2012. augusztus 23., csütörtök

Mit és Miért Is Keresünk Valójában: A Képzelt Hiány-Én



Folytassuk a héten megkezdett új sorozatunkat az alapvetően téves én-azonosulásainkról. Ha nem olvastad volna a bevezető részt, ajánlom, kezdd azzal. Itt találod: http://onmunka.blogspot.hu/2012/08/a-legalapvetobb-identitasunk-hiany-es.html

Az Elkülönülésbe Vetett Hit

A hiányosságba vetett hitünk közvetlen kapcsolatban áll az elkülönülésről szóló hiedelmünkkel. Már nagyon kicsi gyermekkorunkban beindul az az alap elkülönülésünk, mely az én érzete és a nem-én érzete között feszül. Innentől kezdve az élet különálló, egymáshoz kapcsolódó „tárgyak” színjátékává válik. És a központi „tárgy” az „én”.
         Kicsiként ritkán kérdőjeleződik meg az elkülönülés-érzetünk. És miért is kérdőjeleződne? Hiszen a túlélő ösztöneink azt diktálják, hogy a testünket elkülönültként kell kezelnünk, mert így találunk majd ételt, ruhát vagy fedelet. De a túlélési ösztön már kicsi gyermekkorunkban túlnyúlik a fizikai túlélés alapvonatkozásain. Szép fokozatosan átterjed a pszichológiai és érzelmi világunkra is. Szó szerint azonosulunk szavakkal, képekkel, érzelmekkel és testi érzetekkel. És ezek a szavak, képek, érzelmek és érzetek egymásba fonódottnak tűnnek, és azt a hiedelmet alakítják ki, hogy „Különálló személy vagyok.” És aztán valamely ponton a szavak és képek hiány-történetbe fordulnak át. A „Valami baj van velem” története valósággal hozzáforr a „Különálló személy vagyok” hiedelméhez. És ebben a pillanatban születik meg az a belső hazugság, mely aztán folyamatosan üzemanyaggal látja el az önmagunkon kívülre mutogatást és a hiedelmünk szerint belőlünk hiányzó „dolgok” keresését.
         Ahogy növekszünk, a kapcsolataink válnak mindennek első számú tükrévé. Elkezdjük keresni azt, ami hitünk szerint hiányzik belőlünk. Ha úgy értelmeztük, hogy a szüleink nem voltak képesek betölteni a hiányunkat, vagy akár ők maguk okozták a hiányérzetünket azzal, hogy gyerekként nem biztosították a számunkra szükséges dolgokat, akkor más kapcsolatainkban kezdünk majd el keresgélni a hiány-ürességünk betöltése céljából, s ez sokszor egy életen keresztül tart. Ahogy a hiány-azonosulásunk csak erősödik, egyre nagyobb meggyőződéssel valljuk, hogy a szeretet, az értékelés, a biztonság, a beteljesedettség, az elismerés, a fontosság, az érdemlegesség, illetve más kívánatos minőségek rajtunk kívül létező valamik. És egyre jobban vágyakozunk ezek után a látszólag hiányzó dolgokra. Vágyunk arra a teljességre, melyről úgy hisszük, hogy elveszítettük akkor, amikor önmagunkat másoktól különállónak hittük el.
         És mi sem természetesebb, mint hogy a kapcsolatainkban próbáljuk meg megtalálni mindazt, amit hiányzónak hiszünk. És aztán, amikor sértettséget, leértékelést, elhagyást, bizonytalanságot, visszautasítást, beteljesületlenséget vagy meg nem értettséget tapasztalunk meg a kapcsolatainkban, az elkülönültség érzete még tovább erősödik bennünk. És továbbra is kívül keresgélünk, de soha sem tudjuk igazán és tartósan betömködni azt az űrt, melyet önmagunkon belül érzékelünk. Így erősödik és ismétlődik folyamatosan a hiány-én központi története. És mire elérjük a felnőttkort, a hiány válik az életünket központilag meghatározó motivációs erejévé, mely nem csupán a kapcsolatainkat, hanem életünk egészét irányítja.
         Minden, amit magunkról hittünk el tökéletesen visszatükröződik felénk a külvilágból, mivel a központi hiány-énazonosulásainkat mindig magunkkal visszük a kapcsolatainkba. Ha értéktelennek hiszem magam, akkor majd te látszólag jól megerősíted bennem ezt a történetet. Ha te szerethetetlennek gondolod magad, akkor pedig majd én foglak jól megerősíteni téged ebben a hitedben. És szépen bezárjuk magunkat ezekbe az egymást kölcsönösen fenntartó-megerősítő kapcsolati történeteinkbe. Ahelyett, hogy közvetlenül szembenéznénk ezekkel az elkülönülésről és hiányról szóló hiedelmeinkkel, kifelé mutogatunk a többiekre. „Te vagy a probléma, nem pedig én!” És pont így maradunk vakok a „Különálló és hiányos vagyok” belső hazugságára.
         Valamilyen szinten mind tudjuk, hogy ha rávesszük magunkat arra, hogy szembenézzünk az elkülönülés és hiány fájdalmával, akkor ezek a hiedelmek elkezdenek összeomlani. Az oly szépen felépített személyes történeteink darabokra fognak szétesni. Ez pedig halálfélelemmel tölt el minket. Rettegünk. Az a legmélyebb félelmünk, hogy elveszíthetjük ezeket a központi én-azonosulásainkat, továbbra is a másokra való mutogatás ördögi körébe zár minket, ahol vakok maradhatunk mindarra, amit saját magunkról hittünk el. És ez a félelem visszaránt minket az elmébe, ahol a csontig lerágott szavak és képek megint csak azt állítják, hogy elkülönültek és hiányosak vagyunk. Kapcsolataink jól olajozott gépezetté válnak, melyek tökéletesen ellátják azt a feladatukat, hogy a hazugságainkba zárkózva maradhassunk.
         És még amikor elkezdjük felismerni, hogy a kapcsolati küzdelmeink hátterében az elkülönültségbe és a hiányosságba vetett hiedelmünk áll, akkor sem feltétlenül állnak rendelkezésre azok a megfelelő eszközök, melyekkel át lehet hatolni ezeken a történeteken. Hatékony eszközök hiányában pedig, jobb híján újra csak az elménkre támaszkodunk, ami persze rövid úton visszavezet minket a hiány-történetünkbe, ahol újra csak kifelé mutogatunk, a fájdalmunktól elfelé. A Megtalálhatatlan Önvizsgálat (UI) olyan hatékony technika, mely közvetlenül a hiány-történetünk középpontjában lévő érzelmi sebre fókuszál. A sebbel való szembenézés pedig kiszabadít annak markából. Elkezdjük meglátni és megérteni, hogy mentális képeket védelmezünk, és hogy ezek a képek nem azok, akik valójában vagyunk.
        
(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

Tehát, akinek ELHITTED MAGAD, nem létezik. Akinek elhitted magad, az mentális képekből, szavakból, és a velük látszólag összetépőzárazódott érzelmekből és testi energiákból áll. Aki valójában vagy, az a mindig jelenlevő létezés, észlelés, tudat, melyben mindezen jelenségek (gondolatok: képek és szavak formájában, illetve testi szintű energiák) felbukkannak, majd tovahaladnak. Az elme ezekkel a jelenségekkel azonosította magát, ezekből áll össze az „én”-érzetünk. Az UI két pontra helyezi a hangsúlyt: egyrészt ezeknek az azonosulásoknak a megvizsgálására, szétbontására, másrészt pedig a rendszeres megpihenésre bármely pillanatban önmagunk valóságában. Annak teljes felismerésére és megtapasztalására, hogy nem a fejedben futó képekkel és szavakkal, és nem is a testedben felbukkanó természetes energiákkal vagy azonos. Ezek önmaguktól fogva léteznek, nem kell harcolni ellenük, csupán hagyni, hogy legyenek, és történetek, címkék, értelmezések nélkül megtapasztalni őket.

Erről jövő héten bővebben írok. Addig is, amikor csak eszedbe jut, pihenj meg a nem-tudás terében, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok én itt és most akkor, ha semmit nem kell tudnom? Ki vagyok a történeteim nélkül? Ereszd el akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

8 megjegyzés:

  1. Kedves Andi!
    Úgy tűnik, hogy van olyan élet amelynek minőségét többé már nem befolyásolják a körülmények. Nem leszek nyomorultabb attól, hogy X jóképűbb, Y gazdagabb mint én és nem leszek boldogabb attól, hogy én viszont izmosabb vagyok X-nél és Jóképűbb mint Y talán azért mert már eszembe sem jutnak az ilyen dolgok. Egyszerűen törlődik az összehasonlításért felelős rutin és így megszűnik az általa kiváltott folyamat.
    Eddig jól hangzik DE:-)
    Eszembe jutott egy fiktív példa és szeretném tudni, hogy a munkával ez is megoldható-e?
    A példa: A feleségem borzasztó sósan főz. Én próbálom finoman udvariasan megkérni, hogy használjon kevesebb sót amire Ő kifakad, hogy "nem tehetek róla, hogy az anyád ilyen ízetlenül, fűszertelenül főzött és én igenis finom ételeket rakok eléd és a szüleim, testvéreim is imádják a főztömet úgy hogy csak veled lehet a baj... Viszont én tényleg irtó sósnak érzem"
    Ilyenkor vagy elválok (nőtlen vagyok tényleg fiktív a példa) vagy máshol eszek (újabb balhéforrás vagy esetleg hazudnom kell) vagy én főzök magamra vagy.....
    Ha ezt a dolgot megmunkázom attól még sós marad a kaja, ráadásul a sok só egészségtelen is (és ez talán nem egy történet hanem orvosi tény)
    A példa szólhat arról is, hogy van egy kollégám aki "viccből" pofozgat és akármilyen módon próbálom rávenni nem hagyja abba és tudom, hogy az egyetlen megoldás az, ha elverem mint a szódás a lovát viszont van egy történetem arról, hogy ez milyen csúnya dolog és arról , hogy nem fair egy pár pofonért cserébe 30 napon túl gyógyuló sérülést okozni ... Ezért vagy kilépek, vagy tűröm tovább a pofonokat vagy támadok...
    Ilyen esetekben a munka, hogyan tud segíteni?
    Azért gondolom, hogy ez fontos mert az életben az ilyen apró kis szarságok legalább akkora szenvedést tudnak okozni mint a valódi nagy drámák de a nagy drámák felismerése megmunkázása
    valahogy könnyebbnek, egyértelműbbnek tűnik.

    Átolvastam amit leírtam és úgy látom, hogy a bevezető soroktól eltekintve semmi köze a jelen blogbejegyzésedhez de miután elolvastam a bejegyzést ezek a gondolatok jutottak eszembe.
    Köszönöm, hogy leírhattam.
    Szeretettel.
    Laci.

    VálaszTörlés
    Válaszok

    1. Kedves Laci!


      Az asszonynak kevésbé sósan kellene főznie..

      Igaz ez? Nem , mert így főz.
      Kinek a dolgával foglalkozom? Az asszony dolga.
      Hogy reagálok, ha elhiszem? Feszült leszek, nem akarom enni az ételeit, talán ég a gyomrom, talán már rettegek a veszekedésektől.. kezdem megutálni az anyját, hogy ilyen vacakul tanította meg főzni (ami persze megint nem az én dolgom)..stb.
      Ki lennék a gondolat nélkül? Tök laza, nem érdekelne, hogy hogy főz, azt enném amit és ahogy én szeretem.

      Megfordítások
      Az asszonynak sósabban kellene főznie.

      Nekem kellene kevésbé sósan főznöm.

      Hogyan lehetnek ezek igazak??


      A másiknál:

      A kollégámnak nem kellene pofozgatnia engem.

      Igaz ez? Nem, (hisz a valóság azt mutatja, pofozgat)
      Hogyan reagálok, ha elhiszem a gondolatot?
      Rettegek munkába menni, utálom a kollégát, utálom magamat, hogy nem tudom ezt elkerülni, feszült leszek, legszívesebben leütném megverném, más munkahelyre mennék ...stb.
      Ki lennék a gondolat nélkül? Szabad. Nem ez én dolgom, ő mit csinál.
      Megfordítások:

      A kollégámnak nem kellene simogatnia engem
      Nekem nem kellene pofozgatnom a kollégát.
      Nekem nem kellene pofozgatnom magamat.
      A gondolataimnak nem kellene pofozgatni engem.

      Hogyan igazak ezek?

      A munka lényege nem a megoldás - variációk keresése, hogy vagy elválok, vagy én főzök, vagy máshol eszek, vagy elmegyek máshova dolgozni, vagy leütöm, hanem az adott hiedelem megvizsgálása, nézegetése, szemlélgetése, megfigyelése. Nem hoz megoldást a helyzetre, nem ad tanácsot arra, hogy hogyan lesz jobb a helyzet, az élet. Egyszerűen megnézed vele, mi az igazság. Az igazság, hogy sósan főz. Az igazság, hogy pofozgat. Ennyi. Mi a baj mindezzel? Hogy azt hiszem, másképp kellene lennie, meg kellene oldani valahogy, elmenekülni, ütni, hazudni...stb. A megfordításokkal pedig rálátsz, hogy a hiedelmeid ellenkezője is éppoly igaz.


      Mónika



      Törlés
  2. Kedves Andi és Laci!Engem is foglalkoztat az a tény, hogy ha megmunkázok egy helyzetet, attól még nem biztos hogy az meg fog változni. Sőt! Ha én másképpen viszonyulok egy helyzethez vagy személyhez - toleránsabb , megértőbb, elfogadóbb vagyok- ( ettől persze érezhetem magam jobban)- az még nem biztos, hogy fog változni. Személyes életemben- a házasságomban - ez úgy történt, hogy gyakran "önmunkáztam", bár akkor még nem K. módszere alapján.Igyekeztem tudatosan változni, azért hogy feszültségmentesítsem az életünket. De nem változott a másik fél! Én már nem voltam dühös semmiért, nem harcoltam, nem ellenkeztem, elfogadtam, megértettem a másik indítékait, de ettől ki is hűlt minden érzelmem és boldogtalannak éreztem magam.Közben pedig elveszítettem ÖMNAGAM- ami alatt azt is értem hogy KI vagyok, MIT szeretnék, MERRE tartok stb. Mégiscsak tudnom kellene magamról valamit amitől Én vagyok. Mert az is csak egy "történet" hogy mi lennék a történeteim nélkül! Csak most egy identitásom nélküli történetet írok. (ez egy gyors reflexió, az Andi írása többszöri olvasást igényel...!)

    VálaszTörlés
  3. Kedves Laci!

    De jó, hogy felvetetted ezt a kérdést.
    Nekem konkrét tapasztalatom van ilyenről.
    Társasházban élek, és a fenti szomszédom hajnali rádiózása szinte megőrjített. Hónapokon keresztül éreztem magam rosszul, és nem tudtam tenni ellene, továbbra is hangosan hallgatta a rádiót hajnali 4-5-től, hetente többször is.
    Aztán megmunkáztam.
    "A szomszédnak nem kellene ilyen hangosan rádióznia",
    "a szomszédnak tiszteletben kellene tartania mások életét",
    "a szomszéd rádiózása őrületbe kerget" stb.

    Elsőre semmit nem láttam át. Majd ismét átgondoltam a munkámat és leesett.
    Első körben valami olyat vártam ami megoldja a "problémámat", de a munka nem ezt a célt szolgálja, sokkal jobb, a munka rávilágít, hogy a probléma csak a gondolataimban létezik, sokszor irreálisan is felnagyítódik.

    Nekem nem kellene ilyen hangosan rádióznom, hisz én fülelek olyan nagyon, hogy már megint tisztán hallom a hajnali műsort fentről....
    És hoppá, nekem is tiszteletben kellene tartanom mások életét pl. a szomszéd életét, hisz a saját lakásában hallgatja a rádiót, biztos megvan rá a saját oka, pl. korán kezd a munkahelyén és így tud felébredni stb. Bár már eddig is próbáltam tisztelni mások életét, hogy akár magamat is korlátoztam amiatt, hogy jobb legyen másoknak. Na ezért is nagyítódott fel a "rádió probléma", mert ugye én nem engedem meg magamnak, hogy kicsit is hangoskodjak. Oké, akkor a saját életemet is jobban kellene tisztelnem.
    Én kergetem saját magam őrületbe a rádiózásommal, mivel még akkor is "rádiózom" amikor a szomszéd már rég kikapcsolta vagy már én sem vagyok a lakásban... és jöttek sorra a megfordítások....

    Na bevallom a megfordítások ideig óráig felszabadítólag hatottak, ameddig ismét nem hallottam meg a rádiót.:)Ilyenkor próbáltam újból átgondolni amint lenyugodtam. Egy pár hét után pedig valami hiányérzetem lett, nem hallom a rádiót, nem ébredek fel. Már-már azt gondoltam elköltözött a szomszéd, de egy hajnali lefekvésemkor ismét hallottam valami enyhe zajt, már nem is tűnt olyan hangosnak, sőt simán tudtam pihenni. Ráadásul másokat nem zavart a rádió a lakásunkban, csak engem valamiért.:)

    Igazából nekem kellett változnom ebben az esetben több szempontból is. Mégpedig:
    jobban tisztelem a saját életem, és ha valami nekem éppen fontos akkor nem helyezem fölé a szomszédságot pl. ha szükségem van egy ruhára és a szennyesben van éppen, este 7-8-kor bekapcsolom a mosógépet, ettől nem leszek kevésbé jó ember, és amúgy sem minden este fordul elő...
    Átértékelődött bennem mi is az igazi tisztelet.
    Megengedőbb vagyok másokkal, hogy azok legyenek akik, ne kelljen előttem alakoskodniuk, valamint én is megengedőbb vagyok magammal.
    Mások élete, szokásai, tulajdonságai, nem rám tartoznak, csak magammal kezdhetek valamit, ha igazi változást szeretnék.
    Összefoglalva ennyi, bár nekem több oldal önmunkám van erről az egészről persze...:)

    Szép napot!
    Marika

    VálaszTörlés
  4. Kedves Laci és Névtelen!
    Most annyit tudok mindkettőtökéhez hozzáfűzni, hogy ha bárkit és bármit is változtatni szeretnél, beleértve magadat is, akkor nem kapod meg a Munkától azt, amire ez ki lett találva. Ha én megmunkázom a saját hiedelemrendszeremet, az nem azt jelenti, hogy bárki és bármi is változni fog körülöttem. Hogyan is lehetne ez a cél? Hogyan is lehetne bármilyen cél? Ez totálisan ellentmond az egész alapfelvetésnek: Szeretni, Ami Van. Ha szeretem, ami van, az elmém tiszta, nem ellenálló. És ilyenkor szabadon vezetődöm tovább az utamon. És ha épp nem amellett a pár, kolléga mellett visz az utam, akkor ellépődöm onnan. Nem haraggal, csak úgy. Mert ez jön. Nem agyalok rajta, nem hibáztatok senkit. És ez az, amit soha, de soha nem tudok előre kiagyalni, hogy mi is lesz majd akkor, ha engem már nem zavarnak a másikkal kapcsolatos történeteim. A jól-tudom elme mindig kombinál, a felbukkanó valóság pedig általában teljesen más, mint az egy limitált kombinációs szerkezet ki tudná agyalni. Ha tiszta az elmém, teljesen egyértelműen képviselem azt, hogy nem kérek sós ételt, és megoldom máshogy, ha a szomszédom hangosan rádiózik, nem áll nehezemre még meg is kérni, hogy ha lehetséges, ne hajnalban tegye, stb. És az, hogy milyen választ kapok a kérésemre, már megint csak nem az én dolgom. "A tiszta és félelemmentes elme megtalálja az alternatívákat" (Byron Katie)
    Szép napot Nektek, Andi

    VálaszTörlés
  5. Drága Mónika, Marika és Andi(ka), hogy teljes legyen a sorozat)

    Köszönöm a válaszaitokat. Megint jól megleptetek és más megvilágításba helyeztétek az általam felvetett problémát.
    Az a Byron Katie mondat jutott eszembe már az előző hozzászólásomkor is, hogy "ha valaki azt mondja, hogy le fogja vágni a lábadat akkor fuss el" én ezt egy kalap alá vettem azzal, hogy ha valaki tele akar tömni sóval vagy állandóan pofozgat
    FUSS el VAGY ÜSS vissza.

    De így már egészen más a történet!
    Köszi a segítséget mindenkinek!
    Laci.

    VálaszTörlés
  6. Laci, van az a történet is Katie-től, hogy "ha először mész be a harapós kutya ketrecébe, és megharap, akkor ő harapott meg téged. Ha azonban ezek után is visszamész, már te haraptad meg saját magadat." Ez az élet rengeteg viszonylatára vonatkoztatható metafora.
    A Munkát sokan félreértik, és úgy értelmezik, hogy innentől kezdve majd szenvtelenül újra meg újra hazamegyek pl. egy férjhez, aki mindennap elver. Nem. Ha ezt megmunkázom, akkor meglátom, hogy egyelőre ő ilyen, az az, ami van, és arra is rálátok, hogy mik azok a félelmek, melyek így is mellette tartanak, vagyis hogyan veretem saját magamat. Ha erre rálátok, és meg is dolgozom, akkor leginkább szépen kirakódik az életemből, mert már bennem nem működik az az energia, ami mellette tartott, bennem számolódott fel az az identitás, aminek a fenntartását pont a vele való kapcsolatban tudtam megélni. Meglátom, milyen szolgálatot is tett nekem ez az ember az önfelismerésemben, és ez természetesen nem azt jelenti, hogy jóváhagynánk bármilyen erőszakos cselekedetet. De ha már van, akkor nézzem meg, mit mond ez rólam.
    És Marikának még köszönöm a szuper esettanulmányt! :)
    Ölelés Mindannyiótoknak, andi

    VálaszTörlés
  7. Kedves Andi

    Visszaolvasva az írásomat, és a Te megjegyzéseidet elgondolkoztam kicsit.
    Tényleg azt vártam sokszor a Munkától, hogy oldja meg a problémám, sőt azt is, hogy jobbá tegyen..... A következő megmunkázásaim "alanyai": "jobbá kell válnom", "a Munkának jobbá kell tennie", "meg kell változnom", "ha jobb leszek, jobban kezelem a helyzeteket" "ha jobbá válok, az életem is jobb lesz".

    Valahogy a sok ezo-spiri olvasmány után amit közel két évig öntöttem magamba, fölvettem egy olyan identitást, hogy probléma van bennem vagy mondhatni megerősítettem magamban és ezt orvosolni kell valami módon.Ja és ha már rendben leszek, akkor körülöttem is minden rendben lesz. Na persze....:)
    Most már kezd változni a kép.

    Azon is elmerengtem, hogy nem volt egy jó példa az én rádiós esetem teljes egészében, de most mégis úgy gondolom hogy rendben van úgy ahogy van. Sok tanulság leszűrhető belőle több nézőpontból is.
    Azt kihagytam, hogy a lakótársam tartott vissza többször is, hogy beolvassak a szomszédnak, mondván ő nem lát, hall semmilyen problémát, másik dolog meg egy ilyen házban vékonyak a falak és még a beszéd is áthallatszódhat valamilyen szinten, és akkor ne is beszélgessen senki, vagy nevessen, tüsszentsen vagy bármi, mert engem zavar....:)
    Számomra a lényeg, hogy felnagyítottam a helyzet súlyosságát, mivel van bennem egy jó adag áldozatidentitás és erre már mások is voltak szívesek felhívni a figyelmem. Képes vagyok a bolhából elefántot csinálni.:) Szerencsére most is csak erről volt szó, nem tudom mit tennék, ha valóban belesétálnék pl. egy pofozkodó kollégába. Remélem nem siránkoznék és hagynám, hogy verjen minden alkalommal, vagy ha valóban hangosan dübögne a zene éjfélkor a szomszédban, remélem nem tűrném.

    Olyan jó, hogy van ez a blog és hogy Te is ennyit segítesz nekünk Andi.Köszönöm.

    Csodás napot!
    Marika


    VálaszTörlés