenik meg. Ugyanakkor bizonyos – többnyire gyermekkorban gyökerező – tényezők hatására könnyen olyan krónikus, identitásunk részét képező állapottá válhat, mely állandó vagy hosszan tartó szégyenkezést, gyötrődést eredményez. Ezt az állapotot nevezhetjük krónikus szégyennek. Úgy tűnik, az erős krónikus szégyennel élő emberek a megszégyenítő helyzetekre erőteljesebb reakciókat adnak, illetve olyan helyzeteket is megszégyenítőnek érzékelnek, melyek egyáltalán nem is azok. Megfigyelések szerint ezek az emberek hajlamosabbak a különböző mentális zavarok kialakulására és a gondolati vagy akár fizikális önbántalmazásra.

Az élet teljes és örömteli megélését tapasztalataim szerint még a következő érzelmi állapotok nem megélése és téves értelmezése nehezíti leginkább. Érdemes ezekkel is külön foglalkozni azoknak, akik magukra jellemzőnek találják őket: magány, unalom, üresség, tehetetlenség, elutasítottság.

Fontos, hogy az ALAPOK, a teljesen természetes emberi működések a helyükön legyenek és tudatosak legyünk a működésükre. Jelenlegi látásmódom szerint, ha ez hiányzik, akkor a különféle önfeldolgozó, konfliktusoldó eszközök sem tudnak hatékonyak lenni. Eszközöket és módszereket akkor érdemes bevetni, ha már van mire építeni, és tudjuk, mit mire használjunk. Amíg valahol tudattalan hiányod van, addig minden eszközt ennek a betöltésére fogsz majd próbálni használni, így pedig csak körbe-körbe járkálsz. Sőt, lehet, hogy még elveszettebbnek érzed majd magad.

Ha megtalálod a valódi otthonodat a tested belső terében, és ha ebben a belső térben az érzelmi energiák is otthonra tudnak találni, akkor kapsz egy alapvető biztonságérzetet, amire mindig számíthatsz majd, és amit senki sem vehet el tőled. Innen érdemes folytatni az utazást.

Várlak szeretettel Egyéni konzultációs csomagon vagy a következő tanfolyamokon:

Tanulj meg ÉREZNI: Integrált ÖnMunka Alapcsomag, részletekért kattints ide.

(Érdemes ezt a kivonatot is elolvasni, Susanna Ehdin: Az öngyógyító ember című könyvéből.)