Élet és Halál 2.

„Azt gondoljuk, hogy a testünk halálától félünk; pedig valójában az identitásunk halálától félünk. De az önvizsgálat segítségével, ahogy megértjük, hogy a halál csupán egy gondolat, és az identitásunk is csak egy gondolat, felismerjünk, kik vagyunk. Ez a félelem vége. Ez a szeretettől való félelem halála.” (Byron Katie)

Kicsit továbbhajózunk a halál témájában, egy újabb fejezet következik Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Ha nem olvastad volna az első bejegyzést, mindenképpen tedd meg, kérlek, és csak azután olvass tovább. Így elkerülhetőek az esetleges félreértéseid. Itt találod:

Élet és Halál 1.  http://onmunka.blogspot.com/2011/04/elet-es-halal-1.html

Öröm 33 – Ha a középpontban maradsz, és teljes szívvel öleled át a halált, örökké fogsz fennmaradni.

Egyszer egy orvos vérmintát vett tőlem, majd megnyúlt arccal tért vissza hozzám. Azt mondta, rossz hírt hoz; nagyon sajnálja, de rákom van. Rossz hír? Nevetni kezdtem. Amikor ránéztem, láttam, hogy eléggé ledöbbent. Nem mindenki érti ezt a fajta nevetést. Később kiderült, hogy mégsem vagyok rákos, és ez is jó hír volt.

            Az igazság az, hogy amíg nem szeretjük a rákot, nem szerethetjük Istent. Nem számít, hogy milyen jelképet használunk erre – a szegénységet, a magányt, a veszteséget – hiszen az általunk hozzájuk kapcsolt jónak vagy rossznak a fogalma az, ami miatt szenvedünk. Egyszer üldögéltem egy barátnőmmel, akinek óriási daganata volt, és az orvosok néhány hetet adtak neki. Amint készülődtem, hogy felállok az ágya mellől, azt mondta, „Szeretlek”, én pedig erre azt válaszoltam, „Nem, nem szeretsz. Nem szerethetsz, amíg nem szereted azt a tumort. Mert bármi, amit ahhoz a daganathoz kötsz, azt előbb-utóbb rám is fogod vonatkoztatni. Csak egyszer forduljon elő, hogy nem adom meg neked, amit akarsz, vagy fenyegetést jelentek egy hiedelmed számára, azt a meg nem vizsgált koncepciót rám fogod vonatkoztatni.” Lehet, hogy ez így keménynek tűnik, de a barátnőm már jóval azelőtt megkért, hogy mindig mondjak neki igazat. A szemében csillogó könnyek a hála könnyei voltak, mondta.

            Senki sem tudja, hogy mi jó és mi rossz. Senki sem tudja, mi a halál. Lehet, hogy nem is egy valami; az is lehet, hogy nem is egy semmi. A halál a tökéletesen ismeretlen, és én ezt szeretem. Úgy képzeljük, hogy a halál egy létezési állapot, vagy a semmi állapota, és jól megijesztjük magunkat a saját elképzeléseinkkel. Én a valóság szerelmese vagyok: szeretem a betegséget és az egészséget, a jövést és a menést, az életet és a halált. Az élet és a halál számomra egyenlők. A valóság kedves; így a halálnak is jónak kell lennie, bármi is az, már amennyiben egyáltalán bármi is.

            Néhány hónappal ezelőtt ellátogattam Dél-Kaliforniába, Needles-be, ott él a lányom, Roxann. Épp a boltban voltunk, amikor pár régi családi barátunk, akiket már régóta nem láttam, kiszúrt engem. „Katie!” kiáltották, majd odajöttek hozzám, ragyogtak az örömtől. Megöleltek, megkérdezték, hogy vagyok, én elmondtam, majd megkérdezték, hogy van az én drága anyukám. Én pedig erre azt válaszoltam, „Csodásan. Meghalt.” Síri csend lett. Hirtelen a mosolyok eltűntek. Láttam, hogy problémájuk támadt, de nem tudtam, mi az. Amikor Roxannal már kint voltunk, odafordult hozzám és azt mondta, „Anyu, amikor így beszélsz az emberekkel, ezzel ők nem tudnak mit kezdeni.” Ez nekem nem jutott eszembe. Én csak az igazat mondtam.

            Amíg nem vagy képes a halálra ajándékként tekinteni, még nem végezted el a munkádat. Vagyis, ha félsz tőle, akkor ez megmutatja neked, hogy mi is legyen vizsgálatod következő tárgya. Nem lehet mást tenni; vagy elhiszed ezeket a gyerekes történeteket, vagy megkérdőjelezd őket – nincs más választási lehetőség. Mi nincs rendben a meghalással? Hisz minden éjjel becsukod a szemedet, és elalszol. A legtöbben nagyon várják a napnak ezt a részét. Imádnak elaludni. A halál pedig nem rosszabb ennél, leszámítva azokat a hiedelmeidet, melyek szerint valami más is van ott. A gondolat előtt nincsen senki és semmi – csupán a béke, mely még csak nem is ismer magára békeként.

            Annyit tudok a meghalásról, hogy amikor már nincs hová elszökni, amikor tudod, hogy senki sem siet a megmentésedre, akkor félelem sincsen. Már nem vesződsz többé a félelemmel. A legrosszabb dolog, ami a halálos ágyadon történhet veled, az egy hiedelem. Ennél rosszabb sosem történt senkivel. Tehát, amikor már a halálos ágyadon fekszel, az orvos pedig azt mondja, hogy számodra vége a történetnek, ezt pedig te el is hiszed, akkor minden zavarodottság egyszerre megszűnik. Többé semmi veszítenivalód nincsen. És ebben a békében csak te vagy.

            Azok, akik tudják, hogy nincs remény, szabadok; a döntés nem az ő kezükben van. Ez ugyan mindig is így volt, de sokaknak testileg meg kell halnia ahhoz, hogy erre rájöjjenek. Nem is csoda, hogy mosolyognak a halálos ágyukon. Egész életükben a meghalást keresték: most pedig feladták az irányításról szóló illúziójukat. Amikor nincs választás, nincs félelem. Elkezdik felismerni, hogy soha semmi más nem született meg, mint egy álom, és soha semmi más nem is fog meghalni, csak egy álom.

            Amikor teljesen tisztába jössz a halállal, akkor totális jelenlétben tudsz együtt lenni egy haldoklóval, és nem számít, milyen fájdalmat tapasztal meg láthatóan a másik, ez a te boldogságodra nem hat ki. Szabadon szeretheted, átölelheted, gondoskodhatsz róla, mert mindez a természetedből fakad. Ha félelemmel telve látogatod meg a haldoklót, akkor félelmet tanítasz: belenéz a szemedbe és azt az üzenetet olvassa ki belőle, hogy nagy bajban van. Ha azonban békésen, félelem nélkül érkezel, akkor a szemedbe nézve azt fogja látni, hogy bármi is történik, az teljesen rendben van.

            A meghalás pont olyan, mint az élés. A saját útját járja, és neked semmi ráhatásod nincsen. Sokan azt gondolják, Tudatos akarok lenni halálom pillanatában. Ez teljességgel reménytelen. Még az is totál reménytelen, hogy mostantól számítva tíz perc múlva tudatos légy. Minden, amit akarsz, itt van, ebben a minutumban.

            Szívesen szoktam elmesélni az egyik barátomról szóló történetet, aki arra várt, hogy valamilyen fajta kinyilatkoztatást, felismerést fog kapni halálának pillanata előtt. Spórolt az energiájával, mindent megtett azért, hogy teljességgel tudatos legyen. Végül pedig szélesre nyíltak a szemei, levegő után kapkodott, és azt mondta, „Katie, lárvák vagyunk.” Mély éberség a halálos ágyán. Én pedig, „Édesem, igaz ez?” A nevetés pedig csak úgy elkezdett kiáradni belőle. A felismerés az volt, hogy nem volt felismerés. A dolgok pont úgy vannak rendben, ahogy vannak; ezt csakis egy hiedelem tudja elvenni tőlünk. Néhány nappal később halt meg, mosollyal az arcán.

            Egy másik haldokló barátom teljesen biztos volt benne, hogy pontosan tudni fogja, mikor érkezik el az utolsó pillanata. Pedig mindannyian a pontosan megfelelő időpontban halunk meg – egy másodperccel sem korábban vagy később. Ez a férfi azt tervezte, hogy a Tibeti Halottaskönyv szerint csinálja végig, a barátai pedig megígérték neki, hogy eljönnek a halálos ágyához, és elvégzik a könyvben szereplő rituálékat. Amikor szólította őket, mind eljöttek szépen, végigcsinálták a rituálékat, aztán a barátom mégsem halt meg. Így aztán szépen hazamentek, majd néhány nappal később, ő újra teljesen biztos volt benne, hogy közeleg halálának pillanata; a barátok megint felbukkantak, megint mindent elvégeztek, ő pedig megint csak nem halt meg. És ugyanez lezajlott még két-három alkalommal, amikorra már mindenki azon gondolkodott, hogy Mikor fogja már végre megtenni? Már annyiszor hívta össze őket! Mint a mesebeli fiúcska, aki farkast kiáltott. A barátom engem is megkért, hogy egy bizonyos napon, órákon keresztül legyek majd ott mellette. Én pedig azt mondtam, „Ha el tudok menni, ott leszek.” De aztán, amikor már valóban haldoklott, azok, akiket megbízott azzal, hogy hívjanak fel engem, nem nagyon izgatták magukat ezen. Nem olyan volt, ahogy eltervezte; ehelyett tökéletes volt.

Oh, a történetek – imádom őket! Mi más létezik még?

További olvasmány a témában, főként a Félelmekről itt: Félelem Nélkül Élni Immár Lehetséges:  

http://onmunka.blogspot.com/2011/05/felelem-nelkul-elni-immar-lehetseges.html