Az Életcélról, mint Stresszes Hiedelemről

Megfordult már valaha a fejedben az a gondolat, hogy „Tudnom kell, mi az életem célja”? Vagy „Kell, hogy célja legyen az életnek”; „Csak akkor érezhetem késznek magam, ha megtaláltam az életfeladatomat”, és hasonlók?

Az is megesett már, hogy úgy vélted, meg is találtad az életcélodat, életfeladatodat, amitől egy ideig elégedett voltál, aztán viszont újra beindult a verkli? Szoktál azon gondolkodni, miért is vagy itt a Földön, próbálsz-e újabb és újabb elméleteket elhinni arról, mi is az élet célja és értelme? Van olyan, hogy már néha eleged van ebből? Akkor figyelmedbe ajánlom ennek a témának a megvizsgálását.

Röviden nézzük meg ezt az univerzális alaphiedelmet. Ehhez egy ÖnMunkás saját önvizsgálatát használom most fel, Te pedig végezd a saját Munkádat. A saját válaszaidat találd meg a kérdésekre, azok szabadítanak fel Téged.

Alaphiedelem: „Az életemnek célja kell, hogy legyen.”

Igaz ez?  Igen.

Teljesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz?  Nem.

Mi zajlik bennem, amikor elhiszem a gondolatot, hogy „Az életemnek célja kell, hogy legyen”? - Félelmet érzek és összezavarodom, mert nem tudom, mi az életem célja, és elhiszem, hogy tudnom kéne. Folyton azon vagyok, hogy valahogy rájöjjek, sok energiát fektetek ebbe, ez pedig nagy feszültséggel, szorongással jár.

Olyan, mintha cserbenhagynám a Jóistent és az egész világot, és mintha vesztegetném a saját időmet, meg mások idejét is. És azt gondolom, az egész életemet vesztegetem el. Hogy valami nagyot kell tennem, mert, amit most csinálok, az semmit sem ér. Fontosnak kell lennem, valami fontosat kell tennem. Azt érzem, hogy valami nagyobb léptékű végkimenetel is tőlem függ. Ez pedig jókora feszültséget okoz bennem.

Tervezek, tervezgetek, terveket szövök, melyekről azt hiszem, hogy ezt az ismeretlen célt fogják majd szolgálni. És aztán az élet nem igazán igazolja vissza a terveimet.

Nagy sürgetést érzek, jókora belső nyomást, hogy halálom előtt még valamilyen érdemleges célt megvalósítsak. És mivel nem tudhatom, mikor fogok meghalni, ezért ezt a bizonyos érdemleges célt (amiről fogalmam sincs, mi is) minél gyorsabban szeretném megvalósítani. Folyamatosan hülyének és bénának érzékelem magam. Ettől pedig depressziós leszek.

Hogyan viszonyulok másokhoz és magamhoz, amikor elhiszem ezt a gondolatot?  - Amikor elhiszem, hogy az életemnek célja kell, hogy legyen, irigyelni kezdek másokat. Irigylem őket, mert azt feltételezem róluk, hogy ők már biztos megtalálták a céljukat, és teljesen tisztában vannak azzal, merre halad az életük. Elkezdem utánozni ezeket az embereket, és próbálok jó benyomást tenni rájuk. Még azt is eljátszom, mintha az ő céljuk az én célom is lenne. Idióta módon viselkedem velük, lealacsonyítom magam, őket pedig felmagasztalom, ami fájdalmasam elválaszt tőlük. És saját magamtól is.

Amikor elhiszem ezt a gondolatot, nagyon kegyetlenül bánok saját magammal. Leértékelem az életem összes olyan részét, melyek szerintem nem szolgálják a még meg sem talált életcélomat. Alig van olyan, hogy élvezném az életemet olyannak, amilyen az éppen. Elhiszem, hogy lehet jól és rosszul megélni a „céllal rendelkező ember” identitást. Rengeteg szabályt állítok fel magamnak, melyek szerintem beleilleszkednek a „céllal rendelkező ember” identitásba. Azt gondolom, hogy minden egyes gondolatomnak, érzésemnek és cselekedetemnek a célomat kell szolgálnia, még annak is, hogy mit eszem, hogyan öltözködöm, kikkel beszélgetek, mit olvasok, stb. Ezzel pedig erősen lekorlátozom az életteremet, a lehetséges megtapasztalásaim és élményeim körét, aztán pedig csodálkozom, miért van még bennem mindig akarás, valami másra vágyás. Ez az egész nagyon-nagyon stresszes.

Ki lennék a gondolat nélkül, hogy az életemnek célja, kell, hogy legyen? – Húú, rengeteg örömömet lelném az életemben. Amikor a gondolat nélkül látom magam, önelfogadóvá, önszeretővé válok, mintha pont ez lenne az életcélom. Békésen és örömmel végzem az éppen előttem levő dolgomat, nem hierarchizálok. Csak teszem, amit teszek, nincs „különösebb” célom, nem kell döntéseket hoznom, nem kell azon görcsölnöm, hogy jó benyomást tegyek másokra, vagy megfeleljek bármilyen elképzelt elvárásoknak. Tele vagyok energiával, nincs bennem félelem, szeretetteljes, és minden pillanatban értelmes céllal teli vagyok. Egyszerűen „csak” saját magam vagyok, és úgy vagyok jó, és az életem is úgy jó, ahogy éppen van.

Megfordítások:

+ „Nem kell, hogy célja legyen az életemnek.”  Vagy „Már most is az életem célját élem.”

Ez azt mondja nekem, hogy nem kell azon görcsölnöm, hogy „különleges” célt találjak az életemnek, mert az életem már így maga „a” cél megvalósulása. Ha jobban belegondolok, mindig akkor érzem, hogy teljesen egész és „hazatalált” vagyok, amikor:

1. Békében vagyok azzal, ami van.
2. Szeretem magamat úgy, ahogy vagyok.
3. Nyugalommal csinálom azt, amit épp csinálok, bármi legyen is az.
4. Nem keresgélek semmit.

Ilyenkor fel sem merül bennem, hogy bármi „más” célomnak kéne lennie, teljesen beteljesedettnek élem magam. Az életcél-kereséses gondolat mindig akkor indul be, amikor „kiesem” a valóság útjának járásából. Amikor követem az egyszerű utasításokat, vagyis mindig azt teszem, ami épp előttem van, semmi stressz nincs bennem, és minden pillanatot újnak, kiteljesedettnek, céllal-telinek élek meg. Ez a megfordítás sokkal igazabbnak tűnik, mint az eredeti. Az eredeti állítás hiányra és félelemre épül, ez viszont bőségre, intelligenciára, (ön)szeretetre.

„A Munka csodálatos, mert a valódi dolgot kapod meg általa, a minden válaszon túl lévőt. Nem kapsz semmilyen olyan koncepciót tőle, hogy kinek kéne lenned. Nincsenek követendő minták, ideálok; a cél nem a bölcsesség vagy a spiritualitás. Te csak észreveszed, ami van. Szeretem azt mondani, hogy „Ne tégy úgy, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen vagy.” Ez alatt azt értem, hogy „Ne legyél spirituális; legyél inkább őszinte.” Fájdalmas úgy tenni, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen éppen vagy, a tanár helyében lenni, amikor még kedvesebb számodra a tanuló pozíciója. Az önvizsgálat az igazságról szól, ami nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy szerinted ki kellene néznie. Az igazság nem tiszteli a spiritualitást. Csak saját magát tiszteli, épp olyan formában, ahogy az adott pillanatban megjelenik. És ez az egész nem komoly; mindössze Isten kacag a kozmikus viccen.” (Byron Katie)