Mekkora a Ketreced?

„A depresszió, a fájdalom, és a félelem mind ajándékok, melyek azt üzenik, „Édesem, nézd meg, mit is gondolsz éppen. Épp egy olyan történetet hittél el, mely nem igaz számodra.” Hazugságban élni mindig stresszes. És ha a hazugságot megvizsgálod a Munka segítségével, mindig valódi önmagadhoz jutsz vissza. Nincs választási lehetőségünk, kik vagyunk. Szeretet vagyunk. Fájdalmas elhinni, hogy bármi más lennél, mint ami valójában vagy; a szeretet történeténél alább adni.” (Byron Katie)

Baromi büszke voltam sokáig az én lázadó identitásomra. Én aztán semmit nem fogok úgy csinálni, ahogy azt a társadalom és a szüleim elvárják, nem fogok beállni a sorba, nem fogok olyan átlagéletet élni, mint az emberek többsége, nem fogok úgy beleposhadni az életbe, mint a körülöttem szenvedők, nem fogok férjhez menni, nem fogok gyereket szülni, nem fogok főnök irányítása alatt dolgozni, nem fogok ezt, nem fogok azt. Nem fogom hagyni, hogy a szabadságomat bárki bármilyen módon megnyirbálja… Még jó, hogy ennyire tisztában voltam vele, mit is szeretnék!:)  

            Minden porcikámra kiterjedő ellenállásom eredményét ismerhetitek a kincsamivan személyes bemutatkozójáról: két évtizedes depresszió, bulimia, féktelen önutálat, betegségek tömkelege, krónikus életundor, mélységes önsajnálat. (Részletesebben itt: http://kincsamivan.hu/ki-vagyok-en.html) Hmm, ugye milyen jól sikerült az a „szabadság project"?

            Aztán 35 éves koromban, amikor már egy ideje nyiladoztam egy másik „világra”, kaptam egy nagyon érdekes képet. Épp egy egyhetes elvonulás csoportos bemutatkozóján voltam, 40 másik emberrel, és mindenki sorra elmondta, mi is hozta őt oda. Nem emlékszem, mit mondtam akkor, a képet a fejemben azonban máig nagyon tisztán látom: egy nagyon szűk ketrec, alig férni el benne, és ide én zártam be magamat a saját ellenállásaimmal. Megrázó volt ezt meglátni. Sokkoló volt felismerni, milyen icike-picikére szabtam magamnak az életet, mennyi óvintézkedést hoztam pillanatról-pillanatra, hogy biztonságban legyek, nehogy bármilyen módon sérüljek, nehogy ne legyen meg valami számomra fontosam, hogy minden úgy történjen az életben, ahogy az számomra elviselhető, hogy egyetlen milliméterrel se kelljen túllépnem a komfortzónámon, hogy semmilyen változtatást ne kelljen eszközölnöm. Szinte minden pillanatomat meg kellett terveznem ahhoz, hogy minden feltétel adott legyen életem még épp elviselhető elszenvedéséhez. Ha pedig valami nem úgy alakult, ahogy elterveztem, akkor totálisan szétestem. Hihetetlen mennyiségű életenergiát pazaroltam el minderre, és mondanom sem kell, egy leheletnyivel sem lettem boldogabb vagy szabadabb, sőt.

            Azonban, akkor és ott, valami elkezdődött, hajszálnyit kinyílt a ketrec ajtaja, és ez azóta is tart. Ahogy megvizsgáltam a magamról és a világról, az életről és másokról szóló hiedelmeimet, nyílt egyre szélesebbre az az ajtó. Ahogy a folyamat zajlott - és mind a mai napig zajlik -, telt meg az életem egyre több örömmel, múlt a depresszió és a betegségek, szállt el az önutálat és az önsajnálat – elfogadás és szeretet léptek a helyükre. Mindez egy végtelenül finom, fokozatos folyamatként, állandó Munkával megtámogatva. Mert nem egy nap alatt fog megváltozni, nem is egy hét alatt. Nem tudom elégszer mondani és hangsúlyozni: csináld a Munkát. Fogyaszd el reggelire, ahogy Katie mondja. Végezd a Munkát, és a Munka elvégez Téged. Vagyis elkezd benned, mélyen, szinte észrevétlenül dolgozni. Te pedig csak lesel majd, hogy „Most akkor ki is ez, és hogy lehet, hogy már nem fáj és nem szenved?”

CSAK CSINÁLD. CSAK ENNYI A DOLGOD.

Vadiúj fejezetet fordítottam Byron Katie Az Öröm Ezer Nevéből. Szívből, szeretettel, Neked, Magamnak, Nekünk. Örömből.

Öröm 67 – Légy könyörületes magaddal, és a világ összes lényét megbékíted.

Ma reggel a legkedvesebb módon reggeliztettem meg magamat. Az étel egészséges volt és egyszerű, és ha épp nem porcelánból és elegáns berendezési tárgyak – székek, asztal és gyertya – között költöttem volna el a reggelimet, akkor kiültem volna a napra és kézzel ettem volna. Nem adok kevesebbet magamnak, mint az adott pillanatban rendelkezésemre álló lehető legjobb. Szeretem, hogy én vagyok a saját gondozóm, és szeretem, hogy minden a gondozóról gondoskodik.

            A reggeli készítése Stephen és magam számára lehetővé teszi, hogy akció közben figyeljem meg a kedvességet. Nézem, ahogy odamegy a hűtőhöz, egy kéz kinyitja az ajtót, ezt a kezet a sajátoménak nevezem. Elhinni már nem tudom, hogy az enyém, és az elme dala az a háttérzene, amit nagyon szeretek. Mi után nyúlik ki a kéz legközelebb? Elővesz egy doboz tojást és szeletelt kenyeret, s közben észlelem a konyha fehér felületeiről tükröződő fényt. A kéz megfog négy tojást, a test a pulthoz sétál, a kéz két szelet kenyeret tesz a pirítóba, elővesz egy villát, feltöri a tojásokat, felveri őket, sót és borsot ad hozzá, odamegy a tűzhelyhez, egy kis vajat rak a serpenyőbe, figyeli, ahogy megolvad, beleönti a tojást. És ahogy sül a tojás, mentális képeket látok a friss levegőn és napon kapirgáló csirkékről (szabad tenyésztésből szá  zabadság project"álat. Hmm, ugye milyen jól sikerült az a "dor, iszincsamivan bemutatkozójáról: két évtizedes depresszió, bulimrmazó tojást veszek), illetve ketrecbe zsúfolt csirkéket is látok, akiket töméssel etetnek, és megkérdezem magamtól, hol is vagyok én ketrecben, majd várakozom a csendben. Felmerülnek a régi-régi idők, amikor még ketrecben voltam, és milyen végtelen, sötét időszaknak tűnt is az, amikor elhittem, hogy a fájdalmam elviselhetetlen, pedig elviseltem, abban a szurokfekete ketrecben, melynek nem volt kijárata. És aztán megláttam a kulcsot, és kinyitottam az ajtót. Ezután pedig, minden alkalommal, amikor valamilyen probléma tűnt felbukkanni ebben az új világban, az egész már gyerekjáték volt, mintha ügyes varázsló lennék, vagy boszorkány, aki egyetlen csapásra mindent eltüntet mentális varázspálcájával. Mindez a tojássütés közben zajlik le bennem. Számomra a tojás erőt jelent. Meghal azért, hogy én élhessek. Kitálalom a rántottát két ragyogóan fényes, fehér tányérra, melléteszem a pirítósokat, melyek kikukkantak a pirítóból, majd az étkezőasztalhoz megyek, ahol tea és csészék várakoznak. Milyen csodás szó is a reggeli. (Megj: angolban breakfast - a böjt megtörése.) Milyen csodás is a világ.

            Azon túl, amit az elme látni képes, minden kedvesebb – ide bekukkantani a nyitott elme privilégiuma. A kedvesség a dolgok valódi lényének természetes rezonanciája. A kedvesség a tea iszogatása, amikor még az én iszogatom a teát gondolata sincs ott. Olyan, mintha a saját cserepes növényem lennék, és érzem, ahogy locsolva vagyok, túl bármilyen gondolaton, hogy egyáltalán erre lenne szükségem. Az ablakon kopogó eső hangja az, a fülembe ajándékként érkező esőhang, az élet ajándéka, aminek kiérdemléséért semmit nem tettem. A kedvesség elkészíti a következő évszakban elém kerülő ennivalómat. Még szivárványt is rajzol az égre. Végtelen. A haj az, mely a hőségben a fejemet védelmezi, a föld, mely megtartja a padlót. Semmi nincs, mi nem kedves. A halál véghezviszi azt, amit a közönséges élet sosem volt képes - lehetővé teszi számodra, hogy megtapasztald, mi van az azonosuláson túl: a test nélküli én, a végtelenül szabad elme.

            Amikor felismered, honnan is származol, semmilyen képzelgés nem tudja már elhitetni veled, hogy elkülönült vagy. Mindenben azt látod, ami, és megérted, ahogy senkit sem fenyeget semmijének az elvesztése – az identitásának, azonosultságának kivételével. És az örökös jó hírek hallatán, minden látszólagos valódiságon túl, csupán a kedvesség marad. Ezt nem lehet megtanítani. Ez megtapasztalás; ön-örömködés. Amikor motiváció nélkül adok neked, öröm tölt el. Kedves dolgokat teszek, mert szeretem magamat, amikor így cselekszem. A kedvességet úgyis csak magamnak tudom adni. Senki mást nem foglal magába, még a látszólagos fogadó felet sem. Én vagyok az adó és a kapó is, és mindössze ez számít.

            Az egész világ az én tartozékom, mert az utolsó történetben élek, az utolsó álomban: nő ül széken csésze teával. Kinézek az ablakon, és minden, amit csak látok, az én világom. Ezen túl semmi nincsen, egyetlen gondolat sem. Ez a világ elég nekem. Bármi, amire valaha szükségem van, vagy aminek lennem kell, ebben a korlátlan térben van benne. Elegendő beteljesíteni a célomat, a célom pedig az, hogy itt üljek és a teámat kortyoljam. El tudok képzelni az éppen látotton kívüli világot is, és amint ez megtörténik, én ezt preferálom. Itt mindig gyönyörűbb, bárhol legyek is, mint bármilyen jövőbeli vagy múltbeli történet. Csak az itt és mostban tudok bármit is tenni. Én ebből élem az életemet. Semmi másra nincs szükség.