„Gyerekkorunkban azt tanuljuk meg, hogy ahhoz, hogy szeressenek,
elfogadjanak és megbecsüljenek minket, azt kell hinnünk és csinálnunk, amit a
közösségünkben élő felnőttek. Mi adjuk
el saját magunkat, ehhez nekik semmi közük. És ez fáj bennünk. Pedig mi is
teljesen ártatlanul csináljuk.” (Byron Katie)
Sokan jutunk el életünkben arra a
pontra, hogy meglátjuk, mi mindent másoltunk le a szüleik hiedelemrendszeréből,
és mennyire ugyanazt a korlátoltnak tűnő életet éljük, mint ők. Pedig milyen
nagyon fogadkoztunk ám gyerek-és kamaszkorunkban, látván az ő korlátjaikat,
„hibáikat”, hogy mi majd aztán biztos másképp fogjuk csinálni. Csakazértis!
Nehogy már olyan legyek, mint ők! Nehogy már ugyanúgy szúrjam el az életemet,
mint ők! Ismerősek számodra is ezek a gondolatok?
Ilyenkor sokan elkezdünk a
szüleinkre haragudni, hogyan tehették ezt velünk. Miért nem voltak képesek
jobban, ügyesebben csinálni, és egy boldogabb élethez segíteni minket? Miért
nyomták ránk mindazt, amit ők hittek? Hát, azért, mert nem volt más választásuk. Mint ahogy nekünk sem volt, hogy elhisszük-e a történeteinket, avagy sem, és
senki nem mondta – hisz nem tudta -, hogy ezeket a történeteket azon nyomban
meg is lehetne kérdőjelezni. „Rossz gyerek vagy!” – mondta az apukám. Én pedig
elhittem. Nem volt lehetőségem feltenni magamnak azt a kérdést, hogy ’Igaz ez’?
És az apukámnak sem volt lehetősége engem nem rossz gyereknek minősíteni, hisz
nem kérdőjelezte meg a rosszgyerekségről szóló hiedelemrendszerét. És persze
azt akarta, hogy egy jó, rendes ember váljék belőlem, akit erre valahogy rá
kell nevelni.
Nos, a Munkával nem csak, hogy felismered,
mi mindent hoztál a szüleidtől, hanem meg is kérdőjelezed. Mert már gyerekkorodban sem a Valóságot láttad,
hanem az elméd megtanulta értelmezni
azt, amit látott. Megtanulta, milyen a szép, milyen a csúnya, ki a jó és ki
a rossz, megtanult mindent szépen skatulyákba
osztályozni – és még ma is ugyanezekből a skatulyákból osztályozza a
történéseket és az embereket.
Ezeket a skatulyákat ürítjük ki a Munka Négy kérdésének segítségével. Nem
csupán kinyitjuk őket és megismerkedünk a tartalmukkal, hanem feltesszük azt a
kérdést, hogy egyáltalán igaz-e az,
amit elhittünk? Mert nem az. Csak
mindent megtanultunk valaminek elhinni. Mindenről
elhittük, hogy mi is az. Pedig nem is az.
Ma egy rövid videót ajánlok
figyelmedbe a témában, hogy még alaposabban megérthesd, hogyan is zajlik ez a
folyamat.
És még egy zárójeles megjegyzés,
most végre nem felejtődött el. Sokaktól hallom, hogy hihetetlen, milyen
hirtelen felismerések történnek az emberekkel a Katie videókban, olyanok is
vannak, akik arra gyanakszanak, hogy az egész egy színjáték. Nos, ezek a videók jóval hosszabb Munka-ülések
megvágott, koncentrált részletei. Néha csupán egy ötperces részt láthatunk
egy másfél-két órás önvizsgálatból. Tehát, nem feltétlenül pillanatok alatt
jutott el a facilitált azokhoz a megértésekhez, amiket mi a videókon láthatunk.
Ugyanakkor ilyen is megtörténhet. Leginkább azok szoktak furcsálkodni és
értetlenkedni, akik még nem próbálták a Munkát, vagy nem engedődtek bele olyan
mélyen, hogy ilyesmi történhessen velük. Ha őszintén, nyitottan, kíváncsian tesszük fel a kérdéseket, és semmilyen
elvárásunk nincsen, hogy mit is fogunk találni, időnként tényleg csodák
történnek. A legerősebb felismerések, hitrendszer-összeomlások
pedig a megfordítások tudatosulásakor szoktak történni. És ilyenkor már nem ugyanaz az ember kel fel a
karosszékből, mint aki az önvizsgálat előtt leült oda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése