A Szerelem Illúziója és a Romantikus Szerelem Mítosza

„Határok között élni magányos élmény. Az emberek általában szabadulni szeretnének magányuk állapotából; kitörni szeretnének egyéniségük fala mögül, s feloldódni egy olyan állapotban, amelyben eggyé lehetnek a külső világgal. Aki szerelmes lesz, az átmenetileg sikerre viszi ezt a menekülést. A szerelembe esés jelenségének lényege, hogy az egyéniség falai leomlanak, illetve az egyéniség összeolvad egy másik ember egyéniségével. Az én fölszabadulása, a szeretett emberrel való egyesülés és a magányérzet ezzel járó feloldódása adja a szerelem eksztázisát.” (M. Scott Peck)

„Az én határai lassanként, egyenként ismét megjelennek, végül a két én ismét elválik egymástól, és a két ember szerelme véget ér. Ekkor kapcsolatuk vagy véget ér, vagy megkezdődik a valódi szeretet kapcsolatának kiépítése.” (M. Scott Peck)

Évtizedeken át gyakorló szerelemfüggő voltam (korán kezdtem 😉 ). A szerelmesség állapotának fizikai és lelki jellemzői az egyik legkeményebb drogot jelentették számomra. Persze akkoriban mit sem tudtam erről, úgy könyveltem el magam, hogy én egy olyan „szerelmes típus” vagyok. És ez a kényszeres függőségem vált az önismereti utam egyik meghatározó elindítójává is. „Mi ez az egész? Én tényleg ilyen vagyok? Ez baromi jó állapot, de mindig ez lesz már? És mi lesz, Úristen, ha egyszer majd nem lehetek már szerelmes? Mindig szerelmesnek kell lennem majd valakibe ahhoz, hogy élőnek érezzem magam?” Mert aztán ahogy mélyültem az önmunkámban, szépen összeállt a kép, hogy mire is „használtam” a szerelmesség állapotát, fokról-fokra tisztábbá vált az elmebeli és testérzetbeli mechanizmus, majd szép fokozatosan eltűnt a kényszeres szerelmesség.

Tudom, hogy ez nem mindenkire jellemző működés, de azért osztottam meg, mert mint ilyen, elég alaposan megjártam ezeket a bugyrokat, és mondhatom, sosem voltam jobban, mint amióta nem vagyok kényszeresen szerelmes. Sosem éreztem magam egészebbnek, teljesebbnek, mint mostanra, amikor a belső „halottság” állapotát már nem egy ilyen felfokozott „élőséggel” kell elmaszkíroznom. És - sajna -az általánosabb formában megjelenő romantikus szerelem is, amit annyian hajszolnak és aminek "beszerzésére" egész társadalmunk épül, sok szempontból egy jó nagy átverés. Kérdés, hogy mennyire állsz készen arra, hogy egy ilyen alapvető, totálisan valóságosnak és akár teljességgel megkérdőjelezhetetlennek tűnő hiedelemkupacot mégiscsak megkérdőjelezzél. A romantikus szerelem, mint hiedelemkupac. Ebben a posztban adok némi indíttatást a megkérdőjelezéshez. Már amennyiben tényleg illúziók nélkül szeretnél élni, ami ugyebár eléggé fájdalmas.

A napokban akadt a kezembe M.Scott Peck, A járatlan út: A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája című könyve. Imádom. Olvassátok el! Van neki egy folytatása is, azt is! J Nem könnyű olvasmányok, de annyira helyre tesznek egy csomó dolgot, ami az utóbbi 20 év gyermeki spiritualitásában összekatyvaszolódott bennünk. Legalapvetőbben a felnőttségről, érettségről és a valódi szeretetről szólnak a könyvek. És a szerelem, mint a valódi szeretetbe nem beletartozó jelenség kerül tárgyalásra. Pár évvel ezelőtt még nagyon kiakadtam volna mindezen, mert az "életem értelmét" kérdőjelezte volna meg, hálás vagyok, hogy mostanra tisztábban láthatok. Egy jelentősebb darabkát megosztok itt a könyvből, elég tömény. A többit olvassátok el magatok. 

A szerelem

A szeretet helytelen értelmezései közül a legelterjedtebb és legerőteljesebb az az elképzelés, hogy a szerelem szeretetérzéssel jár. Igencsak vaskos félreértés ez, mert amikor az ember szerelmes, érzelmét igen intenzíven éli meg, úgy érzi, „szereti" partnerét. Két probléma tűnik azonnal szembe. Először is az, hogy a szerelem a szexualitáshoz és az erotikához erősen kapcsolódó érzelem. Normális ember nem szerelmes a gyerekébe, bár nagyon is szeretheti. Azonos nemű barátainkba sem vagyunk szerelmesek - hacsak nem vagyunk homoszexuális beállítottságúak - , bár őket is nagyon szerethetjük. Szerelmesek akkor leszünk valakibe, ha tudatosan vagy tudat alatt kívánjuk a vele való nemi érintkezést. A második probléma az, hogy a szerelem érzete kivétel nélkül minden esetben átmeneti érzés. Mindegy, hogy az ember kibe szerelmes, ha a kapcsolat elég hosszú ideig tart, előbb-utóbb „kiszeret" belőle. Ez nem jelenti azt, hogy megszűnik a szeretet érzése, de azt már igen, hogy a szerelem eksztázisa mindig elmúlik, a mézeshetek mindig véget érnek.

A szerelembe esés és az érzet elmúlásának jelenségét csak úgy érthetjük meg, ha megvizsgáljuk azt, amit a pszichiáterek az én határainak neveznek. Közvetett bizonyítékok alapján feltételezzük, hogy a csecsemő, életének első hónapjaiban, nem különbözteti meg magát környezetétől. Ha karját vagy lábát mozgatja, mozog a világegyetem. Ha éhes, a világ éhezik. Ha látja, hogy anyja mozog, mintha maga mozogna. Amikor anyja énekel, a csecsemő nem tudja, hogy a hangot nem ő maga adja ki. Nem tesz különbséget a rácsos ágy, a szoba, a szülők és önmaga között. A lelkes és a lelketlen világ ugyanaz. Nincsen még különbség „én" és „te" között. Az „az" és a „világ" egy. Nincsenek határok és nincsen elválasztás. Nincsen identitás.

Később azonban a gyerek énje lassan elválik a világtól. Amikor éhes, anyja nem mindig eteti meg. Amikor játékos kedvében van, anyjának nincsen mindig kedve a játékhoz. Felfogja, hogy vágyai nem feltétlenül azonosak anyja vágyaival, hogy kettejük magatartása különböző is lehet. Ekkor érzi meg először az én fogalmát. Többször megfigyelték, hogy súlyos énkép-gondokkal küszködő felnőtt válhat abból az emberből, akinek csecsemőkorában valami alapvetően megzavarta anyjával való viszonyát: nem volt mellette anyja vagy megfelelő helyettes, vagy az anya egyáltalán nem törődött gyermekével. Ahogyan a gyerek fölismeri, hogy saját akarata nem azonos a világegyetem akaratával, további distinkciókat tesz önmaga és a világ között. Amikor karja mozog, az ágy vagy a mennyezet már nem mozognak vele. Fölismerve az összefüggést a mozgás szándéka és karja tényleges mozgása között, a gyerek ráébred az összefüggésre, hogy karja hozzá tartozik. Így az élet első évében megtanuljuk, mi az, ami mi vagyunk, és mi az, ami nem mi vagyunk. Az első életév végére a gyerek tisztában van azzal, hogy van saját karja, lába, feje, nyelve, szeme, sőt véleménye, hangja, gondolata és érzelmei, saját gyomorfájása. Megtanulja saját lénye méretét és fizikai határait. E határok elmebeli ismeretét nevezzük az én határainak.

Az én határainak kialakulása olyan folyamat, amely belenyúlik a pubertás- és felnőttkorba is, bár a később kialakított határok inkább szellemi, semmint testi természetűek.  Így például a gyerek hatalmának határait két- és hároméves korban fogja föl. Bár már előzőleg megtanulta megkülönböztetni saját vágyait anyja vágyaitól, még nem adta föl a reményt, hogy óhaja talán mégis parancs vagy legalábbis annak kellene lennie. Ezért aztán a kétéves gyerek rendszerint önkényúrként igyekszik viselkedni a családban szüleinek, testvéreinek és esetleges háziállatainak parancsokat osztogat, mintha mindmegannyi regruta lenne magánhadseregében, s uralkodói dühbe gurul, amikor nem feltétlenül engedelmeskednek. A szülők általában rettegnek ettől az életkortól. Hároméves korára a gyerek többnyire kezelhetővé válik, elfogadta viszonylagos erőtlenségének valóságát. A mindenhatóság azonban még évekig édes álom maradhat. Bár a hároméves gyerek elfogadja hatalma korlátait, olykor még évekig elmerülhet saját álomvilágában, ahol még mindig lehetséges, hogy mindenható. A kamaszkor közepére az ember már hellyel-közzel tisztában van vele, hogy egyén, testi és szellemi korlátok között létező, viszonylag erőtlen és törékeny organizmus, amely csak hasonló organizmusokkal együtt, az úgynevezett társadalomban életképes. A társadalmon belül egyéniségük elhatárolja őket, ha túlságosan nem különbözteti is meg.

Határok között élni magányos élmény. Vannak emberek – különösen az a típus, melyet a pszichiáterek skizoidnak neveznek -, akik a külső világot menthetetlenül veszélyesnek, rosszindulatúnak, zavarosnak és visszautasítónak látják. Ezek az emberek biztonságot találnak körbehatárolt magányukban. Az emberek azonban többnyire szabadulni szeretnének magányuk állapotából; kitörni szeretnének egyéniségük fala mögül, s feloldódni egy olyan állapotban, amelyben eggyé lehetnek a külső világgal. Aki szerelmes lesz, az átmenetileg sikerre viszi ezt a menekülést. A szerelembe esés jelenségének lényege, hogy az egyéniség falai leomlanak, illetve az egyéniség összeolvad egy másik ember egyéniségével. Az én fölszabadulása, a szeretett emberrel való egyesülés és a magányérzet ezzel járó feloldódása adja a szerelem eksztázisát.

Bizonyos vonatkozásaiban (ha nem is mindben) a szerelem regresszív állapot, amennyiben a másik egyéniségével való egybeolvadás arra az állapotra emlékeztet, amikor a csecsemő egyénisége még nem vált el anyja egyéniségétől. Az egybeolvadással egyidejűleg ismét átérezzük a mindenhatóság, az omnipotencia érzését. Hirtelen minden lehetségesnek látszik. A szeretett személlyel egyesülvén úgy érezzük, nincsen leküzdhetetlen akadály. Úgy érezzük, szerelmünk ereje elől eliszkol minden nehézség, szétolvad és eltűnik a sötétben. Minden gondot megoldunk. A jövő könnyű lesz. Ennek az érzésnek a valótlansága megegyezik a kétéves gyermek érzésének valótlanságával, aki a család teljhatalmú királyának hiszi magát.

A valóság azonban betör a szerelembe, csakúgy, mint a kétéves kor pünkösdi királyságába. Előbb-utóbb a mindennapok gondjai között felülkerekedik az egyéniség. A férfi szeretkezni akar, a nő nem. A nő moziba vágyik, a férfi nem. A férfi bankba tenné a pénzt, a nő mosogatógépre költené. A nő is a saját munkájáról akar beszélni, a férfi is. A nő nem jön ki a férfi barátaival, a férfi rühelli a nő barátait. Szívük mélyén mindketten keserűen felismerik, hogy nem egyek azzal, akit szeretnek, hogy a másiknak továbbra is megvannak a saját vágyai, kívánságai, előítéletei stb., amelyek különböznek az övéitől. Az én határai lassanként, egyenként ismét megjelennek, végül a két én ismét elválik egymástól, és a két ember szerelme véget ér. Ekkor kapcsolatuk vagy véget ér, vagy megkezdődik a valódi szeretet kapcsolatának kiépítése.

A „valódi" szó használatával azt akarom érzékeltetni, hogy a szerelemben a szeretet érzete szubjektív és illuzórikus. A valódi szeretet fogalmát később taglalom részletesen. Annyit azonban már most megállapítok, hogy amikor egy pár szerelme véget ér, és megkezdődhet a szeretet állapotának kiépítése, ezzel azt is mondom, hogy a szeretetnek nem kell feltétlenül szerelemben gyökereznie. Ha a szeretet imént adott meghatározását helytállónak fogadjuk el, a szerelem nem igazi szeretet, a következő okoknál fogva.

Valakibe beleszeretni nem akaratlagos cselekvés, nem tudatos elhatározás kérdése. Mindegy, mennyire vágyik az ember tudatosan a szerelemre, az élmény elkerüli. Máskor váratlanul jön, amikor egyáltalán nem kereste. Ugyanolyan valószínűséggel szeretünk bele valakibe, aki nem illik hozzánk, mint hozzánk illő partnerbe. Gyakran egyáltalán nem kedveljük szerelmünk tárgyát, s ugyanakkor hiába próbálunk szerelmet érezni másvalaki iránt, akit esetleg szeretünk, tisztelünk, s aki kiváló társ lenne. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szerelem érzése egyáltalán nem befolyásolható tudatosan. Pszichiáterek gyakran szeretnek bele betegükbe, amiként a betegek is gyakran szeretnek bele a pszichiáterbe, de kötelességtudatuk és szerepük általában lehetővé teszi, hogy elejét vegyék énjük határai feladásának, és a beteget nem tekintik érzelmük tárgyának. Az ezzel járó küzdelem és szenvedés számottevő lehet, de az akaratnak csak az élmény ellenőrzésében van szerepe, nem megteremtésében. Bizonyos fokig elhatározásunk függvénye, hogy miképpen reagálunk a szerelem élményére, az élmény megjelenése azonban akaratunktól független.

A szerelemben az ember nem terjeszti ki énje határait, ellenkezőleg, a határok átmenetileg összeomlanak. Az én kiterjesztése erőfeszítést kíván, a szerelem nem. Lusta és fegyelmezetlen emberek csakúgy érezhetnek szerelmet, mint szorgalmas és tetterős egyéniségek. Amikor a szerelem véget ér, az ember rendszerint meglehetősen kiábrándultnak érzi magát, de nem érzi kiterjedtebbnek. Ám amikor a határokat kiterjesztjük, azok kiterjedt állapotukban is maradnak. A valódi szeretet fejleszti a lelket, a szerelem nem.

A szerelemnek nincsen sok köze a tudatos lelki fejlődéshez. Ha a szerelemben van célunk, az nem más, mint a magányérzet feloldása (és talán ennek biztosítása a házasság intézményével). Célunk éppenséggel nem a lelki fejlődés. Tény, hogy a szerelem állapotában az ember úgy érzi, eljutott azokba a lelki magasságokba, ahonnan lehetetlen és fölösleges is továbblépni; nem érzi szükségét a fejlődésnek, jól érzi magát ott, ahol van. A lélek békét élvez. Szerelmünk tárgyának esetében sem látjuk szükségesnek a lelki fejlődést, ellenkezőleg, mindenben tökéletesnek tetszik. Minden hiba esetleges, jelentéktelen apróság, mely csak tökélyét fokozza.

Ha a szerelem nem valódi szeretet, mi más, mint az én határainak átmeneti és részleges feladása? Nem tudom, mi más lehet. De a jelenség szexuális jellege arra enged következtetni, hogy a szerelem nem más, mint a párosodás genetikusan meghatározott ösztönös része. Más szavakkal kifejezve: az én határainak időleges feladása nem más, mint általános reakció a nemi vágyakra, ami növeli a párosodás valószínűségét, így segítve elő a faj fennmaradását. Cinikusabban úgy is fogalmazhatnék, hogy a szerelem a gének szemfényvesztése, amivel az egyébként tisztán látó elmét a házasságba bolondítják. A trükk gyakran rosszul sül el, például akkor, ha a nemi vágyak homoszexuális jellegűek, vagy ha szülői beavatkozás, idegbetegség, összeférhetetlen, összeegyeztethetetlen felelősségek vagy az érett önfegyelem elejét veszik a házasság kötelékének. Ugyanakkor az elme eme gyerekes egybeolvadásának és omnipotenciájának illuzórikus és elkerülhetetlenül

átmeneti (mert ha nem volna átmeneti, nem is volna kivitelezhető) regressziója nélkül mindazok, akik ma boldog vagy boldogtalan házasságban élnek, őszinte rémülettel fordultak volna el a házasság intézményétől.

A romantikus szerelem mítosza

Ahhoz, hogy a szerelem sikeresen házasságba bolondítsa az embert, szükséges azt a látszatot keltenie, hogy az érzés sohasem fog véget érni. Ezt az illúziót csak erősítik kulturális hagyományaink; minden gyerek azt olvassa, hogy a királyfi meg a királylány egybekelnek, s boldogan élnek, amíg meg nem halnak. További mítoszok tudomásunkra hozzák, hogy „akik egymásnak vannak teremtve, előbb utóbb megtalálják egymást". Továbbá: a csillagokban meg vagyon írva, hogy ki kihez illik, s amikor találkozunk választottunkkal, a szerelem hozzásegít e fölismeréshez. S miután rátaláltunk a lényre, akit a magasságos ég is nekünk teremtett, s tökéletesen illünk is egymáshoz, nyilvánvaló, hogy tökéletes boldogságban és egyetértésben fogunk élni, míg csak le nem peregnek életünk napjai. Ha azonban mégsem illünk össze tökéletesen, nem felelünk meg egymásnak maradéktalanul, veszekedésekre kerül sor, s a szerelemnek vége szakad: nyilvánvaló, hogy szörnyű hiba történt, rosszul olvastuk el, ami pedig meg vagyon írva a csillagokban, nem a nekünk teremtett lénnyel kötöttük össze életünket, amit szerelemnek hittünk, nem az volt az „igazi" szerelem, s nincs mit tenni: vagy örökre boldogtalanul élünk, vagy beadjuk a válókeresetet.

Jóllehet általában úgy érzem, hogy a mítoszok örök és nagy emberi igazságokat hordoznak, a szerelem mítosza rémes hazugságnak tűnik. Lehet, hogy szükséges a fajfenntartáshoz, lehet, hogy a szerelem illúziója nélkülözhetetlen a házasság csapdájának sikeres működéséhez, de pszichiáter vagyok, s mint ilyen, naponta a szívem szakad meg, amikor szembekerülök a mítosz okozta szenvedésekkel. Emberek milliói tesznek hihetetlen erőfeszítéseket azért, hogy életük valóságát meghajolni kényszerítsék e mítosz valótlansága előtt. X asszony mindenben aláveti magát férje akaratának, mert bűntudata van. „Nem szerettem igazán, amikor feleségül vett - mondja - , csak úgy tettem, mintha szeretném. Így voltaképpen beugrattam a házasságba, most aztán nem panaszkodhatom, és tartozom neki annyival, hogy minden kérését teljesítsem." F úr így sopánkodik: „Sajnálom, hogy nem vettem el Z kisasszonyt. Azt hiszem, jó házasságban élnénk. De nem voltam bele fülig szerelmes, ezért úgy gondoltam, nem ő az igazi." D asszony kétévi házasság után depressziós lesz, minden nyilvánvaló ok nélkül, s az első terápiás foglalkozáson ezzel kezdi: „Nem értem, hogy mi a baj. Mindenem megvan, mi több, tökéletes házasságban élek." Néhány hónappal később fogadja el a tényt, hogy már nem szereti a férjét, s ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy szörnyű hibát követett el. E úr, szintén kétéves házas, rettenetes fejfájástól szenved, s nem hiszi el, hogy fájdalmai pszichoszomatikusak. Így győzködi magát: „A házasságom remek. A feleségemet ugyanúgy szeretem, mint amikor összeházasodtunk. Mindent megkapok tőle, amit csak el lehet képzelni." Fejfájása azonban még egy évig nem szűnik meg, mindaddig, amíg végre be nem ismeri, hogy „Az asszony őrületbe kerget azzal, hogy a fizetésemből állandóan venni, venni, venni akar valamit." Ekkor végre képes a feleségének szemére vetni költekező hajlamát. F úr és F-né asszony kölcsönösen beismerik, hogy már nem szerelmesek egymásba, minekutána egymás életének megkeserítésén mesterkednek, olyaténképpen, hogy fűvel-fával csalják egymást, keresve az „igazit", s nem ismerik föl, hogy a szerelem megszűntének fölismerése nem a kapcsolat végét, hanem a kezdetét jelenthetné.

Még akkor is, amikor mindkét ember ráébredt, hogy a mézesheteknek vége, és többé nem szerelmesek egymásba, még akkor is ragaszkodnak a mítoszhoz, és megpróbálják életüket hozzáigazítani. Úgy gondolkoznak, hogy bár már nem szerelmesek, pusztán elhatározásból úgy tesznek, mintha azok lennének, s így a szerelem is majd csak visszatér. Az ilyen párok nagyra tartják az együttlétet. Ha párok csoportterápiájában vesznek részt, együtt ülnek, egymás gondolatait fogalmazzák meg, megmagyarázzák egymás hibáit, s általában azon vannak, hogy a csoport előtt egységes színben mutatkozzanak, mert úgy gondolják, hogy ez az egység házasságuk viszonylagos épségét bizonyítja, és előfeltétele a fejlődésnek. Előbb-utóbb tudomásukra kell hozni, hogy túlságosan „házasok", túlságosan közel vannak egymáshoz, s hogy valamiféle pszichológiai távolságot kell teremteniük maguk között, mielőtt hasznos terápiás munkát végezhetnénk. Időnként szükséges fizikai értelemben is elválasztani őket, megkérni, hogy üljenek külön. Mindig meg kell kérni őket, hogy ne beszéljenek a másik helyett, s ne védelmezzék egymást a csoporttal szemben. Újra és újra azt kell mondani: „Hagyja, hogy a felesége önmagáért beszéljen." Vagy: „Hagyja, hogy a férje megvédje önmagát, elég erős ember." Ha elég hosszú ideig járnak a terápiás kezelésekre, előbb-utóbb megtanulják elfogadni saját, külön egyéniségüket. Ezen nyugszik az érett házasság, s enélkül nem lehetséges valódi szeretet.

(M. Scott Peck, A járatlan út)

Az ÖnMunka önvizsgálati eszköztárában számos kiváló megközelítést alkalmazunk mindenféle hiányok, identitások, függőségek és kényszeres működések mély feltárására és feloldására, illetve az önfelnevelésre, ön-kapcsolódásra, önfelismerésre. Ha felém hoz az utad, szeretettel látlak Egyéni konzultációs csomagon vagy csoportos formában:

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció) 2017. március 31. -április 2. Részletekért kattints ide.