2011. június 1., szerda

Utazás Odabent – A Gyilkos


„Soha senki nem bántana egy másik emberi lényt, ha nem lenne összezavarodva.” (Byron Katie)

Többször említettem már Byron Katie Börtön Projektjét: Amerikában börtönök sokaságában alkalmazzák már a Munkát. Egy ezzel kapcsolatos levelet fordítottam le Katie blogjáról, végtelenül megható és tanulságos.

Kedves Mindenki,

Itt ülök a számítógépem előtt, és befele figyelek, előbukkannak-e a szavak, melyek megfelelően képesek leírni a San Quentin börtönben tett látogatásaim során átélt életreszóló élményeimet. Több mint fél év telt el azóta, hogy először átmentem a börtön maximum biztonságú kapuján, és beléptem egy olyan világba, mely teljesen váratlanul nyitotta meg az elmémet a valódi szabadság megértésére, egy olyan valóságba, mely elém hozta a legmélyebb előítéleteimet, hogy azok a szívem mélyen találjanak meghallgatásra.

A szívem hívott a San Quentin-be. Hallottam, ahogy Katie a Börtön Projektről beszél, és egyszer csak valami elindult a szívemből, és arra késztetett, hogy önkéntes segítőként jelentkezzem, amennyiben szükség van rám.

A szeretet a legcsodásabb helyekre visz el, és egy ideje már azt tanulom, hogyan bízzam rá magam teljesen erre a vezettetésre.

Mit is mondhatnék, ami pontosan visszaadja mindazt a felismerést és változást, mely folyamatosan történik bennem, miután a legszigorúbban őrzött férfiakkal osztottam meg a Munkát? Kutató szemeik, és őszinte, kíváncsi elméjük minden nap engem inspirál tovább. Oly mélyen vágynak az igazság meglátására és oly őszintén osztják meg minden történetüket velem, hogy ez ad nekem is bátorságot a saját Munkám elvégzésére, bármilyenek legyenek is a körülmények.

Az egyik Munka-délelőtt után, melyet Katie tartott a legrégebbi börtönlakóknak, még egy ideig ott üldögéltünk. A mellettem ülő férfi, aki 16 éve lakik a Dombon, igen visszafogott embernek tűnt - nappal odaadóan végzi börtönbeli munkáját, éjszaka pedig a cellájában művészeti alkotásokat készít. Ez a férfi mélyen belenézett a szemembe, és halkan elmesélte, hogy sok-sok évvel ezelőtt megölte a sógorát. Elmondta, hogy Katie szavainak segítségével rádöbbent, hogy erőszakos cselekedetét közvetlenül annak a gondolatnak az elhívése okozta, hogy ez a helyes módszer a húga megvédelmezésére. Azt is elmesélte, hogy az első öt börtönéve alatt folyton azt hitte, hogy csak egy rémálom gyötri, melyből nem tud felébredni; képtelen volt elhinni, hogyan tudott minden ennyire megváltozni, és hogyan volt végül is képes embert ölni.

A rákövetkezendő években még nagyobb lelkiismeretfurdalás gyötörte, mert ráébredt, hogy a cselekedet, melyről azt képzelte, hogy békét fog hozni a családjába, csak még nagyobb veszteséghez és zavarodottsághoz vezetett. Visszatekintve már látta, hogy rengeteg más módon segíthetett volna a húgán, melyek nem kívántak volna meg erőszakot. Mindössze egyetlen délelőttnyi Munkázás után, ez a férfi kijelentette, hogy soha többé nem tudhatja, mi helyes vagy jó a másik ember számára.

Arról is beszélt, hogy az unokaöccse minden alkalmat megragadott arra, hogy tudassa, a nagybátyja egy gyilkos, és meg kell fizetnie ennek az árát, és biztonságosan börtönbe zárva kell őt tartani, amíg csak lehetséges. A férfi megértette unokaöccse haragját. Annyit mondott, „Ő csupán azt teszi, amit én is tettem azelőtt. Pont olyan, mint én voltam.”

Ezután még egy kicsit csendben üldögéltünk, befogadtuk egymást. Azokban a pillanatokban valami megnyílt bennem, és teljességgel átöleltem egyenlőségünket; ez a valami igen finom volt, mégis nagyon mély. Az őszintesége mindössze alázatot hagyott bennem, és felismertem saját tudatlanságomat és ártatlanságomat, mindannyiunk tudatlanságát és ártatlanságát. Hányszor is volt olyan, hogy a megvizsgálatlan hiedelmeim által rángatva, félelem alapján reagáltam? Mennyiszer fordult is elő, hogy ez az összezavarodott elme magyarázta a drasztikus reakcióit, és mindezt a biztonság és boldogság keresése ösztönözte?

Hirtelen elolvadt belőlem az összes ellenérzés és ítélet, amit a félelmetes vagy ártalmas emberek ellen tápláltam, egyrészt mert tisztábban megértettem a projekció/kivetítés természetét, másrészt pedig megértettem a védekezés hiábavalóságát:

Bármilyen kivetítés = visszatükröződés = lehetőség önmagam felfedezésére = befelé nézés = kapcsolódás = egyesülés = szeretet.

Védekezés = elkülönülés = védekezés az elképzelt veszteség vagy károsodás félelme ellen = cselekvés az elképzelt veszteség vagy károsodás ellen = konfliktus és ellenállás = szenvedés.

Olyan volt az egész, mintha valami befeszült, elrejtett hely az elmémben mély lélegzetet vett volna, és teret engedett volna egy új világnak; az önvédelem és a kivetítés helyett, ahogy ott ültünk szemtől-szemben, csak nyugodt szeretetet éreztem.

Aztán pedig én meséltem el, hogy mennyi éven keresztül cipeltem a gyilkosság terhét magamon a négy abortuszom miatt. Az elmémben valamilyen féle sorozatgyilkost gyártottam magamból, annak ellenére, hogy orvosi javallatra vetettem el a babákat, mivel rendelleneségeket gyanítottak, és a saját életemet mondták veszélyben, ha kihordom a magzatokat. Bevallottam, hogyan zártam be magamat a szégyen és a bűntudat börtönébe, hogyan dugdostam fájdalmas titkomat a világ elől, és úgy éltem, mint aki megérdemli, hogy hátralevő napjait lelakatolva, megbüntetve töltse. Rémálomban éltem, ahol az élet egyre ijesztőbbé vált, mivel minden egyes újabb szörnyűséges történés a bennem lévő bűntudat bizonyítéka volt. Folyamatos menekülésben voltam, és azt hittem, szenvedésre ítéltettem, hogy életem hátralevő részében megfizessek bűneimért.

Tovább mélyült a csend, és a kapcsolódásunk hihetetlen erejű lett, ahogy ott ültünk, maszkok nélkül, az életünk fájdalmas bizalmatlanságát meztelenül szemlére tettük. Gyengéden egymásra mosolyogtunk. Belül oly mérhetetlen megkönnyebbülés volt felismerni és elengedni a kontroll ősrégi illúzióját, feladni a múlt történeteit és a jobb jövőről szóló terveket a szeretetért.

Honnan tudja az élet? Hogyan teremti meg a szeretet azokat a tökéletes körülményeket és lehetőségeket, melyek lehetővé teszik számomra, hogy még tisztábban láthassam a valóságot? Hogyan tud az univerzum ilyen hibátlanul kedves lenni? Az ország egyik legszigorúbb börtönébe kellett bemennem ahhoz, hogy megtaláljam azt az embert, aki segít átlátnom a biztonságon túlra, a legnagyobb szabadságba.

Valójában annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm. Az eset óta előfordul, hogy reggelenként az ezt a szívet megtöltő hála könnyei csordulnak végig. Köszönöm, Katie, és köszönöm Nektek, minden kedves lélek, kik szeretőn nyitva tartjátok számunkra a lehetőséget, hogy négy kérdés segítségével átláthassunk a szenvedésen, és megfordíthassuk az életünket.

Mélyen meghajolok…

Szeretettel,
Mollie Shea

„Az emberi lény az általunk univerzumnak nevezett egész része, egy időben és térben korlátozott rész. Magunkat, a gondolatainkat és az érzéseinket a többitől elkülönültnek érzékeljük – ez a tudatosság egyfajta optikai illúziója. Ez az illúzió börtön számunkra, mely a személyes vágyainkra és kevés számú hozzánk közel álló személy iránti szeretetre korlátoz minket. Az a feladatunk, hogy kiszabadítsuk magunkat ebből a börtönből, mégpedig az által, hogy kiszélesítjük szeretetünk és könyörületességünk körét az összes élőlényre és a természet teljességére. Az emberi lény valódi értéke azzal mérhető, hogy mennyire sikerült elszakadnia az én-azonosultságától. Ha azt szeretnénk, hogy az emberiség fennmaradjon, alapjaiban új gondolkodásmódra van szükségünk.” (Albert Einstein, 1954)

Tanuld meg Byron Katie Munka-Módszerét kiscsoportban, gyorsan, hatékonyan, szeretetteljes, támogató légkörben. A legközelebbi 2-napos Alaptanfolyam július 15-16. (péntek-szombat), Budapest. Jelentkezési határidő: június 17. péntek, max létszám 8 fő. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html


1 megjegyzés:

  1. ez fantasztikus volt s Einstein is jó fej:)

    András

    VálaszTörlés