2012. május 23., szerda

Kiút a Kaotikus Elméből: A Nagy Visszacsinálás




„A gondolat ártalmatlan, míg csak nem hiszünk neki. Nem a gondolataink, hanem a hozzájuk való ragaszkodásunk okozza a szenvedést.” (Byron Katie)

A Facebook-os csoportunkban került szóba a Losing The Moon (A Hold Elvesztése) című könyv, melyet még a 90-es években írt egy hölgy, aki kapcsolatba került Byron Katie-vel. Ez a könyv igazából egy hétvége beszélgetéseinek krónikája Katie és a Barátok között olyan témákról, mint a felébredés, Isten, igazság, elme, és más illúziók.

A hétvégén újra „elolvastam” a könyvet. Azért írom, hogy „elolvastam”, mert nem hagyományos értelemben vett olvasásra való. Ahogy a szerkesztője megfogalmazza: nem a konceptuális (fogalmi) elméhez szól. A dialógusokban szereplő szavakat még csak felismeri a konceptuális elme, viszont a mondatok és bekezdések már valahogy „elillannak”. Aztán az egyes dialógusok elolvasása után valami összeáll a fejben; pont az a mondanivaló, amit az én elmém összerak, leszűr belőle. És ez még mindig szinte teljesen megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan. Ezért is minősítettem a szöveget részemről lefordíthatatlannak. Az előszavát viszont lefordítottam, mert sokaknak adhat választ arra, mi is ez a Munka; kinek és miért is érdemes nekiállni az elme „nagytakarításának”.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy Byron Katie semmilyen vallási vagy spirituális hagyománynak nem követője, tanítója, képviselője. A „besorolók” az advaita, non-dualista irányzathoz szokták sorolni, ebből a hagyományból érkezett az Előszót megíró hölgy is. (Erről röviden itt olvashatsz: http://www.harmonet.hu/ezoteria/20291-advaita:-tudod-ki-vagy-valojaban?.html) Annyit még hangsúlyoznék, hogy a Munka a hétköznapi életeden keresztül jut el a mélyebb rétegeidhez, semmiben nem kell hinni a végzéséhez, sőt, az a leginkább célravezető, ha semmit nem hiszel, hajlandó vagy nem tudni. Pontosan a konceptuális elme által megtanult „tudás” megkérdőjelezéséről szól, és ebbe a spirituális és vallási irányzatok is beletartoznak.


A HOLD ELVESZTÉSE – ELŐSZÓ

Amikor megismerkedtem Byron Katie-vel, el voltam merülve az advaita, non-dualista tanításokban. Ismertem a Szív mélységeiben elérhető Csendet. Rengeteg időt ültem olyan csodás tanítók körében, mint Gangaji, Papaji, Robert Adams, Francis Lucille és Isaac Shapiro. Bejártam India szent hegyét, az Arunchalát. A szívem mély dalra fakadt Ramana tanításától. Többször borultam le a földre az „Az” totális ámulatában. Hónapokat töltöttem a teljes hála állapotában.
         Az elmémben azonban még ezek után is káosz uralkodott. Azzal a gyermekversikével a fejemben mászkáltam, hogy „Volt egyszer egy kislány, akinek a homloka közepére belógott egy kunkori tincsecske. Amikor jó volt, akkor nagyon-nagyon jó volt, és amikor rossz volt, akkor szörnyűséges volt.” Ennek a versnek a szélsőségeit éltem mérnöki pontossággal. Ismertem az üres elme, a nem-azonosultság boldogságos hála-állapotát, és aztán hirtelen, mint egy fal, mint egy földcsuszamlás, az elme belekezdett a saját kis verklijébe. Ütöttem-vágtam magam. Mélységes szégyen járt át, amiért ilyen nyomorúság tud még úrrá lenni rajtam, miután már a végtelen szabadságot is oly erőteljesen megtapasztaltam. Azt hittem, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Hogyan lehetséges az, hogy ismerem az én-telen ürességet, és mégis elkapnak az illúziók, melyek félelemmel és öngyűlölettel töltenek el?
         Sok barátom javasolta, ismerjem meg Byron Katie-t és tapasztaljam meg a Munkát. El is mentem. Mivel pszichológusként dolgoztam hosszú évek óta, azt gondoltam, hogy amire legkevésbé szükségem van, az egy újabb módszer. Az első nap oda se figyeltem a Munkára. Minden figyelmemet Katie-re összpontosítottam. Nem tudom, mit is kerestem igazából, de őt akartam tanulmányozni. A hozzáállásom ilyen volt: „Tégy csak egyetlen hamis mozdulatot, és én már itt sem vagyok”, bár a valós érzéseim mögött inkább ez állt: „Ha lelepleződsz, megöllek.” Az az ősdüh, amit már évek óta nem éreztem, íme, visszatért. Olyan voltam, mint egy ketrecbe zárt vadállat – beragadtam az Igazság és a totális fájdalom közé. Hogyan történhet ilyen? A második napon továbbra is Katie-t figyeltem. A terem hátuljában táboroztam le, de teljesen egy vonalban vele. Azt az embert, akivel épp végezte a Munkát, nem láttam, és nem is akartam látni. Egyszerűen csak Katie-t tanulmányoztam. Aznap, miután hazaértem, megírtam az első Munka-darabomat – Istenről írtam, és arról, mennyire haragszom. Nem igazán engedtem bele magam a dologba. Katie egy hónappal később járt újra felénk, és ez alkalommal már hajlandó voltam nézni a Munkázást. Kölcsönkértem az audió kazettákat, megvettem a könyvet, elkezdtem végezni a Munkát. Az első megfordítások, melyeket mélyen megtapasztaltam, megrengették a világomat. Itt volt egy eljárás, melyet meditációként végzünk, és ami az én saját elmémmel és az én saját integritásommal – vagy annak hiányával – foglalkozott. Tele voltam haraggal és nehezteléssel, és nem esett nehezemre naponta Munka-témákat találni.
         A Katie-hez fűződő kapcsolatomat is papírra vetettem. A megfordítások újfent fejjel lefelé fordították a világomat! Abból az állításból, hogy „Katie-nek össze kéne kapcsolnia engem a Szívvel!” az lett, hogy „Nekem kéne önmagamat összekapcsolnom a Szívvel.” Hogy-hogy nekem kéne ezt megtennem? Ha képes lennék rá, megtenném! „Igaz ez?” Elkezdtem magamba merülni a kérdésekkel. Elkezdtem megérezni a hazugságokat, ahogy azok gyengéden előbukkantak. Hallottam Katie-t, amint azt mondja, a Szív az egyetlen ’hely’, ahol találkozhatunk – hogy a Munka egy belső folyamat.
         Katie azt javasolja, hogy az elme által feltett Munka-kérdésekre engedjük a Szívet válaszolni. Az enyém nem volt egyszerű eset. Az elmém küzdött és tepert az életéért. Az anyukámmal kapcsolatos problémáim tömegével tornyosultak az arcomba. Gyűlöltem, hogy ott vannak – már megint! Évtizednyi terápia után azt hittem, már felszívódtak! De nem! A gyerekkorom óta cingölt szenvedés-történeteim mind ott tornyosultak megingathatatlanul. Én pedig a non-dualitás békéjét kívántam megélni, nem az anyámmal kapcsolatos érzéseimet.
         De a Munka mégis működött! Négy kérdés, melyekkel önállóan is tudsz dolgozni: felteszed őket, majd meghallod a felbukkanó válaszokat. Sorra töltöttem ki a Munkalapokat, időnként belenéztem a Kis Könyvbe, és lépésről-lépésre haladtam a négy kérdéssel. Megvizsgáltam, például, egy közeli barátomhoz fűződő haragomat: …Mostanra már el kellett volna jönnie, hogy megnézze az új lakásomat! Igaz ez? Mi a valóság? Még nem tette. Mi zajlik bennem, ha elhiszem, hogy már el kellett volna jönnie hozzám, ő pedig még nem tette? Előételként felbukkan az a jól ismert felsőbbrendűség és önelégültség. És milyen érzést kelt ez bennem? Elkülönülést. Reménytelenséget. Dühöt. Magányt. És ki vagy mi lennék, ha nem hinném el ezt a hazugságot – annak a hazugságát, hogy már meg kellett volna látogatni, mikor még ez nem történt meg? Jelenlevő. Nem gondolnám, hogy tudok valamit. Melyik kényelmesebb – az elkülönült, reménytelen, dühös, magányos – vagy a jelenlévő és nem-tudó? Be kellett, hogy ismerjem: az utóbbi. Vagyis akkor a gondolatok okozzák az érzéseket? Vagyis nem a BARÁTNŐM okozza őket? Vagyis akkor nem vagyok az ő viselkedésének az áldozata?
         Évekkel ezt megelőzően, amikor hónapokat üldögéltem totális boldogságban Indiában, tudtam, hogy végül majd szembe kell néznem az elme tartalmával. Valahogy tudtam, hogy az üresség, melyet Indiában ismerhettem meg, valami féle halasztás volt, egy édes ajándék. Biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb újra üdvözölnöm kell majd az elmét, mert annak a meglátása és megtapasztalása, hogy az elme tartalma nem valós, nem lesz elegendő akkor, amikor a gondolatok átlépnek egy bizonyos küszöböt.
         Amit a Munka adott, az maga volt a csoda. A Munka a non-dualitás igazságában gyökerező tisztaságot adja, az „egyéni elme” sajátosságaihoz alkalmazkodva, az elme én-ként való azonosulásának pillanataiban. Hiszen, mire megyek azzal, ha tudom, hogy minden jól van, és képes vagyok megtapasztalni a csend édességét, amikor a következő pillanatban már verklizem az olyan ítéleteket, mint „szeretned kéne”, „ki kéne takarítanod a szobádat”, vagy „el kéne menned, hogy boldog lehessek.” Hatalmas feszültséget tapasztaltam magamban, mert egyszerre éltem a pillanatnyi érzések valóságosságát és az Elmenélküliség igazságát; úgy éreztem, mintha egy gumiszalag egyre nagyobb öngyűlöletbe és félelembe rántana bele.
         Amikor épp nincs rád ható gondolatod, akkor persze nincs problémád sem. Amikor abban a dús tágasságban vagy, abban a Csendben, akkor nincs probléma. Ilyenkor a gondolatok jönnek-mennek – mint a nevetőgáz -, és minden egy bizonyos távolságra van tőled, és ilyenkor minden rendben van. Ez a béke, a csendesség, a nem-ragaszkodás csodás állapota. De aztán valami más megtapasztalás veszi át az uralmat ebben az elmében. A gondolatok közelebb jönnek, olyan, mintha az az édes fátyol, mely ott a távolban tartja őket, valahogy eltűnne. Hirtelen az elme minden megmozdulása valósnak érződik. Az „én” beazonosul. A csend elérhetetlenné válik. A kegyelem olyan váratlanul surran el, ahogy érkezett. A szégyen veszi át a terepet azzal a gondolattal, hogy „Mit tettem, mit rontottam el?” Hirtelen megint az „én” lesz a minden. És azt kérdezgetni, hogy „Ki vagyok én?” csak még zajosabb elmeaktivitást eredményez.
         És ez az a pont, ahol Byron Katie önvizsgálatának ajándéka belép a képbe. A Munka pont ott foglalkozik az elmével, ahol az éppen van, a tartalmának kellős közepén. A Munka képes belemenni egyenesen a szégyen érzésébe, és az olyan gondolatokba is, mint „Anyámnak szeretnie kellene engem.” A szégyen azt mondja, „Ezeknek a gondolatoknak nem szabadna felbukkanniuk!” A Munka felteszi a kérdést, „Igaz ez? Édesem, teljesen biztos lehetsz benn, hogy ezeknek a gondolatoknak nem szabadna felbukkanniuk?” Mi a valóság? A gondolatok épp felbukkantak. És mi zajlik bennem, ha elhiszem, hogy nem kéne itt lenniük, mikor pedig itt vannak? A szégyennél sokkal több minden zajlik! Bűntudat. Aggodalom. Szorongás. Az „én” elhívése. Mit kapok a valósággal való hadakozástól? Fájdalmat. Katie azt mondja magáról, hogy ha bármilyen szabadsága is van, az a valóság szeretetéből fakad. Annak a szeretetéből, ami van.
          A Munka a gondolathoz való ragaszkodás és annak elengedése közötti egyszerű ok-okozati kapcsolaton alapszik. Amikor azt hiszem, hogy bizonyos gondolatoknak nem kéne felbukkanniuk, ők pedig mégis felbukkannak, máris végigkövethetem, mi történik. A testem befeszül; a szégyen, bűntudat és önvád érzései felerősödnek; újabb és újabb gondolatok épülnek egymásra, és egyre tömörebbé, áthatolhatatlanabbá válnak; az elme nagyon aktívvá válik. Mindezt meg lehet figyelni, végig lehet követni. És aztán, amint felteszem a negyedik kérdést, „Ki vagy mi lennék a gondolat nélkül, hogy bizonyos dolgoknak nem szabadna felbukkanniuk?”, akkor is végigkövethetem, mi történik. A hiedelem nélkül egyszerű megfigyelővé válok, ítéletek nélkülivé. Baráttá. A lélegzésem megnyugszik. A gyomrom kienged. Szép lassan, a bensőmben közelibbé válik az advaita „Minden jól van”. És ez nem a „Minden jól van” elmélete, hanem a pillanatban való megtapasztalása annak következtében, hogy megkérdőjeleztem a barátnőm látogatásával kapcsolatos hiedelmemet. Képes vagyok én saját magam hozzáférni az advaita mesterek igazságához – Minden jól van. Nem függök a te cselekedeteidtől, érzéseidtől, döntéseidtől. Ami fáj, az a saját szeretetem elzárása. Szeretet vagyok, Az vagyok. És amikor fenntartom azt a hiedelmemet, hogy nem kéne olyannak lenned, amilyen vagy, akkor annak a hazugságát tapasztalom, hogy a szereteten kívül bármi más is létezne, valami, ami nem Az. Hirtelen az advaita igazságai beszivárognak a testembe. Szeretet vagyok, nem annak ellenében, amilyen te vagy, vagy akkor, ha megadod nekem, amit akarok, csupán csak szeretet vagyok. Felismerem azt az igazságot, melyet Katie lánya mondott egy nap az anyjának: „Semmit nem tehetsz, ami meggátolna abban, hogy szeresselek.” Az „Igaz ez?” a „Ki vagyok én?” kérdéshez hasonló csoda, mely megállítja az elmét.
         Amikor Munkalapot írok, az elme megállítódik a papíron. A gondolat-tömegek örvénylése leáll. Ily módon pedig minden egyes gondolat teljes tisztaságában áll rendelkezésünkre a megkérdőjelezéshez. És amikor a gondolat majd legközelebb felbukkan, akkor azt élhetjük meg, hogy már közel sem okoz akkora fájdalmat és kényelmetlenséget, és sokkal kevésbé ragaszkodunk hozzá. Akár már érdekesnek vagy viccesnek fogjuk látni! A Nagy Visszacsinálás elkezdődött. Aztán már alig várjuk majd, hogy újra felbukkanjon, hogy azon frissiben ránézhessünk. Ahogy a hiedelmek egyenként visszacsinálódnak a Négy kérdés és megfordítások segítségével, az elme eredeti csendje egyre többször mutatkozik meg. A Megfordítások visszahelyezik a figyelmet oda, ahová az tartozik – rám. Visszatérek a „Ki vagyok én?”-hez, miután elidőztem a „Ki vagy te?”-nél. A „Ki vagy te?” visszatérése a „Ki vagyok én?”-hez a végső megfordítás.
         Ramana, a nagy non-dualista tanító neve azt jelenti: az, ami minden Lény Szívében lakozik. Ramana 1990-es évektől Byron Katie alakjában jött el a nyugati világba. Tat tvam asi. Te Vagy Az!

Ha szeretnéd Te is „visszacsinálni” azt a sok fájó koncepciót és történetet, amit elhittél, szeretettel várlak a június 2-3. Alaptanfolyamon, melyre 2 hely felszabadult. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

5 megjegyzés:

  1. Hát ezen megint elbőgtem magam. :-) Köszönöm.

    VálaszTörlés
  2. csodas! Koszonet! Kata

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm! Sokat segítettél visszatalálni önmagamhoz.

    VálaszTörlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés