2011. június 14., kedd

Élet és Halál 2.


„Azt gondoljuk, hogy a testünk halálától félünk; pedig valójában az identitásunk halálától félünk. De az önvizsgálat segítségével, ahogy megértjük, hogy a halál csupán egy gondolat, és az identitásunk is csak egy gondolat, felismerjünk, kik vagyunk. Ez a félelem vége. Ez a szeretettől való félelem halála.” (Byron Katie)

Kicsit továbbhajózunk a halál témájában, egy újabb fejezet következik Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Ha nem olvastad volna az első bejegyzést, mindenképpen tedd meg, kérlek, és csak azután olvass tovább. Így elkerülhetőek az esetleges félreértéseid. Itt találod:


Öröm 33 – Ha a középpontban maradsz, és teljes szívvel öleled át a halált, örökké fogsz fennmaradni.

Egyszer egy orvos vérmintát vett tőlem, majd megnyúlt arccal tért vissza hozzám. Azt mondta, rossz hírt hoz; nagyon sajnálja, de rákom van. Rossz hír? Nevetni kezdtem. Amikor ránéztem, láttam, hogy eléggé ledöbbent. Nem mindenki érti ezt a fajta nevetést. Később kiderült, hogy mégsem vagyok rákos, és ez is jó hír volt.
            Az igazság az, hogy amíg nem szeretjük a rákot, nem szerethetjük Istent. Nem számít, hogy milyen jelképet használunk erre – a szegénységet, a magányt, a veszteséget – hiszen az általunk hozzájuk kapcsolt jónak vagy rossznak a fogalma az, ami miatt szenvedünk. Egyszer üldögéltem egy barátnőmmel, akinek óriási daganata volt, és az orvosok néhány hetet adtak neki. Amint készülődtem, hogy felállok az ágya mellől, azt mondta, „Szeretlek”, én pedig erre azt válaszoltam, „Nem, nem szeretsz. Nem szerethetsz, amíg nem szereted azt a tumort. Mert bármi, amit ahhoz a daganathoz kötsz, azt előbb-utóbb rám is fogod vonatkoztatni. Csak egyszer forduljon elő, hogy nem adom meg neked, amit akarsz, vagy fenyegetést jelentek egy hiedelmed számára, azt a meg nem vizsgált koncepciót rám fogod vonatkoztatni.” Lehet, hogy ez így keménynek tűnik, de a barátnőm már jóval azelőtt megkért, hogy mindig mondjak neki igazat. A szemében csillogó könnyek a hála könnyei voltak, mondta.
            Senki sem tudja, hogy mi jó és mi rossz. Senki sem tudja, mi a halál. Lehet, hogy nem is egy valami; az is lehet, hogy nem is egy semmi. A halál a tökéletesen ismeretlen, és én ezt szeretem. Úgy képzeljük, hogy a halál egy létezési állapot, vagy a semmi állapota, és jól megijesztjük magunkat a saját elképzeléseinkkel. Én a valóság szerelmese vagyok: szeretem a betegséget és az egészséget, a jövést és a menést, az életet és a halált. Az élet és a halál számomra egyenlők. A valóság kedves; így a halálnak is jónak kell lennie, bármi is az, már amennyiben egyáltalán bármi is.
            Néhány hónappal ezelőtt ellátogattam Dél-Kaliforniába, Needles-be, ott él a lányom, Roxann. Épp a boltban voltunk, amikor pár régi családi barátunk, akiket már régóta nem láttam, kiszúrt engem. „Katie!” kiáltották, majd odajöttek hozzám, ragyogtak az örömtől. Megöleltek, megkérdezték, hogy vagyok, én elmondtam, majd megkérdezték, hogy van az én drága anyukám. Én pedig erre azt válaszoltam, „Csodásan. Meghalt.” Síri csend lett. Hirtelen a mosolyok eltűntek. Láttam, hogy problémájuk támadt, de nem tudtam, mi az. Amikor Roxannal már kint voltunk, odafordult hozzám és azt mondta, „Anyu, amikor így beszélsz az emberekkel, ezzel ők nem tudnak mit kezdeni.” Ez nekem nem jutott eszembe. Én csak az igazat mondtam.
            Amíg nem vagy képes a halálra ajándékként tekinteni, még nem végezted el a munkádat. Vagyis, ha félsz tőle, akkor ez megmutatja neked, hogy mi is legyen vizsgálatod következő tárgya. Nem lehet mást tenni; vagy elhiszed ezeket a gyerekes történeteket, vagy megkérdőjelezd őket – nincs más választási lehetőség. Mi nincs rendben a meghalással? Hisz minden éjjel becsukod a szemedet, és elalszol. A legtöbben nagyon várják a napnak ezt a részét. Imádnak elaludni. A halál pedig nem rosszabb ennél, leszámítva azokat a hiedelmeidet, melyek szerint valami más is van ott. A gondolat előtt nincsen senki és semmi – csupán a béke, mely még csak nem is ismer magára békeként.
            Annyit tudok a meghalásról, hogy amikor már nincs hová elszökni, amikor tudod, hogy senki sem siet a megmentésedre, akkor félelem sincsen. Már nem vesződsz többé a félelemmel. A legrosszabb dolog, ami a halálos ágyadon történhet veled, az egy hiedelem. Ennél rosszabb sosem történt senkivel. Tehát, amikor már a halálos ágyadon fekszel, az orvos pedig azt mondja, hogy számodra vége a történetnek, ezt pedig te el is hiszed, akkor minden zavarodottság egyszerre megszűnik. Többé semmi veszítenivalód nincsen. És ebben a békében csak te vagy.
            Azok, akik tudják, hogy nincs remény, szabadok; a döntés nem az ő kezükben van. Ez ugyan mindig is így volt, de sokaknak testileg meg kell halnia ahhoz, hogy erre rájöjjenek. Nem is csoda, hogy mosolyognak a halálos ágyukon. Egész életükben a meghalást keresték: most pedig feladták az irányításról szóló illúziójukat. Amikor nincs választás, nincs félelem. Elkezdik felismerni, hogy soha semmi más nem született meg, mint egy álom, és soha semmi más nem is fog meghalni, csak egy álom.
            Amikor teljesen tisztába jössz a halállal, akkor totális jelenlétben tudsz együtt lenni egy haldoklóval, és nem számít, milyen fájdalmat tapasztal meg láthatóan a másik, ez a te boldogságodra nem hat ki. Szabadon szeretheted, átölelheted, gondoskodhatsz róla, mert mindez a természetedből fakad. Ha félelemmel telve látogatod meg a haldoklót, akkor félelmet tanítasz: belenéz a szemedbe és azt az üzenetet olvassa ki belőle, hogy nagy bajban van. Ha azonban békésen, félelem nélkül érkezel, akkor a szemedbe nézve azt fogja látni, hogy bármi is történik, az teljesen rendben van.
            A meghalás pont olyan, mint az élés. A saját útját járja, és neked semmi ráhatásod nincsen. Sokan azt gondolják, Tudatos akarok lenni halálom pillanatában. Ez teljességgel reménytelen. Még az is totál reménytelen, hogy mostantól számítva tíz perc múlva tudatos légy. Minden, amit akarsz, itt van, ebben a minutumban.
            Szívesen szoktam elmesélni az egyik barátomról szóló történetet, aki arra várt, hogy valamilyen fajta kinyilatkoztatást, felismerést fog kapni halálának pillanata előtt. Spórolt az energiájával, mindent megtett azért, hogy teljességgel tudatos legyen. Végül pedig szélesre nyíltak a szemei, levegő után kapkodott, és azt mondta, „Katie, lárvák vagyunk.” Mély éberség a halálos ágyán. Én pedig, „Édesem, igaz ez?” A nevetés pedig csak úgy elkezdett kiáradni belőle. A felismerés az volt, hogy nem volt felismerés. A dolgok pont úgy vannak rendben, ahogy vannak; ezt csakis egy hiedelem tudja elvenni tőlünk. Néhány nappal később halt meg, mosollyal az arcán.
            Egy másik haldokló barátom teljesen biztos volt benne, hogy pontosan tudni fogja, mikor érkezik el az utolsó pillanata. Pedig mindannyian a pontosan megfelelő időpontban halunk meg – egy másodperccel sem korábban vagy később. Ez a férfi azt tervezte, hogy a Tibeti Halottaskönyv szerint csinálja végig, a barátai pedig megígérték neki, hogy eljönnek a halálos ágyához, és elvégzik a könyvben szereplő rituálékat. Amikor szólította őket, mind eljöttek szépen, végigcsinálták a rituálékat, aztán a barátom mégsem halt meg. Így aztán szépen hazamentek, majd néhány nappal később, ő újra teljesen biztos volt benne, hogy közeleg halálának pillanata; a barátok megint felbukkantak, megint mindent elvégeztek, ő pedig megint csak nem halt meg. És ugyanez lezajlott még két-három alkalommal, amikorra már mindenki azon gondolkodott, hogy Mikor fogja már végre megtenni? Már annyiszor hívta össze őket! Mint a mesebeli fiúcska, aki farkast kiáltott. A barátom engem is megkért, hogy egy bizonyos napon, órákon keresztül legyek majd ott mellette. Én pedig azt mondtam, „Ha el tudok menni, ott leszek.” De aztán, amikor már valóban haldoklott, azok, akiket megbízott azzal, hogy hívjanak fel engem, nem nagyon izgatták magukat ezen. Nem olyan volt, ahogy eltervezte; ehelyett tökéletes volt.
Oh, a történetek – imádom őket! Mi más létezik még?

További olvasmány a témában, főként a Félelmekről itt: Félelem Nélkül Élni Immár Lehetséges:  

8 megjegyzés:

  1. Kedves Andi!
    Egy ideje nagy érdeklődéssel olvasom a bejegyzéseket, de ez a mostani..."talált-süllyedt" kategória.
    Ápolónő vagyok, kórházban dolgozom, mindennap az Élet,-és Halál mezsgyéjén, talán egy kicsit lehetne így is fogalmazni, a Teljesség "felszínén" létezem és élek.Vagy a mélységében...ezt nem tudom.
    Szeretem az Életet, az Élet a szerelmem, adja a szépet, a jót, a kedvességet, a nemest, a felemelőt, a bánatot, a bukást,a szenvedést, az irgalmat, a hitet, a kitartást...mindent.
    De valószínűleg bennem is működnek hiedelmek, amik miatt a Halál, mint olyan...hát...nem szimpatikus számomra. Haldoklók között, testi betegségtől megnyomorítottan,akik rettegnek az elmúlástól, dolgozom és végzem a feladataimat, mindig elgondolkodtat, amikor meghal egy betegem. Diplomás hittanár is vagyok, tehát próbálom együtt látni a test-lélek-szellem egységét, hiszem a Teremtő Isten Létét és próbálom elfogadni, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Tapasztalataim alapján az emberben kialakul egy "hazavágyás", egy Halál utáni sóvárgás, melyben a csend, a béke van, mintha az ember ezt tudná (! ), hogy "ott" mi van, vagy mi nincs, és amikor a Teremtő Isten "rámondja az Áment", akkor az ember meghal.
    Ápolónőkét a "hazavágyás" és az "Ámen" közti időt látom, a test sorvadását, a test nedveinek pusztulását, az agy működésképtelenségét, a tudat beszűkülését ( vagy csak ezt hiszem ), és talán ezért nem szimpatikus számomra a Halál.
    Személyiség,-és önfejlesztéssel is foglalkozom, pszichológia tanfolyamokat végeztem, keresem a "miértekre" a válaszokat. Kvantumszinkronizációt is tanultam,imádkozom, meditálok, egzisztencia analízist is tanultam, tehát próbálkozom fölfogni és megérteni...két alkalommal akartam véget vetni az életemnek, az első nem sikerült, a másodikat pedig nem engedte a JóIsten, feladatot adott nekem,és megváltozott az életem radikálisan.
    Békés, nyugodt, mosolygós, segítőkész ember vált belőlem, aki önmagát adja és mindennap örül annak, amije van.
    De...úgy érzem van még mit tanulnom, ez a Halál-téma megmutatta.
    Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzésem :-)

    Betríz

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Betríz, köszönöm őszinte megosztásodat. Az a történetem támadott téged olvasva, hogy kicsit haragszol magadra, hogy még nem tartasz ott ahol és ahogy Byron Katie írja. Ez teljesen természetes; tapasztalatom szerint mindannyian elhisszük, hogy már legalábbis úgy kéne látnunk a világot, az életet, a halált, ahogy ő. Miközben még nem úgy látjuk. És ilyenkor hajlamosak vagyunk abból a motivációból végezni a Munkát, hogy olyan "szabadok" vagy "megvilágosodottak" legyünk, ahogy az elménk a Katie által leírtakat értelmezi. Szóval, ha úgy gondolod, próbáld ki motiváció-mentes működésben a Munkát, csak úgy, kíváncsiságból, mit is találsz. Javaslom, hogy tölts ki Ítélkezőlapot 1. a halálra 2. arra a köztes időre, amit sorvadásnak, pusztulásnak látsz. Ehhez itt találod meg az anyagokat, Ítélkezőlapot, Kérdéssort és Megfordítási segédletet: http://kincsamivan.hu/doc/Itelkezz_az_Embertarsad_felett.pdf
      (sajnos ezt a linket nem tudom aktívvá tenni, be kell majd másolnod
      Érdemes ezt is elolvasni: http://kincsamivan.hu/hogyan-vegezd-az-oenmunkat-egyeduel.html

      Ha valahol elakadsz, jelezd. Ha még nem Munkáztál, elképzelhető, hogy nem lesz minden evidens elsőre. És ha végigcsinálod, akkor a Munkád "eredményére" is kíváncsi lennék, akár az egész folyamatod megosztásával.
      Jó Munkát, szeretettel üdvözöllek, Andi

      Törlés
  2. Kedves Andi!
    Köszönöm szíves segítséged, útmutatásod, igen,még nem Munkáztam, de belevágok és jelentkezem.

    Betríz

    VálaszTörlés
  3. Kedves Andi!
    Igen-igen elgondolkodtató ez a "feladat"...
    Először is, elolvastam még egyszer a két bejegyzést: Élet és Halál 1. és 2.
    Azután megnéztem és elolvastam, a : Hogyan végezd az Önmunkát egyedül?-t. Majd megnyitottam a pdf-et és elolvastam a kérdéseket: http://kincsamivan.hu/doc/Itelkezz_az_Embertarsad_felett.pdf
    Mielőtt kitölteném, ezek a gondolatok jöttek:
    1. Szomorú mert a nagymamámra meghalt, elhagyott.
    2.Fájdalmat érzek, mert az apám meghalt, elhagyott.
    3.Szívtáji fájdalmat érzek és élek át, mert a féltestvérem 10 évvel ezelőtt elköszönt tőlem és többé nem állt velem szóba, nem kér belőlem.
    4. Ápolónői munkám során elvesztésként élem meg, amikor egy betegem meghal, veszteség-élmény.
    5. Tudom, hogy nem vagyok mindenható és jó ez így.
    6.Lehetségesnek tartom, hogy Isten felségterületére "tévedtem", lehet, hogy akarattal és erőszakkal és lehet, hogy pont ezek miatt nem tudok egyenlőre változtatni, vagy túlságosan belebonyolódtam a saját magam szövögette hálóba...

    És ezek után kitöltöm a pdf-ben szereplő anyagot:
    http://kincsamivan.hu/doc/Itelkezz_az_Embertarsad_felett.pdf

    Köszönöm!
    Betríz

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Betríz, az Ítélkezőlapot úgy töltsd ki, mintha a halál, a pusztulás, stb. egy személy lenne, és a kérdések megválaszolásakor is így. Pl. Haragszom a halálra, mert elveszi tőlem a szeretteimet. Magányos vagyok miatta. stb.

      És a kérdéseknél: Pl. Hogyan viszonyulok a halálhoz, ha elhiszem, hogy elviszi a szeretteimet?

      És lehet, hogy a Jóistent is érdemes lenne jó alaposan megítélned...

      Elmélyülést, szeretettel, Andi

      Törlés
  4. Kedves Andi!

    Nagyon érdekes dolgok ezek...és a gondolataim is érdekesek...
    Szabad asszociáció és fókuszálás...ezekben pedig az érzelmek. Analizálás és szintetizálás...
    Integrálszemlélet...
    Megpróbálkoztam a feladattal :-)
    Úgy tűnik, sajátomnak tekintem a szeretteimet, pedig nem azok.
    Úgy tűnik, nem igazán tudom elfogadni a halálon túli élet létezését.
    Úgy tűnik föl kell fognom a tényt, a Kezdet és a Vég egy és ugyanaz, levetítve pedig számomra így hangzik: Élet és Halál egy.
    Ha szeretem az Életet, a Halált is szeretnem kell. Nem?
    Ami a haldoklással kapcsolatos, azt találtam, hogy a sajnálatnál, amit a másik ember iránt érzek, azon kell túllépnem, továbbá azon, hogy sajnáljam saját magam.
    Valószínűleg félek, hogy én is hasonló módon fogok elmenni ebből a világból...

    Itt még nincsen vége a Munkának, folytatom és megírom, mit találtam :-)
    Ami a JóIsten megítélését illeti...csak hálával és köszönettel tudok Rá gondolni és egyszer biztosan intellektuális módon is meg fogja értetni velem, hogy minden műve Jó. Mert most csak " tükörben, homályosan látunk...", érzem az érzelmeimmel és tapasztalom a csodákkal, amik megtörténtek és megtörténnek az életemben.

    Köszönöm a segítséged :-), még jelentkezem :-)
    Betríz

    VálaszTörlés
  5. Kedves Betríz, csak most olvastam a kommentedet, akkora forgalom volt itt a blogon a héten, hogy elkerülte a figyelmemet. Egyik kérdésedre megfordítva válaszolok: Amíg nem szeretem a halált, addig nem szeretem az életet. Persze, vannak "fokozatok", de amit a halálra vetít az elmém, azt vetíti valahova az életemre, kapcsolataimra, valahova biztosan. Ezért jó, hogy van nekünk ez a "dolog", mint halál, mert az egyik legcsodásabb tükrünk. És a szavaidból azt olvasom ki, hogy ezzel te mind-mind teljesen tisztában vagy.
    Köszönöm a megosztásodat, további jó Munkálkodást, szeretettel, Andrea

    VálaszTörlés
  6. Kedves Andi!

    Köszönöm szépen, folytatom tovább a Munkálkodást :-)
    Betríz

    VálaszTörlés