Hogyan bántak veled a szüleid gyermekként? Inkább szigorúak voltak, tiltottak, büntettek, mindenben korlátokat állítottak eléd? Vagy ennek pont az ellenkezője volt igaz: túlságosan is engedékenyek voltak, semmilyen szabályt nem szabtak, hagyták, hogy a fejükre nőhess és manipulálhasd őket, hogy mindent megkapj, ami csak az eszedbe jut?
Mennyire voltál fontos a családban, és mennyire voltak ők fontosak saját maguknak? Mit rontottak el szerinted a nevelésedben, mit kellett volna másképp csinálniuk, hogy Te is és ők is boldogabbak legyenek?
Nagyon fontos kérdések ezek, és nagyon fontos minden tudatalatti programunkat felfedezni és kitisztítani ezen a téren is, hiszen amikor Te kerülsz szülő szerepbe, akkor eljátszod a megtanult mintát. Vagy egy az egyben lemásolod azt, ahogy veled bántak, vagy pedig úgymond átesel a ló túloldalára. És egyre csak azon csodálkozol, miért is nem érzed jól magad a szülői szerepedben. Próbálod jobban csinálni, valami miatt azonban mégsem sikerül. Azt pedig már csak suttogva jegyzem meg, hogy az összes többi kapcsolatodban is lemodellezed ugyanezt a mintát, a párkapcsolatodban például szépen eljátszod az anyukádat vagy az apukádat, a párod pedig ugyanúgy a saját szüleit másolja. Ide-oda ugráltok a ló két oldala között, egészen addig, amíg ki nem takarítjátok ezeket a makacsul bevésődőtt programokat.
A téma illusztrálására lefordítottam egy cikket, mely szépen összefoglalja a lényeget. Ha pedig rászánod magad arra, hogy felülvizsgáld mindazt, amit kicsi gyerekkorodban elhittél a szüleidről és önmagadról, szeretettel ajánlom figyelmedbe a Négy kérdést és a Megfordításokat. Ha ezt végigcsinálod, akkor meglepő módon fog egyensúlyba kerülni az összes kapcsolatod, nem fogod tovább játszani ezeket az ősi, generációs játszmákat. Micsoda felszabadulás! És akkor a cikk:
Tekintélyelvű Szülő, Engedékeny Szülő, Szerető Szülő
Társadalmunk generációról-generációra ide-oda váltogat a tekintélyelvű és engedékeny szülői minta között. Ebben a cikkben bemutatom, miért nem alkalmas egyik minta sem arra, hogy érzelmileg egészséges gyermekeket nevelhessünk fel, és azt is, hogy melyik szülői megközelítés alkalmas erre.
Angie-t merev, tekintélyelvű szülők nevelték, és igen rövid pórázon tartották. Nem érdekelték őket Angie érzései és vágyai, szinte egyáltalán nem voltak vele empatikusak és megértők. Ha akár csak öt perccel később ért haza a megbeszélt időpontnál, megbüntették. A kiabálás és a verés voltak a kedvenc büntetési módszereik.
Angie jó kislány volt. Jól tanult, megtette, amit mondtak neki, de gyakran érezte magát szomorúnak és magányosnak, és sosem érezte magát fontosnak. Amikor aztán férjhez ment és gyerekei születtek, megfogadta, hogy nem fog úgy bánni a gyerekeivel, ahogy annak idején vele bántak a szülei. Ő igenis figyelembe kívánta venni a gyermekei érzéseit és szükségleteit. És azt akarta, hogy fontosnak és értékesnek érezzék magukat.
Angie odaadó édesanyává vált. Rengeteg időt töltött a gyerekeivel, játszott velük, meghallgatta őket, sok-sok szeretetet, elfogadást, megerősítést adott nekik. Ugyanakkor, mivel számára az volt a legfontosabb, hogy a gyermekei értékesnek és fontosnak érezzék magukat, gyakran önmagát szorította háttérbe és meghajolt a gyerekei követelései előtt. Mivel Angie sosem gondolta magát fontosnak, így nem is esett nehezére feladnia önmagát. Kifejezetten úgy hitte, hogy a gyerekei érzései és szükségletei fontosabbak az övéinél. Vagyis, a szülei parancsolgató mintájához képest átesett a ló túloldalára, és túlságosan engedékeny szülővé vált.
A tekintélyelvű neveltetés egyik következménye az lett, hogy Angie nem értékelte, nem tartotta fontosnak önmagát. Az ő engedékeny szülősége pedig oda vezetett, hogy saját gyermekei másoknál fontosabbnak gondolták magukat, nem figyeltek a többiekre, és tiszteletlenek voltak velük.
Sem a tekintélyelvű, sem az engedékeny szülő nem szerető szülő. Szerető szülőnek lenni annyit tesz, hogy megbecsüljük mind a szülő, mind pedig a gyerek érzéseit és szükségleteit. A szerető szülő nem próbálja meg irányítani a gyermekét – az egészségére és a testi épségére vonatkozó helyzetek kivételével -, és azt sem engedi, hogy a gyermekei irányítsák őt. A szerető szülő nem erőszakolja meg a gyermekeit haraggal, vádaskodással vagy veréssel, és azt sem engedi meg, hogy a gyerekei erőszakoskodjanak vele. Nem várja el a gyerekeitől, hogy feladják magukat másokért, és ő sem adja fel önmagát a gyermekei kedvéért.
A szerető szülő értékeli önmagát annyira, hogy ne aggódjon, ha a gyerekei épp elutasítóan bánnak vele. Ez a szülő hajlandó meghúzni a szükséges határokat elfogadhatatlan viselkedés esetén, és nem hagyja magát manipulálni a gyerekei által. Önbecsülését, identitását nem befolyásolja a gyermekei iskolai vagy más pl. sport-teljesítménye, mint ahogy a fizikai kinézetük sem. Teljes mértékben elfogadja gyermekei egyediségét, még akkor is, ha ők egyáltalán nem hasonlítanak rá. Nem erőlteti rájuk saját életstílusát, életlátását, ugyanakkor határozott értékrendet tanít saját példáján keresztül: őszinteségre, önazonosságra, gondoskodásra, figyelmességre, kedvességre és empátiára „nevel”.
Bármennyire szeretnénk is szerető szülők lenni, ha nem végeztük el a saját belső munkánkat és nem gyógyítottuk meg saját elutasítástól és elnyomástól való félelemeinket, akkor automatikusan ezeknek a tudatalatti félemeknek alapján fogunk működni és cselekedni. Amennyiben valaki az elutasítástól és/vagy elnyomástól való félelemben nőtt fel, akkor automatikusan megpróbálja megvédeni magát ezektől a félelmektől a gyerekeivel való kapcsolatában. Lehetséges, hogy pont azért uralkodik a gyerekei felett, mert attól tart, hogy amúgy ők uralkodnának rajta. Az elutasítástól való félelmünk pedig úgy mutatkozhat meg a szülőségünkben, hogy haraggal próbáljuk irányítani őket, vagy pedig saját magunk feladásán keresztül próbáljuk tudat alatt elnyerni a szeretetüket. Ha pedig a szülőben az elnyomástól való félelem munkál, akkor ez oly módon jelentkezhet, hogy a gyerekeit haraggal és erőszakkal irányítja, így próbálja megakadályozni, hogy a gyerekek nyomják el őt. Az önmagunkkal kapcsolatos bizonytalanságot ott is nyakon lehet csípni, ha rá akarjuk kényszeríteni a gyerekünket, hogy a nekünk megfelelő módon teljesítsen, csupán azért, hogy a saját értékességünket bizonyíthassuk ez által.
Így vagy úgy, a szülő-gyerek kapcsolatban minden gyógyulatlan sérülés felszínre bukkan. Ha egészéges gyermeket szeretnél „nevelni”, akkor először a saját sebeidet kell begyógyítanod – azokat a részeidet, melyeket a félelem és a bizonytalanság irányít, valamint az a vágy, hogy megvédd magad az elutasítástól és az elnyomástól.
Társadalmunk eddig nem igazán volt képes új utat találni: ide-oda ingázunk a tekintélyelvű és az engedékeny szülőség között, melynek az eredményét mindannyian jól láthatjuk. Elég, ha csak megnézzük, hány ember szed manapság depresszió vagy szorongás elleni szereket, illetve micsoda méreteket ölt az alkoholizmus, a kábítószerezés, és nem utolsó sorban a bűnözés. Mindezek ismeretében állíthatom, hogy az egyik „hagyományos” szülői minta sem működik, amennyiben egészséges egyéniségek felnevelése a célunk.
Lehet, hogy itt az ideje végre elfogadnunk, hogy csakis önmagunk meggyógyításával válhatunk gyermekeink szerető szüleivé.
Szülő-Gyerek témában ajánlom még a következő bejegyzések felfrissítését:
http://onmunka.blogspot.com/2011/07/szulo-gyermek-kapcsolat-3.html
Ha szeretnél működő eszközt a kezedbe kapni a "csomagocskád" feldolgozáshoz, várunk aktuális Önvizsgálati tanfolyamainkon. Részleteket itt találsz: Aktuális ÖnMunka Tanfolyamok
Ha szeretnél működő eszközt a kezedbe kapni a "csomagocskád" feldolgozáshoz, várunk aktuális Önvizsgálati tanfolyamainkon. Részleteket itt találsz: Aktuális ÖnMunka Tanfolyamok
Sziasztok!
VálaszTörlésIgazából ezt december 5-én kellett volna írnom, a Tükrök... kapcsán, és foglalkoztatott ez akkor is, de húzom-halogatom. Van egy régi ismerősöm, valaha barátok is voltunk, de már évek óta nem beszélünk, az ő "kezdeményezésére". Én meg ebbe jól beletörődtem. És csak most érzem, mióta a munkával foglalkozom, hogy elhárítom magamtól, hogy foglalkozzam ezzel a régi baráttal és egyáltalán, az egész helyzettel. (Egyszer tréfásan még azt is mondtam, hogy félek, hogy kibékülünk, aztán kezdődik előlről az egész, a sértődésekkel, haragoskodással.) Nem tudom rávenni magam, hogy kitöltsek megítélőlapot, vagy akár csak fejben is megpróbáljam feltenni a kérdéseket. Voltatok már hasonló helyzetben?
Arany