„Arany” pár napja köszönt be a blogra, elkezdett Munkázni, és nagyon bátran kérdezett is. Levélváltásunkat, ha még nem olvastad volna, itt találod, a bejegyzés alatti kommentekben (http://onmunka.blogspot.com/2011/10/mit-ertesz-az-alatt-hogy-masik-ember-az.html?showComment=1317821901624#c5406524992082472594), és utána várlak vissza, mert még tovább Munkázunk.
Kedves Andi,
elolvastam a javasolt irodalmat (meg még annál jóval többet : ). Aztán elővettem az Ítélkezőlapot. Rövidítve leírom:
1. Haragszom magamra, mert rettegek, félek.
2. Azt akarom, hogy ne rettegjek, ne féljek. Azt akarom, hogy elfogulatlanul fogadjam mindazt, ami történik. Sőt, örömmel.
3. Nem kéne azzal foglalkoznom, hogy "mi történhet" vagy "mi történik majd". A saját dolgommal kéne foglalkoznom.
4. Arra van szükségem, hogy mindenekfelett szeressem az igazságot és a valóságot.
5. Miket gondolsz róla (magadról)? Gyáva, elismerésre vágyó.
6. Soha többé nem akarom, hogy rettegjek.
Vizsgáljunk meg innen egy hiedelmet (és az új Olvasók számára mondom, hogy minden egyes hiedelmet végigvizsgálunk egy ilyen Ítélkezőlapon. Részletek a Munka végzéséről itt: http://kincsamivan.hu/hogyan-vegezd-az-oenmunkat-egyeduel.html):
„Szeretnem kéne a valóságot és az igazságot.” – Ezt nézzük meg részletesen.
1. Igaz az, hogy szeretnem kéne a valóságot és az igazságot? Igen/Nem. (Nem tudom.) Nincs magyarázkodás, hogy Igen, mert… És nem az a lényeg, hogy ’Nem’ legyen a válasz. Csak engedd mélyen magadba ezt a kérdést. A Munka meditáció.
2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot és az igazságot? Igen/Nem. (Nem tudom.)
3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy szeretnem kéne a valóságot és az igazságot (miközben nem teszem)?
- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem?
- Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz? Miket gondolok magamról? Szeretem-e magamat ilyenkor? Hogyan „ütöm” magamat, milyen önostorozó gondolataim vannak?
- Hogyan bánok másokkal ilyenkor? Magam alá vagy fölé helyezem őket gondolatban (pl. azokat, akik szerintem már szeretik, vagy épp az ellenkezője: semmit nem tesznek azért, hogy megszeressék)?
- Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben?
- Mennyire tudom élvezni az életet, amikor elhiszem a gondolatot?
- Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam?
- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot? Mire jó nekem ez gondolat? Mit kapok tőle?
- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
- Mikor jutott egyáltalán először az eszembe ez a gondolat?
4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot és az igazságot? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg benned ez a gondolat? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és másokkal? Hogyan beszélsz, hogyan zajlik az életed, hogyan tekintesz magadra?
Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: „Szeretnem kéne a valóságot és az igazságot.”
+ Nem kéne szeretnem a valóságot és az igazságot.
Ameddig nem szeretem, addig nem „kéne”, hisz nem ez van. Ezzel a gondolattal gyötröm magam, azt hiszem, ettől válok majd jobbá, olyanná, amilyennek az elmém elképzel. Amíg nem szeretem magamat úgy, hogy nem szeretem a valóságot, addig épp ezzel megyek a valóság ellen. És itt érdemes minél alaposabban összegyűjteni, mi is az konkrétan, amit nem szeretek a valóságban. Hisz, ha egyenként nem vizsgálom meg mindazt, amit nem szeretek, akkor a „nagy képet” sem tudom egészében szeretni. Tehát: A következő dolgokat nem szeretem az életemben, önmagamban, a körülöttem élőkben, a világban, a gazdaságban, a politikában, és végtelen a lista. Ezek az én konkrét példáim a Megfordítás igazságtartalmára. Ha mindent felfedezek és őszintén megvizsgálok magamban, amit most nem szeretek, akkor nem fog tudni más történni, mint hogy szeretni fogom a valóságot. Olyannak, amilyen éppen mutatkozik.
Igazság alatt itt gondolom, egy magasabb rendű igazságra, a Valóság igazságára gondolsz, ezt nem tárgyalom külön.
+ Szeretnem kéne önmagamat.
Amikor absztrakt, elvont fogalomról szól az állítás, azt mindig saját magunkkal helyettesítjük be, ez az ún. önmagamra fordítás. Te amúgy is írtad, hogy főleg magaddal van bajod, ezért is javasoltam, hogy akkor jó alaposan ítéld meg önmagadat. Ezt el is kezdted, és ahogy haladsz majd az önfeldolgozásoddal, egyre több saját magadról (és sok minden másról) szóló hiedelem fog feljönni a tudatos szintre, amiket mind-mind meg tudsz majd kérdőjelezni. Itt a példa kedvéért, írj 3 konkrét dolgot, amit nem szeretsz önmagadban. Pl. hogy gyáva vagy. És ezt kérdőjelezd meg, keress jó sok példát, amikor bátor voltál és vagy. Szerintem most is nagyon bátor dolgot csinálsz a Munkával, az emberek többsége inkább elmenekül az önmagával történő szembenézéstől.
+ Szeretnem kéne a valóságról és az igazságról szóló gondolataimat.
Ez az ún. gondolatokra való megfordítás, hisz sosem az adott személlyel, dologgal vagy jelenséggel van problémánk, hanem a róla elhitt gondolatainkkal. Vagyis, a szenvedésemet nem az a dolog vagy személy okozza, hanem azok a gondolatok, melyek beindulnak bennem vele kapcsolatban. Hisz, amint elhiszem, máris jelez a testemben az érzelmi fájdalom, és ez valójában a szenvedés. Természetében ez a megfordítás most igen hasonló az előzőhöz, csak itt nem a magaddal kapcsolatos gondolatokat keresed, hanem a valóságot ítéled.
+ Szeretnem kéne az illúziót és a hazugságot.
Ez az ellenkezőjére fordítás egy másik változata, amikor magukat a szavakat cseréljük ki az ellentétükre. Ebben a konkrét esetben pedig hogyan is tudnám szeretni a valóságot, amíg nem szeretem az illúziót és a hazugságot? Hisz a valóságban minden benne van, semmit nem zár ki magából, mindennek ugyanolyan létjogosultsága van benne, mint bármi másnak. Keress konkrét példákat, hol tudod elkezdeni olyan viccesen nézni ezt az egész illúzióvilágot, hogyan tudsz a bajszod alatt mosolyogni, amikor valaki hazudik neked. Hát kinek a dolga, hogy az igazat mondja-e? Haragudhatok rá persze, felháborodhatok, és mindez csupán azt fogja jelezni, hogy még nem ismertem fel, hol, hogyan hazudtam-hazudok én másoknak és saját magamnak.
Azoknak az Olvasóknak, akik szeretnék profin, hatékonyan megtanulni a Munkát, figyelmébe ajánlom a következő Alaptanfolyamot, még van hely:
2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: okt. 10. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html
Kedves Andi, köszönöm. Két napig írtam egy hosszú, részletes választ, de amikor az előbb el akartam küldeni, a gép nem hagyta, még az előnézetig se jutottam. Arra gondoltam, ez talán a sors ujja és inkább még Munkázzak, mielőtt válaszolok : ).
VálaszTörlésArany
Húú, azért sajnálom! Én mindig először kimásolom, utána nyomok rá az elküldésre, mert előfordult már ilyen velem is. Ha van kedved rövidebben összefoglalni, szívesen olvasnánk jó páran. És a sors ujja úgyis tudja, hol a helye... :)
VálaszTörlésJó Munkát Neked, és azért pihenj is néha kicsit!!! Szeretettel üdvözöllek, Andi
itt van egy érdekes cikk. hasonlít a munkára.
VálaszTörléshttp://www.facebook.com/note.php?note_id=190343541038235
Szia, Névtelen, a cikk tényleg érdekes, kicsit jobban utána is fogok nézni, mert érdekel.
VálaszTörlésArany
Andikám, az a helyzet, hogy megvan az egész, mert eleve egy word-fájlban írtam, és akkor most el is küldöm (múltkori hiedelmem: biztos túl hosszú és biztos senkit nem érdekel, azért nem sikerült elküldenem : ).
VálaszTörlés* * *
Drága Andi,
én most nap mint nap szembesülök azzal a sok szarsággal, ami rám omlik. Igen, az én hibámból. Ami az eddigi halogatásaim, elfele-nézéseim, nem tudomásulvételeim következménye. Most egyszerre szakadt rám minden.
Ezért gondolom, hogy számomra az egyetlen kiút, hogy szembenézzek ezzel a létező valósággal (mert megint vannak ám csalafinta kísértések, hogy hogyan tudnék kibújni a felelősség alól), és hogy minden percben szembenézzek, vagyis nem szembe, hanem csak nézzem és tudomásul vegyem a valóságot, és együttműködjem vele. Ha ugyanis ezt (vagyis a szembenézést) cselekedtem volna az utóbbi években, akkor nem itt tartanék.
De halogattam, bíztam abban, hogy majd csak jó lesz valahogy, vagy nem bíztam, de még mindig könnyebb volt, mint cselekedni.
Szerdán olvastam a válaszodat, írtam rá rövid választ. De igazából azt gondoltam: ilyen hülye és semmire se jó vagyok, hogy még a Munka egyszerű rubrikáit se tudom kitölteni. És írtad, hogy a többiről lesz külön bejegyzés, na, gondoltam, majd jól ledorongolsz, hogy milyen bénán csináltam. És képzeld, még meg is válaszoltam gondolatban a ledorongolásodat!!!! : ))) (ennyit a kivetítésről).
Ehhez képest Te meg azt írtad, hogy bátor vagyok. A párom is bátornak tart.
Akkor miért kínzom magam azzal, hogy gyáva vagyok?
Azért, mert tudom, hogy miközben esetleg kívülről bátornak látszom, aközben félek, nagyon félek. Vagy mert egészen mást gondolok a bátorságról és a gyávaságról (ez egy külön munka).
Az iszonyatos kétségbeesés váltakozik bennem a valóság elfogadásával.
A múltkori kommentemben az egóról szóló körmönfont fejtegetés arról szólt, hogy többször kíséreltem meg öngyilkosságot, és ezt "nem kéne" többször tennem.
Annyira furcsának tűnik nekem, hogy azt kelljen mondanom: alig várom, hogy újra öngyilkosságot kíséreljek meg.
folyt. köv.
* * *
Megint nem sikerült elküldenem. Most akkor két részletben próbálkozom vele.
folytatás
VálaszTörlésEzeket csütörtökön írtam. Ma, pénteken, újra elolvastam a bejegyzésedet. Néhány dologra reagálnék.
3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy szeretnem kéne a valóságot és az igazságot (miközben nem teszem)?
- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem?
Igazából én nem arra gondolok, hogy „szeretnem kéne a valóságot, mert abban a pillanatban, ahogy eszembe jut, hogy „szeretnem kéne”, többnyire azonnal bejön, hogy hiszen én „szeretem a valóságot”. Békességet, nyugalmat kelt bennem ez az érzés.
- Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz? Miket gondolok magamról? Szeretem-e magamat ilyenkor? Hogyan „ütöm” magamat, milyen önostorozó gondolataim vannak?
Igen, ilyenkor szeretem magamat. Nincsenek önostorozó gondolataim. Illetve vannak, de azok sosem a valóságra való törekvésemhez, hanem mindig a meneküléshez kapcsolódnak. (Már megint lelépsz! Már megint halogatsz! Már megint becsukod a szemed, mintha az nem is létezne, amit nem nézel!)
- Hogyan bánok másokkal ilyenkor? Magam alá vagy fölé helyezem őket gondolatban (pl. azokat, akik szerintem már szeretik, vagy épp az ellenkezője: semmit nem tesznek azért, hogy megszeressék)?
Akik semmit nem tesznek azért, hogy megszeressék a valóságot, azok iránt semmiféle érzelmem nincs, egyszerűen teljesen érdektelen számomra ez a kérdés. Akik viszont szeretik a valóságot és úgy élnek, hogy minden pillanatban elfogadják, hát, igen, ők a példaképeim és a reményeim, hogy így is lehet. Ezzel magam fölé helyezem őket? Inkább azt mondanám, hogy magam elé helyezem őket képzeletben, mert ők már mennek azon az úton, amin én csak most indulok.
- Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben?
Jó érzés jelenik meg bennem attól a gondolattól, hogy „szeretem és elfogadom a valóságot, igazságot”. Az a testi érzés kíséri, hogy mindahányszor erre gondolok, kilazul a vállam, és kifújom a visszatartott levegőt és lélegzetet veszek.
- Mennyire tudom élvezni az életet, amikor elhiszem a gondolatot?
Amikor képes vagyok elhinni ezt a gondolatot, akkor felszabadulást, megkönnyebbülést érzek. De nem vagyok képes minden percben elhinni ezt a gondolatot.
folyt. köv.
folytatás
VálaszTörlés- Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam?
Amikor elhiszem (percekre, órákra) ezt a gondolatot, akkor úgy érzem, hogy belezuttyanok saját igazi életembe és távol maradnak a függőségeim. Amikor pedig képtelen vagyok elhinni, hogy szeretem és elfogadom a valóságot, akkor nem arra gondolok, hogy „szeretnem kéne”, hanem arra, hogy „jaj, mi lesz, ha ez vagy az történik”. Akkor jönnek függőségeim csőstül (alkohol, nyugtató, cigaretta).
- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot? Mire jó nekem ez a gondolat? Mit kapok tőle?
Ha nem hinném el, hogy szeretnem kéne a valóságot, akkor visszaesem a nyomorult szenvedésbe, a teljes kilátástalanságba. Azt kapom ettől a gondolattól, hogy van kiút, hogy nem kell örökösen saját zárt kis körömben körbe-körbe taposnom. Azt nevezem kiútnak, hogy megbarátkozom magammal és a történő dolgokkal. Ezért tehát vágyom és törekszem rá, és erőt merítek azokból a rövid időkből, amikor sikerült ezt nemcsak elgondolnom, hanem át is élnem.
- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
Amikor elhiszem, hogy a valóságra és az igazságra van szükségem, akkor nincs kedvem tovább menekülni, akkor még több valóságot és igazságot akarok, de ha megkapom, akkor újra "bekattanok", félni és rettegni kezdek (mondtam az elején, hogy erős krízishelyzetben vagyok).
- Mikor jutott egyáltalán először az eszembe ez a gondolat?
Régen, sokkal korábban, mint ahogy a Munkáról hallottam volna. Igazából 2004 óta foglalkoztat ez az egész, amióta Eckhart Tollét először olvastam. Azóta kísérletezem azzal, váltakozó intenzitással és eredménnyel, hogy „belépjek a jelenbe”, és ott éljek. Tolle viszont nem igazán gyakorlatiasan szemléli a dolgokat, de ami gyakorlati tanácsot adott, azt sokszor követtem is (a lélegzetvétel figyelése, a belső test tudatosítása, a tények és a történetek megkülönböztetése, stb.).
+ Nem kéne szeretnem a valóságot és az igazságot.
"Ameddig nem szeretem, addig nem „kéne”, hisz nem ez van. Ezzel a gondolattal gyötröm magam..."
Nem gyötröm magam ezzel a gondolattal. Nem gyötröm magam azzal, hogy jobb legyek, különb legyek, akárkinél, akár magamnál is. Én most a menekülés elől menekülök : ). Minden negatív gondolatom a valóság elleni meneküléshez kapcsolódik. De persze a menekülésem (akárhonnan akárhová) is a valóság része, tehát megpróbálom elfogadni, hogy a menekülés is a valóság része és ne nézzek rá ferde szemmel, fogadjam el, hogy a valóság elfogadása és a valóság előli menekülés váltogatja egymást bennem, és ha így van, akkor így van.
A többi feladaton még dolgozom.
Arany
Szia, Andi, végül csak háromszorra ment át, úgy látszik, túl hosszú volt. Van bennem egy kis szorongás, hogy terhellek Téged és a blog olvasóit. Meg hogy talán nem jól csinálom. De ha olyan kedvesen és figyelmesen irányítod a figyelmemet rá a kérdésekre, ahogy a múltkor is tetted, akkor nem tudok lemondani erről a lehetőségről. Meg én is olyan érdeklődéssel vetettem rá magam a többiek bejegyzéseire, hogy reménykedem abban, talán az én "élveboncolásomban" - és az ezekhez fűzött válaszaidban - mások is találnak segítséget.
VálaszTörlésHa igen, igen, ha nem, nem, úgy van, ahogy van : ).
Nekem most élet-halál kérdése, hogy talpra álljak. Amivel csak azt akarom mondani, hogy nagyon motivált vagyok és nyitott.
Köszönet az eddigiekért:
Arany
Aranyos Arany! Most gyorsan csak annyit, hogy "nem jól" csináltad végig a levezetett Munkát, nem ugyanazt a hiedelmet nézted végig, hanem átalakítod fejben. Ugye a példánk arról szót, hogy "Szeretnem kéne a valóságot", ami főként akkor feszít, ha épp nem teszem, amikor épp harcban állok vele. Te pedig többször, ehelyett azt nézted, hogy "zsretem a valóságot". Hát ez természetesen jó érzést kelt, nem is ezzel van dolgod. Mindig a fezsültséget, félelmet, bűntudatot, haragot, szomorúságot stb okozó gondolatokkal van dolgunk, a kellemes gondolatokat a fene sem bolygatja. :) A múltkori "Nem kéne félnem" hiedelemnél is ugyanezt csináltad, keverted más variációkkal, ami teljesen összezavaró.
VálaszTörlésAzt látom még, hogy nagyon fejből dolgozol. fejből akarod megmagyarázni. A Munkának semmi köze a fejhez, semmit nem kell kitalálnunk. A Munka meditáció. Ha mélyen magamba engedem a kérdést, akkor a válasz kiemelkedik, semmit nem kell keresnem. Fogalmazz minél egyszerűbben, rövidebben, és ezekkel az ütős állításokkal dolgozz.
Érdemes megvizsgálnod: "Talpra kell állnom." "Nem kéne menekülnöm" "Meg kell találnom a kiutat" (Ez valahol a blogon le is van vezetve, keress rá a keresőmezőben jobb oldalon.)
És ami nagyon fontos, a Munka nem arról szól, hogy egy kellemesebbnek tűnő gondolatot hiszek el az eredeti helyett. A Megfordításokat azért csinájuk, hogy rálássunk azok igazságtartalmára, mert mindengyik legalább anyiira igaz, mint az eredeti. Vagyis egyszerre igaz, és egyszerre nem igaz egyik sem. az elme leszokik így arról, hogy bármelyiket is igaznak lássa, bármelyikbe beleragadjon, így tudja értelmezés nélkül elfogadni azt, ami van. A példák pedig azért nagyon fontosak, a konkrét, személyes életből vett példák, mert amikor legközelebb ugyanabba a helyzetbe kerülök, akkor az elme rá fog látni, hogy jé, ezzel én már dolgoztam, és lesz úgymond választási lehetőége, hogy csinálom-e a mókuskerék szerint vagy nem megyek már bele a régi játékba. Ez nagyon szimbolikus, de a magyarázat kedvéért tán megállja a helyét.
Mindenképp javasolnék Neked egy személyes beszélgetést, hogy szóban is rendbe tudjuk tenni a kétséges pontjaidat, és így hatékonyan tudj egyedül Munkázni. Írásban egyszerűen nem megy át egy csomó minden, amit szóban egy pillanat alatt meg lehet érteni, értetni. Keress meg az emailcímemen, a többit ott meg tudjuk beszélni. (oraveczandi@yahoo.com)
Tapasztalatom szerint nem sokaknak megy "tökéletesen" egyedül a Munkázás, és vannak kivételek. Főleg, aki beszél angolul, az sok BK videóból tud tanulni, de könyvből, írott szövegből nem lehet teljesen elképzelni, átereszteni, hogy mi is ez.
Szeretettel üdvözöllek, Andi
Kedves Andi, köszönöm. Meg foglak keresni, de most annyira sűrűek a napjaim, nem mondom, hogy nincs sose szabad időm, csak előre nem tudom tervezni, mert a dolgok rángatnak ide-oda.
VálaszTörlésDe a mostani leveledből azért átjött egy két dolog, pl. hogy a "feszültséget, félelmet, bűntudatot, haragot, szomorúságot stb okozó gondolatokkal van dolgunk", ezt eddig nem vágtam, meg hogy "fejből dolgozom" (erre hajlamos vagyok, tudom), meg hogy nem arról szól a munka, hogy "egy kellemesebbnek tűnő gondolatot hiszek el az eredeti helyett".
Kereslek, amint tudlak.
Arany
Szia, Andi, úgy gondoltam, hogy hasznos lesz, ha szerényebben kezdem és egy apróbb problémát veszek alapul. A napokban találkozom egy (még : ) nehéz természetű rokonommal, ez jó kezdésnek látszik.
VálaszTörlésÉs a kérdéseim:
az első állításom így hangzik (a kérdőívnek megfelelően): "dühít, hogy Mari olyan sokat beszél".
1.) Amikor a 4 kérdést felteszem, akkor az arra vonatkozzék, hogy "dühít", (hogy sokat beszél) vagy arra, hogy "sokat beszél"?
2.)(2. kérdés, biztos-e?) abban biztos vagyok, hogy engem dühít, és igazából abban is biztos vagyok, hogy szinte lélegzetvétel nélkül csak mondja és mondja. Abban viszont nem lehetek biztos, hogy "nem kéne neki annyit beszélnie" - ezzel viszont átalakítottam az eredeti állítást.
3.) Ugyanígy a 3. kérdésnél: "Milyen érzelem jelenik meg benned, amikor elhiszed ezt a gondolatot?" Melyik gondolatot? Azt, hogy "dühít" vagy azt, hogy "sokat beszél" vagy azt, hogy "nem kéne annyit beszélnie"?
Az átfordításoknál sem mindegy, hogy azt mondom: "nem dühít, hogy Mari sokat beszél" vagy "Mari nem beszél sokat" vagy "nekem kéne sokat beszélnem".
Tudom, hogy ezek a kérdések is a fejemből jönnek : ), de azt is érzem, hogy a puszta tény, hogy elgondolkodtam azon, hogy Mari mennyit beszél és ez hogyan hat rám, mit érzek tőle, stb. már önmagukban is sokat oldottak azon a stresszen, hogy tudom, hogy találkozni fogunk és tudom, hogy megint sokat fog beszélni : ), sőt, már alig várom, hogy találkozzunk és megfigyelhessem, beindítja-e újra a régi ingerültségeimet. Valahogy sokkal lágyabb lettem az egész helyzettel kapcsolatban. Egyébként meg, őszintén szólva, akármilyen rosszul hajtottam végre az eddigi feladatokat, ott is van elmozdulás, egyszerűen attól, hogy foglalkoztam a dolgokkal.
Képzeld, mi lesz itt, ha ráadásul még jól is csinálom : )!
Rengeteget olvasom a blogodat, nagyon jó dolgokat látok rajta, és legtöbbször nem is értem, miért nincs komment alattuk (már, ahol nincs), hiszen annyira mindnyájunkat érintő kérdésekről van szó bennük!
Arany
Arany, a dühít ne szerepeljen benne. Kétféleképpen érdemes egy ilyet megvizsgálni, különböző dolgok jönnek ki belőle:
VálaszTörlés1. Mari sokat beszél. - ez ugyebár ténynek tűnik, de egyáltalán mi az h sok? Ez abszolút viszonylagos, és mi nekem azzal a bajom, hogy ő sokat beszél, ez fog kiderülni, letisztulni, ha ezt megvizsgálod. A magadra fordítás: Én beszélek sokat - amikor ő beszél, akkor én gondolatban folyamatosan kommentálom, hogy mi a francnak beszél ő ennyit, vagyis ugyanazt csinálom. Mindegy, hogy gondolatban vagy "fizikailag" történik-e meg.
2. Marinak nem kéne ennyit beszélnie - ezt így külön vizsgáld meg, ezzel mész a valósággal szemben, amikor ő beszélni kezd. Amúgy mennyire figyelsz oda rá, amikor beszélni kezd? Vagy miért nem mondod neki, hogy Marikám, annyiszor hallotam már ezt a történetet, tudnánk valami olyan témát keresni, amihez én is hozzá tudok szólni? Sokan hallgatunk úgy mindenféle rokonunkat, hogy fogalmunk sincs, miről beszélnek, még soha az életben nem figyeltünk rájuk oda igazán, mert elkönyveltük, hogy teljesen felesleges. A sokat beszélő emberek nem direkt beszélnek sokat. Tudat alatt így próbálják felhívni magukra a figyelmet, így keresik az elfogadást, a szeretetet, és általában pont az ellenkezőjét érik el vele. És ha megkeresem azt magamban, hogyan keresem én az elfogadást és mások szeretetét, akkor ráláthatok a saját működési mechanizmusomra, ami eddig rejtve volt előttem. Vagy megkérdezem a barátaimat, családtagjaimat, mi van bennem "idegesítő" számukra, amit én eddig esetleg észre sem vettem, és abba belekukkantok.
Örülök, ha ilyen könnyebbedést érzékelsz, további kellemes önfelfedezést Neked és persze másoknak is. Andrea
Igen, remek, végre kezdek ráhangolódni a munkára. Úgy látszik, tényleg könnyebb, ha nem magával kezdi az ember. És ha jobban belegondolok, van még idegesítő ismerősöm : ).
VálaszTörlésEzzel most elleszek egy darabig.
Nagyon hálásan az eddigi segítségedért:
Arany
Nem is tudom melyik posthoz írhatnám ezt a kérdést.
VálaszTörlésLétezik olyan, hogy az ember agyát elborítja az egoja??
Olvastam egy cikket régebben, hogy
"A lobbanékony természet hátterében az agy dopaminszintjét szabályozó recepotorok állhatnak - állítják amerikai kutatók."
Gondoltam, na tessék, ez vagyok én, máris felmenthetem magam minden felelősség alól, nem tehetek róla...
Aztán ma reggel eszembe jutott, hogy oké, oké, dopaminszint meg egyebek... De létezhet, hogy az EGOm egyszerűen elborítja az agyam, és pl. ha megbántanak: remeg a kezem, síkideg vagyok, és addig képtelen vagyok lenyugodni, amíg meg nem mondom az illetőnek a frankót, és meg nem bántom én is legalább annyira, de lehet hogy 10x annyira, mint amennyire ő bántott meg engem?!
Létezik, hogy gyakorlatilag "átvegye az irányítást felettem"??
Találkozott már ilyesmivel valaki?
Őszintén remélem, hogy a Munka ezen is segíthet, mert nagyon kellemetlen ez a viselkedésem... :S
Kedves Névtelen, az agyban megemelkedett dopaminszint is már következmény. Az én "berendezésem" így reagál az elhitt gondolatokra, főleg azokra, hogy valakinek vagy valaminek épp nem azt kéne csinálnia, nem olyannak kéne lennie, mint amilyen éppen. Hogy a dolgoknak úgy kéne történnie, ahogy ÉN AKAROM!!! És amint nem úgy történnek, indul a dopaminszint, és jön az őrjöngés. Tudom, miről beszélek, van ebben is bőven előéletem. :)
VálaszTörlésFigyelmedbe ajánlom a Kinek válhat hasznára... című bejegyzést, melyben részletesen felsoroltam, milyen változásokra számíthat az, aki rendszeresen Munkázik. Be is másolok ide belőle egy részletet, a többit érdemes elolvasni.
Ha az ÖnMunkát életed szerves részévé teszed, akkor a következő változásokat tapasztalhatod:
- Enyhülnek a hangulati ingadozásaid, a rosszkedved, a depressziód. Jobban számíthatsz magadra, szívesebben kelsz fel, megnövekedik az életenergiád.
- A mindennapokat sokkal kevesebb stresszel, szorongással és félelemmel tudod megélni.
- Kiegyensúlyozottabbak, örömtelibbek lesznek az emberi kapcsolataid. A kapcsolatok új minőségét tapasztalhatod meg a partnereddel, a szüleiddel, a gyermekeiddel, a barátaiddal, és nem utolsó sorban önmagaddal.
- Helyreáll az önértékelésed, erősödik az önbizalmad, ki tudsz állni magadért. Megszereted önmagadat.
- Függőségeid nagy mértékben enyhülnek, vagy akár el is tűnnek.
- Normalizálódhat a testsúlyod, betegségtüneteid is javulhatnak, akár el is tűnhetnek.
- Csökkennek (majd meg is szűnnek) az erős negatív érzelmi reakcióid, mint pl. a harag, düh, aggódás, bűntudat. Megérted, hogy mi működteti a haragodat, féltékenységedet, ellenállásodat, és megtanulod feldolgozni őket.
Folytatás itt: http://onmunka.blogspot.com/2011/08/kinek-valhat-hasznara-byron-katie-munka.html
Kedves Andi! Köszönöm!
VálaszTörlésAzt hiszem ezt épp tegnap olvastam (láthatóan nem elég figyelmesen)
Érdekes, és egyben nem túl kellemes érzés, amikor az embert úgy felidegesítik (a gondolatai), hogy olyan érzés, mintha valaki átvenné felette az irányítást.
Eddig nem gondoltam rá így, hogy gondolat -> dopaminszint -> őrjöngő idegbeteg vadállat.
Először úgy gondoltam, hogy őrjöngő idegbeteg vadállat, ez vagyok én.
Aztán dopaminbigyó -> őrjöngő idegbeteg vadállat -> nem tehetek róla.
Kíváncsi vagyok rá, mit hozok ki az új sorrendből :)
Teljesen el vagyok képedve Tőletek, bocs, hogy nem sorolom a neveket, főleg a Névteleneket nem : ). Annyira ugyanazokat írjátok rendszeresen, de szinte szórul-szóra, ahogy én is érzem, átélem a dolgokat.
VálaszTörlésErről a a következő jutott eszembe. Mekkora marhaság, amit Tolsztoj ír az Anna Karenina elején, hogy "A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az." Éppen a boldogtalanság az, ami uniformizál.
De persze Tolsztojnak is igaza van, mert a boldogok is egyformák, csak éppen teljesen másképpen, vagyis mindegyik a maga módján egyforma : ))).
Nem olyan zűrös ez, mint amilyennek látszik!
Arany