Meg Akarok Halni – Igaz Ez?

„Az, akinek hittem magam, teljesen reménytelen eset volt. Reggelente, amikor felébredtem, és észrevettem, hogy még mindig lélegzem, gyűlöltem Istent, amiért életben tart. Egyfolytában az öngyilkosságon járt az eszem, de mivel volt három gyermekem, ez nem volt választási lehetőség. Klinikai depresszióban szenvedtem, dühös és agorafóbiás voltam, és annyira paranoiás, hogy pisztollyal a párnám alatt aludtam. Volt olyan, hogy napokig, néha hetekig még zuhanyozni és fogat mosni sem voltam képes. Olyan alacsony volt az önbecsülésem, hogy a padlón aludtam, mert úgy gondoltam, hogy még egy ágyra sem vagyok érdemes...” (Byron Katie)

Mostanában többekkel dolgoztam, akik erősen elhiszik azt a gondolatot, hogy meg akarnak halni. Olyan is van közöttük, aki már kísérelt meg öngyilkosságot. Ilyenkor mindenképp érdemes megkérdőjelezni velük a felszíni „Meg akarok halni” gondolatot, aztán pedig sorjában azokat a gondolatokat is, melyek a halálvágyhoz, az öngyilkossági kísérlethez vezetnek. Mert meghalni csak akkor akarunk, amikor már annyira szenvedésnek és fájdalmasnak érzékeljük az életünket, hogy az elménk elhiteti velünk, ebből már csak a halál hozhat feloldozást. Történet nélkül nincs fájdalom. Ha nincs érzelmi fájdalom, nincs halálvágy.

Érdekes volt ezeknek az önvizsgálatoknak a végzése közben felfedeztetni a halálvágyó facilitáltakkal, hogy valójában nem is meghalni akarnak, hanem leginkább szeretetet, elfogadást, figyelmet, bocsánatkérést, jóvátételt várnak. Van olyan, aki kifejezetten azt mondja, hogy az öngyilkossági kísérlettel bosszút szeretne állni azon a személyen, aki szerinte tönkretette az életét. Hátha majd akkor az a személy észbe kap, és jóváteszi mindazt, amit vele művelt. Dráma. Dráma. Dráma. Az elme imádja a drámát. Néhányan még olyan őszintén is megnyílhatnak, hogy rálátnak, hogyan próbálták bebiztosítani, hogy semmiképp ne halhassanak meg: időben rájuk találhasson valaki, még felhívják előtte azt a személyt, aki biztos átjön…

És mivel ez a gondolat nekem sem ismeretlen a múltamból, ezért felidéztem azokat az éveket, amikor nagyon sűrűn hittem azt, hogy „Meg akarok halni”. Akkor még nagyon utáltam magam, hosszú heteket töltöttem újra meg újra depresszióban fekve, annyira belefáradva az öngyűlölő gondolataimba, hogy semmi energiám nem maradt kikelni az ágyból. Megcsináltam a Munkát erre a gondolatra, az 1-2. kérdésre az instrukciókat hagytam bent. Az a helyzet, hogy nagyon nehézkes volt már beleélnem magam ebbe a gondolatba, azért próbálkoztam, és főleg a huszonéves koromra jellemző válaszokat írtam le. Ha Neked még erősen feszítő és jelenlevő ez a gondolat, kérlek, jól engedd bele magad ebbe a meditációs önvizsgálatba, és engedd meg, hogy a saját válaszaid bukkanjanak a felszínre. Akkor lesz a tiéd ez az önvizsgálat, akkor kerülsz közelebb a történetek nélküli önmagadhoz.

(Több helyen fogsz látni „Igaz ez?” kérdéseket közbeékelve. Olyankor írtam ezt be, amikor a felbukkanó válaszaim újabb hiedelmeket hoztak felszínre. Ezek az okai a halálvágyamnak, így ezeket is meg kell majd kérdőjeleznem.)

A vizsgálandó gondolat: „Meg akarok halni.”

1. Igaz az, hogy meg akarok halni? Igen/Nem. (Nem tudom.) Nincs magyarázkodás, hogy Igen, mert… És nem az a lényeg, hogy ’Nem’ legyen a válasz. Csak mélyen magamba engedem a kérdést. A Munka meditáció.

2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy meg akarok halni? Igen/Nem. (Nem tudom.)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt, hogy meg akarok halni?

a) Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem? - Elég hülye kérdés… Igazából lehetne békességnek érezni, mert azt gondolom, hogy majd ha meghaltam, már sokkal jobb lesz nekem, mert nem kell tovább szenvednem. Haha, igaz ez? De addig is, ez a gondolat inkább rezignáltságot, csüggedtséget, fásultságot ébreszt benne, semmiképp nem békességet.

b) Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz, ha elhiszem, hogy meg akarok halni? Miket gondolok magamról? Hogyan „ütöm” magamat, amikor elhiszem, hogy meg akarok halni? – Szidom és ócsárolom magam, hogy még egy normális életet sem vagyok képes élni, egy totális csődtömeg vagyok, akinek semmi nem sikerül. (Igaz ez?) Másoknak bezzeg sokkal jobban megy… (Igaz ez?)

c) Hogyan viszonyulok ilyenkor az élethez? Milyennek látom? Milyen képek jelennek meg a fejemben az életemről, ha elhiszem, hogy meg akarok halni? – Az életet ilyenkor szürkének, sivárnak, reménytelennek, örömtelennek, folyamatos szenvedésforrásnak látom. (Igaz ez?) Ahol csak vonszolom magam végig állandó rossz érzésekkel, nagy-nagy fásultsággal. Ilyenkor utálom az életet.

d) Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben? – Csalódottság és düh. Az egész testemre kiterjedő zsibbadás van bennem, teljes lefáradás, semmi energiám.

e) Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam? – Eszem egy kicsit (sokat…), legalább ennyi örömöm maradt. Lefekszem aludni, meg bekapcsolom a tévét, addig sem kell ezen feszkóznom. Meg a tévében nézegethetek boldog életeket. (Igaz ez?)

f) Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy meg akarok halni? Mire jó nekem ez gondolat? Mit kapok tőle? – Akkor szeretnem kéne az életet, amit teljesen lehetetlennek tartok. Az élet sz@r (Igaz ez?), én csak erre látok bizonyítékot, senki ne akarja elhitetni velem, hogy nem így van! Kapok ettől a gondolattól egy jó adag áldozatidentitást is, és szidhatom azokat az embereket, akik a történeteim szerint az életem szerencsétlenségét okozták, akik miatt szenvedek. Ha ők nem tették volna azt velem, amit tettek, akkor boldog lehetnék, és most nem akarnék meghalni. (Igaz ez?) Ha nem hinném el a gondolatot, akkor ebben a szörnyű testben (Igaz ez?) kéne még eltöltenem akárhány évet, ami csak egyre förtelmesebb lesz. (Igaz ez?) Akkor inkább meghalok.

g) Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem azt a gondolatot, hogy meg akarok halni? – Felkelni nem igazán. Örülni semmiképp.

4. Ki lennék a gondolat nélkül, hogy meg akarok halni? Kevésbé zsibbadt, nyugodtabb, nyitottabb, kíváncsibb, megengedőbb.

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: Meg akarok halni.

+ Nem akarok meghalni. (legalább 3 példa, hogyan igaz ez)

-          Valahol mélyen mindig is azt hittem, hogy az élet szép, és még nem halt ki belőlem minden remény, hogy ezt egyszer megtapasztalhatom. Ha valahogy mégis megszépülne ez az élet, akkor a korai halálommal egy csomó szuper dologból kimaradnék.

-          Tinikorom előtt szerettem élni, élveztem a gyerekkort, a játékot, az iskolát, mindent. Hátha ez még visszajöhet…

-         Félek a haláltól. Még mindig jobb itt, mint ott, ahol fogalmam sincs, mi van.

-         Még semmit nem tettem ennek megvalósítására.

-         Vannak olyan dolgok, amiket szeretek az életben, pl. a fagyit meg a csokit. Ha egész életemben büntetlenül ehetném ezeket, és még le is fogynék, semmi bajom nem lenne. És aludni is nagyon szeretek.

-         Vannak emberek is az életemben, akiket szeretek. És szeretnék még velük sokszor együtt lenni.

Vagyis akkor mi valójában a bajom? Az, hogy miket gondolok magamról és az életről? Hogy milyen megvizsgálatlan sebeket hordozok magamban? Ha szép sorban megvizsgálom mindazt, amit magamról, másokról és az életről gondolok, akkor nem fogok akarni meghalni? Na, ennek adhatnék egy esélyt… És ez elvezet a gondolatokra való megfordításig:

+ A gondolataimnak akarok meghalni.

Mi másnak? Hisz, ha nem hiszem el a gondolataimat, akkor többé nem tudok szenvedni és fájni. Akkor pedig miért akarnék meghalni? Olyan egyszerű ez az egész. Remélem, lesz kitartásom végigcsinálni!

És a visszacsekkolás:

+ Hajlandó vagyok újra elhinni a gondolatot, hogy „Meg akarok halni”. Hisz lehet, hogy még fel fog bukkanni, megnézem, hogyan állok vele. Megnézem, épp milyen történetben vagyok benne, amikor újra jön, és azokat megvizsgálom.

+ Alig várom már, hogy újra elhiggyem azt a gondolatot, hogy „Meg akarok halni”. Ha alig várom már, akkor nem ellenség többé, hanem barát. És ha tényleg szeretném letesztelni, elhiszem-e még, bekapaszkodik-e még az elmém, akkor fel kell, hogy bukkanjon. Én annyira, de annyira szeretem ezt a gondolatot, annyi minden ajándékot tartogat számomra.

„Az élményem elmesélésénél sokkal erőteljesebb, ha meghívom az embereket, hogy végezzék el az önvizsgálatot. Amikor persze megkérnek, hogy írjam le az élményt, ahogy te is tetted, megteszem, mert mindez nagyon értékes. És amikor hallják, ahogy mesélem a történetet, gyakran azt mondják, „Te jó ég! Értem! Értem!” De ez nem elég. Az életedet az változtatja meg, ha leírod a stresszes gondolataidat, majd felteszed a négy kérdést, majd megfordítod a gondolatot, végül valódi példákat keresel arra, hogyan is igazak a megfordítások. Tested minden sejtje ébred az önvizsgálat hatására. És többé nem leszel képes elhinni a régi gondolatokat. Minden elme megérdemli, hogy szabad legyen. És amikor az elme szabad, akkor a szenvedésnek is vége szakad.” (Byron Katie)

Az idézeteket ebből a bejegyzésből szedtem, melyből a Munka kezdeteiről olvashatsz:

http://www.onmunka.blogspot.com/2010/09/hogyan-talalt-ra-byron-katie-re-munka.html