Csak Az a Tiéd, Amit Megtapasztalsz

„Én csak a négy kérdést és a megfordításokat tudom felajánlani neked. Odaadom őket, hogy darabokra szedhesd a saját identitásodat. Azt mondják az emberek, „Ilyen és ilyen vagyok, szilárd vagyok, valós vagyok”, és bár én mindezt tiszteletben tartom, elhinni sosem tudom. Én tudom, hogy mi vagyok, és tudom, hogy mi nem vagyok, és hogy bármit is csak kivetíteni tudok. Ahogy az emberek megválaszolják a négy kérdést, elkezdik darabokra szedni mindazt, amiről azt hiszik, hogy az ők, a létezésükkel kapcsolatos összes félelmetes gondolatot, és ebben a folyamatban, ahogy szétszedik a rémálmot, azt is szép lassan észreveszik, hogy még a szépről szóló álom sem igaz. Ez egészen addig zajlik, amikor már semmi más nem marad, csak a mi saját természetünk: briliáns, végtelen, szabad.” (Byron Katie)

Kedves Andi!

Amikor valaki rendszeresen csinálja a Munkát, akkor véglegessé válik az a felszabadult, tiszta állapot, amit a Munka végén átélünk? És egy újabb hasonló helyzetben is stabilak maradunk? Egy másik dolgot is szeretnék megkérdezni. Amikor jön az a kérdés, hogy „akkor utána már nem lesznek célok, vágyak és nem akarok semmit tenni vagy semmin változtatni” azt szoktad mondani, hogy utána már a szeretet cselekszik. Nem tudom értelmezni, hogy ez mit jelent. Légy szíves, magyarázd el, vagy írj rá egy példát, ha van rá időd.

Köszönöm. Laci.

Kedves Laci!

Mostanra érett össze a válasz a kérdéseidre. Már akkor feltettem a zárt csoportunkba, és megkértem a többieket, írjanak erről, ha valami kikívánkozik belőlük. Néhányakból kikívánkozott. Észre fogod venni, hogy a válaszok igen sokfélék. Az elméd pedig minderről fog kreálni egy történetet, hogy ennek fényében vonzó-e vagy taszító számodra a Munka. Ha elhiszed, amit mások mondanak, lemaradsz saját magadról.

         Ráadásul nem is azt fogod érteni, ami le van írva, pontosabban, amit a másik ember el akart mesélni. Átmegy az összes hiedelem-szűrődön az össze betű, szó, mondat, és létrejön a Te értelmezésed arról, hogy szerinted mit is olvastál. És Te már ezt fogod továbbadni, ha valakinek szeretnél erről mesélni. Nagy érdeklődéssel szoktam figyelni, a saját elmém micsoda torzításokat képes létrehozni a legegyszerűbb helyzetek kapcsán, és ebben (is) mindannyiunk elméje hasonlóan működik. Torzít, teker, dramatizál, hozzárak, elvesz, felnagyít, lekisebbít, töröl, stb. Ez a jól-tudom elme működési mechanizmusa. És a Munka legnagyobb hozadéka és áldása, hogy mindezekkel tisztába jössz. Megérted, hogy soha semmi sem „biztos”, soha semmi sem „igaz” abból, amit az elméd mesél Neked. Az nem a Valóság, hanem egy Torzítás. És az életünket mindannyian ezek alapján éljük. Amíg csak képessé nem válunk felismerni és megkérdőjelezni ezeket a torzított történeteket.

         Kérdéseidre válaszolva, röviden az én verzióm: én egyre stabilabbá váltam és válok. Egyre ritkábban „billenek ki”, egyre kevesebb olyan történet van, amihez még ragaszkodik az elmém. És amikor ilyen van, annak nagyon örülök, mert megint csak önmagamhoz kerülhetek közelebb általuk. Ők csak azért vannak, hogy rámutassanak, mely pontokon nem tisztítottam meg az elme-kivetítőmet. Időnként ez akár megrázó is tud lenni, az összes érzelmi megtapasztalásával, melyeket régebben mindig elfojtottam, most megélem őket, megengedem nekik is, hogy legyenek, nem menekülök el előlük.

A „szeretet cselekszik” nekem azt jelenti, hogy nem passzívvá válok, amikor letisztul az elme, és teljes elfogadás van bennem, hanem máris megmutatódik a következő lépés: aktivizálva vagyok, közeledem, nyitok, előreviszek, kommunikálok, szervezek, teszem a dolgom. Amikor nem tiszta az elme, bezárok, elkülönülök, összezavarodom, elhatárolódom, nem tudom, mit kéne tennem, csak rángok a történetemben süketen és vakon. Nagyon leegyszerűsítve ennyi, és most következzenek mások megélései:

Amikor elkezdtem an Önmunkát, régóta elnyomott, de a mélyben fortyogó hiedelmek törtek a felszínre. Az Önmunka által hatalmas, megszilárdult kérgek omlottak le rólam. Fellélegeztem és élveztem az újonnan kapott szabadságot. Haladva az életemben, újabb és újabb (vagy már régről ismert) akadályokba ütközöm. De most már van segítségem a 4 kérdéssel és megfordításokkal. Minél tovább önmunkázom, annál hamarabb ismerem fel a stresszes helyzetet, és legfőképpen magamat az adott a szituációban. Megtanultam szétválasztani az "én dolgomat", a "mások dolgát" és "Isten dolgát" egymástól, és így sokkal tisztábban látni a helyzetet. Még tanulom, de egyre jobban megy a dolgokat elvárások helyett őszinte kíváncsisággal és "nem-tudom elmével" szemlélni. Ez segít őszintébben, szabadabban, türelmesebben és szeretetteljesebben élni. Ha negatív érzéseim vannak, már nem nyomom el őket, hanem figyelek rájuk és megvizsgálom őket. Mindig megkönnyebbülés a vége. Egyre szeretetteljesebb és elfogadóbb vagyok magammal és a környezetemmel is. És a környezetemet is egyre elfogadóbbnak élem meg ezáltal. Néha pár pillanatra már megismertem a teljes elfogadás és boldogság érzését. Ilyenkor a szívem, vagy talán a testem minden sejtje felnevet és örömben úszik. Eleinte ez az érzés még gyanús volt számomra. Kérdeztem magamtól, hogy most meg minek örülök? Tán megbolondultam, hisz a valóság nem változott? És valóban nem. Aki változott az én vagyok, vagy egy nagy kitérővel visszatértem önmagamhoz. Ma már nagyon élvezem az ilyen szabadon megélt boldogság-pillanatokat. Mindemellett van rossz kedvem is. És most már megengedem magamnak, hogy akkor rossz kedvem legyen. (H. Zsuzsi)

Nálam nincs kokainmámorhoz hasonló élmény, de még lsd-s sem.:-) Komolyra fordítva, nem szoktam megkönnyebbülést érezni. Viszont vannak hatalmas megdöbbenések, amikor csak ülök és nézek ki a fejemből, hogy basszus, ez a kis semmi gondolat miket művelt. Aztán csinálom tovább a dolgaimat, és az viszont egyre könnyedebben és élvezetesebben megy. Ahogy H.Zsuzsi is írta, én is azzal kezdem, hogy kinek a dolgával is foglalkozom éppen? (K. Helga)

Ha elkezdek a fejemben párbeszédeket zajlatni, sokszor észreveszem ezt, és felteszem a kérdést: Kinek a dolgával foglalkozom éppen? (ez a Munka előtt sosem jutott eszembe) és a párbeszédek így sokkal rövidebbek, a belső feszültség sem tart olyan hosszú ideig, mint korábban. Nem emlékszem rá, milyen voltam előtte, és igazából azt sem tudom, most milyen vagyok. Zűrzavar hegyek még vannak, de mintha kevésbé aggódnék miatta. (Cs. Mónika)

Nem tudom, hogy véglegessé válik-e. Azt tapasztalom, hogy ha véglegességet szeretném elérni, lemaradok arról, ami oda vezet. Az biztos, hogy egyre gyakrabban vagyok felszabadult, egyre többször maradok 'stabil', pontosabban máshonnan tekintek az élethelyzetekre.

Nekem a 'szeretet cselekszik' azt jelenti, hogy nem akarom rákényszeríteni a gondolataimat másokra és magamra. Csak figyelem, hogy milyen gondolatok jönnek, és mivé lesznek. (P. Misi)

Az egyetlen dolog, amit a Munkázás hatásaként konkrétan és őszintén le tudok írni az, hogy épelméjűbbnek érzem magam. Józanabbnak. Persze ezzel kapcsolatosan, ha feltennénk a 4 kérdést, akkor remek megfordításokat lehetne találni az ellenkezőjére is, tanulságos példákkal. (K. Gábor)

Húúúú, nekem az van, amit H. Zsuzsi írt, és most már oda is eljutottam, hogy ha pl. feldühít egy szitu, amint tudok, elvonulok és megmunkázom, nem hagyok időt neki, hogy elkezdjek gondolkozni rajta, mert akkor kitalálom magamnak, hogy félek megmunkázni. És így sokkal jobb, és olyan gyors megnyugvást hoz! Fantasztikus, imádom! :)))))))))))))) (B. Gyöngyi)

Történtek változások, mióta elkezdtem munkázni, de nehéz megmondani, hogy konkrétan mi köthető a munkához. Azt hiszem a Munka elindított egy úton, és közben nagyon sok mindent összeszedegettem, sokféle tudást, akár más módszereket is, de egyértelműen a munka volt a kiinduló pont. Nem tudom, mi változott. Lazább lettem és talán kicsit nyugodtabb. Vagy másképp: nem vagyok már egy akkora görcshalmaz. Kicsit mintha kinyíltam volna. Nem tudom, milyen az, amikor a szeretet cselekszik. Teszem a dolgom, és mintha kevesebbet nyafognék. Jóban, de legalábbis jobban vagyok magammal, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Figyelem magam, ismerkedem magammal. Sok mindent el tudok fogadni, amit azelőtt nem. Ennek bizonyos helyzetekben kissé beletörődés íze van, de legtöbbször teljes elfogadás van, néha szeretni is tudom, ami van. Ha végignézek a mai napomon, több olyan pont is volt, ahol régebben felrobbantam volna, most meg semmi nem történt, csak tudomásul vettem a dolgokat. Reggel rám tört a „menekülnék innen el” érzés, de tudtam „kezelni” a helyzetet (bár ez így félreérthető, de nem tudok jobb szót). Aztán ma előkerült egy téma egy beszélgetés során, amiért régebben gondolatban gyilkoltam volna, most csak megjegyeztem, hogy jé, már nem ráz meg a dolog. Aztán még volt néhány apróság. Érdekes, nekem a ’kinek a dolga’ nem hozott soha megnyugvást. Elég sokat szenvelegtem ezen, de aztán magamban tisztáztam, hogy amin én problémázok, az az én problémám, de ez nem jelenti azt, hogy magamtól vagy mástól várnék megoldást a dologra.

Ami még változott, hogy már nem várom a csodát. Az elején voltak elképzeléseim, hogy mi minden fog megváltozni, mekkora fel-és megvilágosult leszek, most meg elvagyok magammal. Régebben mindig csalódást éreztem, amikor másoktól olvastam, hogy mit hozott életükbe a munka. Csak ennyi? Valamiféle egetrengető változásra számítottam. De ez csak ennyi, épp elég. (B. Judit)

Nekem munka után általában végtelen nyugalom lesz úrrá rajtam, sokszor, ha újra fel akarom eleveníteni, hogy miért is munkáztam, van, hogy nem emlékszem, már nincs hozzá érzés, kikönnyülök, csak vigyor van, vagy éppen hálakönnyek, vagy a nagy-nagy semmi... (X.Y.)

Milyen vagyok, mióta munkázom? Ami nagy változás, hogy már nem teperek, nem akarok, csak vagyok... olyan mintha egy filmet néznék, és mindig kíváncsian várom a folytatást. Hogy mi lesz a következő pillanatban, de ez nem elvárásokkal teli türelmetlenség (ahogy régebben jellemző volt rám), hanem olyan finom, szabad érzés.

És van, hogy nem vagyok "stabil", hanem szétesek, darabokra, de már azt is egyre jobban kedvelem... az utóbbi időben sokat foglalkoztam a dühömmel, agressziómmal. Meg​vizsgáltam a róluk szóló történetemet, ahogy mondtad, és csodás volt rájönnöm, hogy nem is az van bennem, mint amit gondoltam. Azóta gyakorlom, vagyis megengedem magamnak az összes " rossz" tulajdonságomat,és azt vettem észre, hogy nincs mitől félnem,és a reakciók is elfogadóbbak, ahogy én is elfogadom, azt, ami van. (B.Ildi)

A szeretet hogyan cselekszik kérdésre: sokáig (évtizedekig) haragban voltam valakivel. Én sem akartam vele kibékülni, mert féltem attól, hogy újra kezdődnek a konfliktusok, és megint csak fájni fog. A munka hatására (mert más nem történt, amire ráfoghatnám a változást) egyszerre csak meghívtam ebédre. Egyszerűen nem tudtam ellenállni, képtelen voltam ellenállni annak a belső késztetésnek, hogy meghívjam. Ő pedig örömmel elfogadta a meghívást. Nálam így cselekedett a szeretet.

A másik kérdésre, hogy véglegessé válik-e a munka hatására a felszabadult állapot: volt olyan problémám, amihez elég volt egy felismerés, és azóta is tiszta a dolog. Volt olyan, aminél meg kellett ismételnem, akár többször is, a megítélést. És sok olyan (külső és belső) konfliktusos helyzet, amit egyáltalán nem vetettem alá a munkának, a többi elvégzett munka hatására önmagától megjavult, rendeződött. Nagyon örülök ezeknek a kérdéseknek, mert így volt alkalmam végiggondolni, mire is mentem a munkával :).

Még egy megfigyelés, ami most tudatosodott bennem: többnyire már nem teszem fel azt a kérdést (vagy csak ritkán, és akkor is észbe kapok), hogy "mi is lesz ennek a vége". Teszem, amit jónak látok, és elfogadom, hogy történik, ami történik. (Arany)

Én lennék a legboldogabb, ha ki tudnám fejezni azt a sok csodát, amit átéltem az önmunka hatásaként..., de én, ahogy elkezdem leírni, egyszerűen... kevésnek bizonyulnak a szavak…

Ok. Egy próba… Kb. kétnapos "felismerésféleség". A szeretet cselekszik számomra mit is jelent? Ismer mindenki 1-2 olyan idős embert, aki végtelen szelídséggel, nyugalommal, békével éli az életét? Talán azért, mert ők már nem azon "gondolkoznak": -mire lenne szükségem, -kinek mit kéne ahhoz tennie, adnia, hogy nekem jó legyen, -kinek hogyan kéne cselekednie, hogy én jól érezzem magam, -mi az, amim nincs, stb.

Ők már csak "élvezik" az életet, és (azért írom így, mert én ezt a nagyszüleimtől láthattam-kaphattam)... és csak adni akarnak magukból, magukért. Nem azért süt-főz nagyi, mert kell, hanem mert várja az unokáit. Nem lehet, hogy ettől finomabb mindig nagyi sütije??? Ugyanaz a recept, csak ebben ott a "szíve" az illetőnek. Teszi a dolgát, keveri a rántást, és közben nem azon gondolkodik, hogy: -jaj, sietnem kell, -még ezt meg ezt is el kell intéznem, -csak el ne rontsam, stb. Csak cselekszik. Méri a hozzávalókat (vagy már azt se, és lehet nem a rutin miatt, hanem egyszerűen megtanult hallgatni a belső békére) ...jelen van....jelen van ott, ahol épp ténykedik. Nem vetít ki jövőt, elfogadta a múltját, cselekszi a jelent, és ez a szeretet...nekem...az abszolút elfogadás!

Szeretet = elfogadás. Szeretlek, amiért vagy = elfogadlak olyannak, amilyen vagy.

Saját példa? Minap jutott eszembe: 6 éve vagyok a jelenlegi munkahelyemen. Régen ahányszor felcsesződött az agyam, kis levélkéket írtam munkatársaimnak (nem azért, mert szemtől szembe nem ment volna lecseszés, csak általában éjszaka dolgozom, így nem igazán talizok velük.) Leírván, mi az, amit nekik máshogy kéne tenniük, mint ahogy épp teszik, szarkasztikus stílusban, kemény, vádló szavakkal. Többször értem el sértődést, mint konkrét kérés teljesítést. (milyen meglepő…) Tegnap eszméltem rá: jéééééééé!!!!! ELMARADTAK A KIROHANÓS, LECSESZŐS üzeneteim... Nem azért, mert visszafogom magam, nem, nem. Ma már megvárom, míg találkozunk, és ha még van jelentősége, megkérem az illetőt. Aztán, ha megteszi, megköszönöm, ha nem, megmunkázom!

Kb. 2 hete kezdődött cégen belül egy kisebb "katasztrófahelyzet". Régebben nem bírtam volna ki, hogy ne akarjam (hátulról) úgy mozgatni a szálakat, hogy az (elsősorban) nekem, és mindenkinek a "lehető legjobb" legyen. Ma már max. informálódom, hogy mi az aktuális tényállás, és tud-e valaki valamit a hogyan-továbbról, de tovább nem megyek. Kíváncsian várom az események alakulását, és a saját reakciómat. Ellenére annak, hogy munkahely elvesztése is benne van a pakliban. De ma már nem pörget annyira a jövő kérdése...

Ajjaj....ha egyszer beindul a kezem, nem lehet lelőni. Most hagyom abba, puszi mindenkinek.

(Pár perccel később)

Továbbgondoltam ezt a leveles storit.  A helyzet, hogy nincs mit írnom nekik!!! Nincs HIBA!!! Egyszerűen elmaradtak azok a gondolatok, hogy kinek mit kellett volna máshogy tennie. Kinek mit kellett, nem kellett volna... Ezek megszűntek létezni!!!

Hálás vagyok!!! KÖSZÖNÖM!!! KÖSZÖNÖM ÖNMUNKA!!! +Andi!!! Tényleg (meg)változik az élet, a valóság, a "fontos - nem fontos, kell, nem kell" dolgok és jelentőségük… Egyszerűsödi​k az élet, és ez FANTASZTIKUS!!! (S. Kriszti)

Nekem az jött most, hogy ahogy elképzeltem korábban és vágytam, hogy ez a nyugis állapot legyen végleges, az nem úgy van persze, és már ez megkönnyebbüléssel tölt el. Inkább minden állapotot tisztábban átélek, nem utálom már annyira, jobban kedvelem az állapotokat, néha élvezem, hogy annyiféle van. Van, hogy amire korábban feszültem, most pluszban nevetés is jelentkezik, vagy egy pillanattal utána. Stabilan röhögök, meg most már stabilabban tudok dühöngeni is. Összességében stabilabban vagyok én, de nem az az én, akit korábban hittem, hogy vagyok. Régebben olvastam ilyesmiket, hogy ne akarjak egy másik állapotban lenni, hanem ami van stb., de el nem tudtam képzelni milyen az, átélni olyan más, olyan felszabadító.

A szeretet cselekszik, mikor csak úgy gondolkodás, motiváció nélkül teszek valamit. Nem jut eszembe most ilyen, még a sztorim több… (N. Zsuzsi)

Legtöbbször nem akarok semmit a Munkázástól. Csak csinálni. Megcsinálni. Kíváncsi vagyok mit fog hozni. Legtöbbször nagyon élvezem. És legtöbbször hozza a felismerést, megkönnyebbülést, általában szabadság érzését. És sokszor van olyan is, hogy már a Munka elején, kezdetén "tudom" a válaszokat. Vannak nagy ledöbbenések is. És vannak semmilyen érzések is. A Misi nevű Munkás kolléga egyszer azt írta, mondta, hogy "én nem lehetek, nem vagyok más, mint a szeretet." Ilyesmik vannak. De elmúlnak. Ez is. Elég gyorsan. Mint minden. (úgy látszik nagy az elvárás, hogy állandó legyen az, ami jó(nak látszik). Aztán vissza-vissza jönnek. Korábban is voltak ilyenek, de nem ennyire "tudatosan". (H. Laci)