Miért nem vagyunk képesek megváltozni?

Mindannyian ismerünk olyan embereket, családtagokat vagy barátokat, akiknek nehezére esik változni.

Ismerünk olyanokat, akik mindig kínzó kapcsolatokban találják magukat. Amint kikecmeregnek egy fájdalmas kapcsolatból, máris kezdik a következőt. Miért nem képesek ők változni?

Olyan embereket is mind ismerünk, akik félnek az élettől. Bezárkóznak az otthonukba, magányukból szőtt fájdalomba burkolják magukat, közben azt találgatják, vajon miért is olyan depressziósak. Ismerünk gyönyörű embereket, akik ragaszkodnak egy icipici hibájukhoz, csak hogy biztosan csúnyának érezhessék magukat. És vannak azok is, akik dühösek, mert a dolgok nem olyanok, mint amilyennek ők szeretnék. Lehet, hogy elegük van a munkájukból. Talán a gyermekük vagy a párjuk beteg. Vagy tán a szomszédjukat utálják. De az is előfordulhat, hogy Istenre haragszanak. Ők miért nem képesek változni?

Néhányunk ideges a pénzügyei miatt, a munkája, vagy a jelzálog miatt. Éjszaka nem tudunk aludni. Gyorsan felkapjuk a vizet. Ráripakodunk a szeretteinkre, a barátainkra, a kollégáinkra. Néhányunk pedig függő – ételtől, drogtól, alkoholtól, szextől, pénztől, elképzelésektől, folytathatnánk a listát. Fogadalmakat teszünk, aztán megszegjük őket. És azt hisszük, hogy mindenkinek csalódást okozunk a környezetünkben. Miért nem vagyunk képesek változni?

Egyetlen dolog van, mely mindannyiunkban közös: a kifogásaink. Minden „bűnre” máris megvan a kifogásunk:

Nincs akaraterőm.

Nincs rá pénzem.

Nincs rá időm. 

Túl fiatal/öreg vagyok hozzá.

A gyerekeim/szüleim/párom/barátaim nem engedik.

Nem tudom, hogyan.

Nem az én hibám, hanem XY hibája.

Nem XY hibája, az egész az én hibám.

Egyre csak ragaszkodunk ezekhez a történeteinkhez, képtelenek vagyunk elengedni őket. A változásnak már a gondolata is feszültséget okoz bennünk. Nem vagyunk képesek megváltozni, ha nem akarjuk igazán.