Felébredés a Keresés és Függőség Álmából

„A leszoktató program segített abban, hogy tiszta és józan maradjak, de az életem jelentését és célját rendületlenül kerestem tovább. Faltam a boldogság megtalálásáról szóló könyveket. Az egész addigi életemet úgy éltem, hogy mindig a következő pillanat megtörténését vártam, és sosem voltam elégedett semmivel sem. Sosem jutottam el „oda”, de azt sem tudtam, milyen is lenne az az „ott”, ha elérkezne „ide”. Mindig többet akartam, és amikor megkaptam a többet, az sem volt sosem elég. Vagyis a spirituális keresésem semmiben nem különbözött a drogozásomtól. Még mindig függő voltam, csak a szerem változott az évek során…” (Scott Kiloby)

Szeretettel ajánlom elolvasásra ezt a jókora részt Scott Kiloby legelső könyvéből, A szeretet csendes forradalma címűből, mely a „felébredése” utáni hónapokban íródott. Nagyon szép könyv, örömmel fordítottam belőle ezt a „Scott” történetét és felébredését bemutató részt. Rengeteg ponton magunkra ismerhetünk belőle, érdemes belemélyülni.

A Keresés, Melyet Scottnak Hívnak

Volt egyszer egy idő-alapú, elme gyártotta történet, mely „Scott” címen futott, és ez a múltbéli kondicionáltság időnként még felüti a fejét. De „Scott” csupán spirituális keresés, egy álom volt. Még felkapom a fejemet, amikor valaki egy szobában kimondja a nevemet. Még mindig ezt a nevet írom az adóbevallásomra. Még mindig képes vagyok felidézni a gyerekkori emlékeimet, illetve „a felébredés” nevű álom-esemény előtti és utáni évek történetét (kivéve azokat a részeket, melyeket a drogok kitöröltek).

            Kicsit vonakodva mesélem most el a Scott-történet darabkáit, nem mintha fájdalmas lenne rágondolni vagy beszélni róla, hanem inkább azért, mert már nem azonosulok vele többé. Nincs itt egy „én”, aki azonosulna a „múlt”-ként ismert gondolati álommal. Így elég hamar elveszítem az érdeklődésemet, amikor „Scott” álmáról és az „ő múltjáról” beszélek. A múlt immár alig bukkan fel. És amikor megteszi, akkor mindössze a jelenben felbukkanó gondolatok sora, melyekhez semmilyen módon nem kötődöm többé. Mindazonáltal, most megosztok néhány részletet ebből a „Scott” című spirituális keresés-történetből, hátha az olvasót érdekli.

            Indiana államban nőttem fel, egy kisvárosban, felső középosztálybeli családban. Csodálatos szüleim elhalmoztak szeretettel, figyelemmel, és materiális dolgokkal. Viszonylag boldog gyerek voltam, és végtelenül elkényeztetett. Mindent megkaptam, ami csak akartam. Nem okolom a szüleimet, amiért ilyen elkényeztetett kölyök lett belőlem. Egyszerűen belém volt égetve a hiányérzet és a mindig több iránti kielégíthetetlen étvágy.

            Félénk gyerek voltam, akinek sok figyelemre volt szüksége. Fontos akartam lenni mások szemében, ugyanakkor nagy igényem volt az egyedüllétre is, arra, hogy mindenki békén hagyjon. Ez a kettősség igen erős kötélhúzást okozott bennem egész gyerekkoromban és a tizenéves időszakban. Jó előadói képességekkel voltam megáldva, imádtam táncolni, bábozni, zeneszámokra tátogni, a környékbeli gyerekeket szórakoztatni és versenyre hívni őket futásban és más játékokban. „Született sportolónak” tartottak, mert szinte minden sportban kitűnően teljesítettem, amit csak kipróbáltam. A sportolás sokáig távol tartott a bajtól. De végül még a sportsikerek révén megszerzett figyelem és elismerés sem tudta kielégíteni azt a mély vágyamat, hogy váljak valakivé és megtaláljam, amit keresek.

            Mivel igen érzékeny is voltam, érzelmileg és mentálisan szó szerint darabokra hullottam, amikor valaki megkritizált vagy gúnyt űzött belőlem. Ez az érzékenység pedig távolt tartott az emberektől és a társasági helyzetektől. Alsós koromban előfordult, hogy más gyerekek bántalmaztak. A fájdalom és félelem menekülési útvonalak keresésére ösztönöztek. Tizenkét évesen szívtam el az első füves cigimet. Mire tizennégy lettem, a marihuána a kedvenc menekülési módszeremmé vált. Amikor beszívtam, az egész világ szétesett. Tizennégy voltam, amikor gitározásba és dalírásba fogtam. Ezek is ahhoz segítettek hozzá, hogy elkerülhessem az „odakint” érzékelt, igen összezavaró világot. Napszámra elő sem jöttem a szobámból, csak egyedül zenéltem és dalokat szereztem. A saját fantáziavilágomban éltem.

            Ahogy az évek teltek, a zenésztársak, barátok és családtagok egyre inkább elismerték zeneszerzői adottságaimat, „tehetségesnek” címkéztek. Ez pedig pont megfelelő táplálékkal látta el a bizonytalansággal küzdő egómat. Mindazonáltal a dalíráson, a zenélésen és a sportoláson kívül sosem tudtam igazán, hogyan is éljek a saját bőrömben. Korán megtanultam, hogyan mutassak kifelé elégedettséget, hogyan viseljem a komfortosság álarcát.

            Ahogy haladtak az évek, egyre elszigeteltebbnek éreztem magam a társasági helyzetekben, helyzetektől. Szégyenlős voltam, mindig haboztam cselekvés előtt, figyeltem, hogy néznek-e, és találgattam, vajon mit gondolnak rólam. Gimis és főiskolás koromban tovább fokozódott e kielégületlenség-érzetem és egyre elveszettebb lettem. Teljesen idegennek érzékeltem magamat. Folyamatosan zakatolt bennem az a történet, hogy valamiképpen rossz bolygóra kerültem, és itt soha semmi nem lesz elég jó, és hogy saját magam és a világ teljes elfogadása örökre elérhetetlen marad majd.

            Cseppet sem számított, mi mindent kaptam anyagiakban, szeretetben, figyelemben és sikerben, semmi nem töltötte be a belső ürességet. Nehezemre esett bármit is valóban értékelni. Mindig többet, jobbat, mást akartam. Odabent pedig kevesebbnek, rosszabbnak, különbözőnek éreztem magam. Az elidegenedés, a nyugtalanság és az érzékenység egyre fokozottabb droghasználathoz vezettek. Húsz éves koromra teljesen kábítószerfüggővé váltam. Évekig éltem aktív függőként. Voltak olyan időszakok is, amikor élveztem az életet. A kábítószerek egyfajta játszóteret jelentettek, ahova elszökhettem a való világból. Rövid tiszta periódusaimban dolgoztam és párkapcsolati próbálkozásaim is voltak. De bármi történt is, állandóan velem volt egy mély nyugtalanság és elégedetlenség-érzet, az élet egészére vonatkozóan. Ez pedig még több droghoz és elkeseredéshez vezetett.

            Tizen- és huszonéveimben végig különböző rock bandákban zenéltem. Mindennél jobban vágytam az elismerésre és a szeretetre. Azt kerestem, hogyan lehetne véget vetni a folyamatos elégedetlenségnek, és azt hittem, hogy ha majd emberek milliói szeretik a zenémet, akkor végre megtalálom, amit keresek. És annak ellenére, hogy a zenei karrierem ígéretesnek tűnt, a nagyfokú kábítószerfüggésem miatt végül befuccsolt.

            Húszas éveimben egyik kudarcos kapcsolatból mentem a másikba, sosem találva azt a szeretetet, melyre annyira vágytam. Valahogy mindig olyan embereket választottam, akik nem tudták viszonozni az érzéseimet. Ha meg épp azt hittem, hogy végre megtaláltam azt, aki majd képes lesz a hiányaimat betölteni, akkor annyira szerelmes lettem, hogy az egész átfordult rögeszmébe és féltékenységbe, ami pedig elüldözte a szerelmemet. Amikor pedig valaki romantikus érdeklődést mutatott irántam, és közeledni vagy udvarolni kezdett, őt én taszítottam el. Sokkal jobban izgatott a keresés, mint a találás. Ezt az önlegyőző viselkedést újra meg újra eljátszottam. Évekbe telt, mire az ezekben a kapcsolatokba szerzett mély sebeim begyógyultak.

            Végül, miután teljesen padlóra kerültem a kábítószerezéstől, egy 12-lépéses leszoktató programban találtam magam. A program segített abban, hogy tiszta és józan maradjak, de az életem jelentését és célját rendületlenül kerestem tovább. Faltam a boldogság megtalálásáról szóló könyveket. Az egész addigi életemet úgy éltem, hogy mindig a következő pillanat megtörténését vártam, és sosem voltam elégedett semmivel sem. Sosem jutottam el „oda”, de azt sem tudtam, milyen is lenne az az „ott”, ha elérkezne „ide”. Mindig többet akartam, és amikor megkaptam a többet, az sem volt sosem elég. Vagyis a spirituális keresésem semmiben nem különbözött a drogozásomtól. Az egész egy keresés volt. Még mindig függő voltam, csak a szerem változott az évek során: anyagi javak, sport sikerek, marihuána, dalírás és hírnév-keresés, fájdalomcsillapítók, végül spiritualitás. A leszokásom öt éve alatt gyakorlatilag az összes valláson és spirituális módszeren átmentem, mindezt a szabadságom keresése ürügyén. Saját magamat kerestem.

A Felébredés

            Spirituális keresésem során felfedeztem a non-duális/nem-kettős tanításokat. Azt láttam, hogy ezek a tanítások a valódi szabadságról beszélnek. Nem ego-kényeztető szabadságról, hanem olyanról, mely pont, hogy kiiktatja az egot. Olyan szabadságról, mely semmilyen kapaszkodót nem hagy számodra. Nem hagy meg „téged”. Csak a szeretetet hagyja meg. A nem-kettősséget. A nem-elkülönültséget. Az elnevezés nem fontos.

            Miközben ezeket a könyveket olvastam, kezdtem tudatosan észrevenni a minden pillanatban felbukkanó gondolatokat és érzéseket. Nem a megvilágosodást kerestem. Csupán azt akartam, hogy az elidegenedésnek, az elégedetlenségnek és a nyugtalanságnak vége legyen.

            Nagyon jól emlékszem az első „váltásra”. Egy hideg, februári délután, amint épp a kocsimmal haladtam, egyszer csak szétolvadt az a rideg elkülönültség-érzet az élet és „köztem”. Ez után az élmény után két hétig, egy nagyon intenzív, kellemes energia-gombolyagot éreztem a mellkasomban. Fogalmam sem volt, mi történik, és elnevezésem sem volt erre az energiára. Biztos létezik rá valamilyen szó a megvilágosodási szótárban. De intuitíve úgy érzékeltem, hogy valamilyen tudati váltás közepében vagyok benne.

            A kéthetes időszak végén, egy szombat éjjelen az ágyamon üldögéltem. Békesség öntötte el a testemet és elmémet, belülről kifelé haladva. Teljesen átitatott. Az elmém elcsendesedett. Felismertem, hogy „odakint” a szobában és a világban is valójában csendesség van, és ugyanez a csendesség van bennem is, és ez az, aki valójában vagyok. Az energia-gombolyag még másnapig volt velem, amikor is a Grace Klinikát (az egyik kedvenc sorozatomat) néztem. Az aktuális epizódban egy nő éppen szült, miközben a férje valahol máshol haldoklott. Sírni kezdtem, zokogtam. Valahogy, és nehéz ezt elmagyarázni, nem a nő miatt sírtam. Hanem abban a pillanatban teljesen tisztán láttam az élet állandótlanságát. És ez nem egy gondolat volt. Nem gondoltam azt, hogy „Az élet állandótlan”. Láttam és az egész lényemmel éreztem.

            Másnap reggel, munkába menet, valami nagyon más volt. Valahogy a testem tudatosságából néztem az életre, a gyomor és mellkas tájékáról, nem pedig az elme processzorán keresztül. Olyan volt, mintha a szívem közvetlenül kapcsolódott volna mindenhez, amit a szemeim megláttak, és ez a látás kikerülte a gondolatok szűrőjét. Ez már tisztán érzékelhető tudati váltás volt. Úgy érződött, mintha az univerzum belátást, megértést töltött volna le a lényembe. Teljesen tisztán láttam, hogy az összes megosztottság, a vallások, módszerek, eljárások, nemzetek és bármiféle csoportok az elme felosztottságának, fragmentálódásának eredményei. A gondolaton kívül nem létezik ilyen felosztottság, darabokra töredezés. Azt is megértettem és megéreztem, hogy az emberiség szenvedés-története a háborúkban, inkvizícióban, holokausztban, emberirtásban, drogokban, erőszakban, bántalmazásban, elnyomásban, valamint mindenféle vallási és politikai konfliktusban egyetlen alapvető félreértésből fakadtak: az elkülönült én illuzórikus koncepciójából. A tudat belegabalyodott ezekbe a hamis, megosztó gondolati struktúrákba. És akkor ezeket a gondolat-alapú felosztásokat az elkülönültségi-álom részeként láttam meg, melyek eltakarják valódi természetünket, a szellemet vagy tudatot.

            Azzal is tisztában voltam, hogy ez még nem a végső felébredés. Nem tudnám pontosan megmagyarázni ezt, csak valahogy tudtam, hogy „ez nem az”. Az elkövetkezendő hónapokat mély belső békeként tudnám leírni, ugyanakkor lényem felszínén még mindig működött valami nagyon finom kereső energia. Volt ott még valamilyen „Scott”, akik keresett valamit, mintha a még mélyebb, végső igazság valahol a sarkon túl várakozna.

            Úgy öt hónappal később, egy meleg júliusi estén épp hazafelé hajtottam. Előtte órákon át a 12-lépéses barátokkal piknikeztünk, és vallásról, politikáról beszélgettünk. És akkor mintha kis tűzijátékok gyulladtak volna fel a testemben mindenfelé – kicsi robbanások, egyik a másik után, a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig. A gondolatok lelassultak, s ebből a lelassulásból egyfajta tisztánlátás fakadt. Egyre éberebb lettem, és egyre inkább tudatában voltam a környezetemnek, a belső testemben lévő térnek, az útnak, mindennek.

            Amikor hazaértem, lefeküdtem az ágyamra. Háton fekve, a kezeimet a két kutyámon, Josie-n és Mai Lingen pihentettem. Ahogy simogattam őket, egy gondolat bukkant fel: „A tudat önmagát szeretné látni.” A belső tűzijáték újra beindult. És akkor hirtelen tudtam, hogy nem is a kutyáimat simogatom. Ráébredtem, hogy nem elkülönültek tőlem.

            Felálltam, és körbesétáltam a lakásomban, teljesen lenyűgözött, amit láttam. Láttam a gondolatokon túli valóság természetét. Láttam, hogy bármilyen „dologra” nézzek is, nincs egy attól elkülönült én sehol. Furcsának hat most pont az alany/tárgy nyelvi megjelölést használni az elkülönültség teljes hiányának érzékeltetésére. Minden gondolat leállt – teljesen. Láttam magamat a padlóként, a falként, az íróasztalként, az ablakként, az utcai lámpákként, és minden másként, amire csak a szemek ráirányultak. Azon kaptam magam, hogy térden állva markolászom a szőnyeget. És eszméletlenül hahotázom. És csak nevetek, nevetek, nevetek. Közben lázasan azt mondogatom, „Ez sem számít, ez sem számít!” Most kérdezheted, „Mi nem számít?” Erre azt tudom válaszolni, hogy akkor teljesen egyértelmű volt, hogy „semmi nem számít”, legalábbis nem oly módon, ahogy azt korábban hittem. A keresés, a hiány, az elégedetlenség, a félelem, a harag, a neheztelés nem számítottak. Mindez az én-központ álmaként látódott meg.

            Ráébredtem, hogy képtelenség megtalálni magam, mert nincs olyan, hogy én. Megláttam, hogy az vagyok, amit mindig is kerestem. De amikor azt mondom, hogy „én vagyok”, az Egy-et értem alatta, bármit jelentsen is. Nem volt ott Scott, aki mindezt megtapasztalta. Csak maga a megtapasztalás volt. ’Ez’ meglátta önmagát. Nyilvánvaló volt, hogy bármire mutasson is az Isten szó, az itt van, most. Itt van, és mindig is itt volt az orrom előtt, az orromként, és az orrom két oldalán, mögött, felett és benne levőként. Az Isten keresésének fogalma elvesztette az értelmét. Felismerődött, hogy csak ’Ez’ van, és hogy semmi sem elkülönült tőle.

            Ahogy a nevetés elengedte „Scott” álmát, egyetlen dolog maradt: ragyogó, szeretetteljes tér. Ez a tér élő, zsongó, sugárzó volt. Az élet csodája és rejtélye először látódott meg, pedig mindig is itt volt. Csak túl vehemensen kutattam, és a gondolat által teremtett jövő álmában kerestem. Most pedig tisztán láttam, hogy semmi sem elkülönült semmitől, és hogy egyedül a gondolat teremti az elkülönültséget. Emlékszem, hogy azt mondtam, „Egész idő alatt azt hittem, hogy egy „Scott” nevű személy vagyok, aki ennek a háznak a második emeletén él. Mekkora vicc!”

            Emlékszem, ahogy az ágy mellett álló digitális órát bámulom, s közben hisztérikusan nevetek azon az elképzelésen, hogy ezt az Egyet, bármi legyen is az, bármilyen módon foglalkoztatná az idő koncepciója. Mindig csak ’Ez’ van, az idő koncepcióján kívül. Észrevettem, hogy bárhova menjek is a lakásban, mindig csak az ‘Ez’-ben vagyok. Én voltam ‘Ez’. Nem tudtam kimenni belőle. És hova is mentem volna? Tisztán láttam, hogy nem halunk meg, nem úgy, ahogy hisszük. Csupán egy másik energiaformába megyünk át. Emlékszem, ahogy újra és újra kimondtam azokat a szavakat, hogy „Nem halunk meg, nem halunk meg.” Nem egy újabb hiedelem formálódott bennem. Nem egy guru által valamelyik könyvben leírt szavak emléke volt, hanem hiedelmeken túli felismerés. Szó szerint. Láttam, hogy erre csak a gondolat és a hiedelem hiányában lehet ráébredni. Értettem, hogy a valóságot csak a gondolat és hiedelem hiányában lehet meglátni. Abban a pillanatban megszűnt a halálfélelmem és az életfélelmem is. „Scott”, mint gondolat-alapú én egyszerűen semmivé lett. A keresés véget ért. Nem volt mit keresni többé. Semmit, semmit. ‘Ez’ minden, ami van, és ez annyira tökéletesen elegendő.

           

Az Álomból Való Felébredés Után

            Az, ami az álomból való felébredés után maradt, nagyon nehezen megfogható szavakkal. A „szeretet” megfelelő leírásnak tűnik. Ugyanakkor, ‘Ez’ egy nagyon más fajta szeretet. Nem az álom-állapot ragaszkodó típusú szeretete. Ez a szeretet az élet egésze iránti szeretet. Feltétel nélküli. Ez a szeretet felfalta az „én”-t, annak összes feltételével együtt. Bárminek nevezzük is ’Ezt’, az mélyen felszabadult minden elvárás alól azzal kapcsolatban, minek is hívjuk.

            A felébredés utáni hetekben azon kaptam magam, hogy videó kamerát vásárolok, és egyik üzenetet rögzítem a másik után, melyekben a felébredésről és arról beszélek, mit is hagyott maga után. Mindezt anélkül, hogy bármilyen forgatókönyvre vagy utólagos szerkesztésre lett volna szükségem. Igazság szerint, semmit nem hagyott maga után. A múlt végleg elmúlt. Csak békesség, szeretet, öröm, tudatosság és üresség volt. És még ezek is csupán szavak. Igen mélyen felismerődött, hogy semmilyen szó vagy gondolat nem érhet el a végső igazsághoz. Ugyanakkor, ’Ez’ szavakon keresztül kívánta kifejezni magát. Két hét leforgása alatt sok órányi videót vettem fel, így próbálva kifejezni ezt a kifejezhetetlen szeretetet.

            Hamarosan létrehoztam a www.kiloby.com weboldalt. Az első videók nagy részét oda töltöttem fel. Vicces az „én” szót használni minderre, mert semmilyen én nem érződött semmilyen cselekedetben, senki nem próbált semmilyen eredményt elérni. Ennek a könyvnek a fejezetei a felébredés utáni hat hónapban íródtak. A forma világa szeretett volna kifejeződni „Ezen” keresztül. Mondhatni, a forma nélküli valóság a formán keresztül kívánt kifejezésre jutni. Bármilyen őrültségnek tűnjön is ez az elme számára, ez a valóság fejezte ki magát rajtam keresztül. És pont ez az az óriási paradoxon, amit a nem-kettős felismeréssel kapcsolatban lehetetlenség megfogalmazni. Nem léteznek elkülönült dolgok, mégis léteznek az elkülönült dolgok megnyilvánulásai. Scott nem létezik, Scott mégis megjelenik fogalmi álomként, illúzióként, melynek nincsen szilárd, független, „valós” létezése. Egy illúzió, mely könyvet ír, mellyel együtt feltűnik a könyv írójának illúziója is. Ők mégsem kettők, „nem-kettők”. Az alany és a tárgy együtt bukkannak fel, elválasztatlanul, elkülönületlenül, a semmiből.

            (…)

            A korábban leírt Egység-élményem után, akár kolostorba is vonulhattam volna, csendben meditálni a tiszta, forma nélküli tudatosságban. De nem ezt tettem, így a zsúfolt ügyvédi életem tovább folytatódott. A felébredés utáni hétfő reggel ugyanúgy bementem dolgozni, mint bármelyik másik héten. De valami drasztikusan más volt. Nem volt többé ott az „én” koncepciója, sem pedig az „ügyvéd”, „állás”, „munka” vagy „karrier” koncepciói. A munka többé nem valamilyen nemszeretem feladat volt. A „feladat” is illuzórikus koncepcióként látódott meg. Csak ez a pillanat volt – lépések az irodába, a papírokat megragadó kar, beadványokat gépelő ujjak, bíróságra sétálás, beszéd a bírónak. Öröm. Szeretet. Nincs probléma. Nincs én. Nincs középpont. Nincs többé spirituális keresés. Nincs erőfeszítés. Úgy is mondhatnám, hogy az élet főnévből igévé változott. Scott, munka, ebéd, probléma, barátok, emberek, ügyfelek, esetek, nap, hét, hónap és élet helyett élés, csinálás, mozdulás, szeretés, érintés, ízlelés, érzés, és a pillanatban levés lett belőle. Az élet élte önmagát ezen a testen és elmén keresztül.

            Ez a test és elme kezdte megtestesíteni az Egyet, valahogy szavakkal nagyon nehezen leírható módon. ‘Ez’ visszatért a teljes igazságért, melynek része volt a hétköznapi emberi lét egyszerű tényeinek felerősödött tudatossága: az élet apró pillanatai, a rohangáló kutyák, a csészébe ömlő kávé hangja, az arcomba fújó szél, a fejfájás érzete, a könyök érzete az íróasztalon, a mosoly és homlokráncolás egy barát arcán, és a mindent körbeölelő óriási tér. Emellett pedig ott volt a körülöttem levő illuzórikus szenvedés felerősödött tudatossága is: az egymással veszekedő ügyfelek, az ilyen vagy olyan elme-alkotta problémákkal küzdő családtagok, és a barátok, akik arról meséltek, hogy a párjuknak vagy szeretteiknek azt kéne tenniük, amit ők akarnak tőlük. ‘Ez’ megmutatta nekem, milyen mélyre temeti magát az emberi elme az elkülönültség álmába. És azt is megmutatta, hogy a gondolaton kívül nem létezik probléma. Csak ez az életnek hívott vibrálóan élő rejtély létezik, mely folyamatos mozgásban van egy mozdulatlan békességben és csendességben.

            Ebben az időszakban az egyik belátás a másik után bukkant fel, mégis láttam, hogy semmibe nem kell belekapaszkodni, és hogy nincs „én”, aki bármelyikbe is belekapaszkodhatna. Akkor és azóta is volt egy olyan érzet, hogy semmi nem Scotté, és hogy ez nem Scott élete. Csak az ‘Ez’ van, mely mindenként nyilvánul meg.

            Ezekben a hónapokban minden reggel úgy ébredtem, hogy semmilyen tudatos szándékom nem volt könyvet vagy bármilyen spirituális vonatkozású dolgot írni. És mégis, még mielőtt észbe kaptam volna, hogy mi is történik, az ujjaim gépelésbe fogtak. Szavak ömlöttek az újabb és újabb oldalakra. Ekkoriban ismerkedtem meg Tom-mal, akit szeretetteljesen „a valódi tanítóm”-nak hívok. Tom semmit nem tanított nekem. Hihetetlenül intenzív vizsgálódást folytattunk egy online chat szobában, telefonon és email-en keresztül. Figyelhettem, hogyan halnak meg az illúzióim, egyik álom a másik után, azzal az álommal egyetemben, hogy spirituális tanító, „felébredett” vagy épp „jelenlevő” valaki lennék. Láttam, hogy a gondolat sosem elfogadó, csak a jelenlét fogad el mindent. Felismertem, hogy amint az igazság megveti a lábát valahol, hajlíthatatlanná válik. Minden hamisat fel akar fedni. Ugyanakkor azt is láttam, hogy csak egy újabb gondolatot érdekelne mindez. Mély csendességet ismertem meg saját valódi természetemként. Az álom minden aspektusa meghalt, és csak ‘Ez’ maradt – ez a szerető csendesség, mely önmagát fejezi ki. Olyan, mintha ez a csendesség írta volna ezt a könyvet. Ez a csendesség tisztában van azzal, hogy a fentiekben leírt teljes történet csak a gondolat álma. Nem az, aki vagyok.

            Még az Egység megtapasztalása sem a non-dualitás. Nem a valódi Egység. Csupán egy megtapasztalás. Úgyhogy arra kérlek, kedves olvasó, hogy ekként is tekints rá. Tudd, hogy minden megtapasztalás pont az, ami: felbukkanó, eltűnő, átmeneti jelenség. Minden megtapasztalásnak van kezdete és vége. De az az igazság, melyre ez a könyv mutat, inkább az a tér, melyben és melyen keresztül minden átmeneti gondolat, érzelem, állapot és megtapasztalás jön és megy. A szabadság nem egy megtapasztalás.

(Scott Kiloby: A szeretet csendes forradalma)

Scott Kiloby két magyarra lefordított könyve megvásárolható itt

Önszeretet/Önértékelés Tréning Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai alapján: 

2013. június 7-8. (Jelentkezési határidő: május 13.)

Részleteket itt találsz (gördíts lejjebb a feljövő oldalon)