„Sokan azok nélkül az egészséges ösztönök nélkül élünk,
amelyek gazdagabbá teszik az életet. Olyanok vagyunk, mint a felnőtt gyerek, aki belecsöppen egy
jégkorongmérkőzésbe anélkül, hogy tisztában lenne azzal, hogyan mozogjon, és
magára marad a támadások elleni védekezésben. Valójában egyáltalán nem veszünk
részt a játékban, mindazonáltal jövés-menés közben jól ellátják a bajunkat.
Bizonyos értelemben mindannyian a lelki
AIDS áldozatai vagyunk, mivel természetes
védekező és gyógyító, egységteremtő ösztöneink gyengék. Személyes életünk,
városunk, országunk, világunk szenvedésének és gyászának nagy része abban
gyökerezik, hogy az emberek nem rendelkeznek azokkal az alapvető ösztönökkel, amelyek
a teljes és egész emberi életet
megteremtik.”
(Gabrielle Roth)
Szeretem nézni, figyelni
az embereket. Ahogy jönnek-mennek, közlekednek. Ahogy beszélnek, viselkednek,
működnek. És ahogy mozognak. Ahogy kifejezik azt, akik. És, hát, időnként
nagyon elkeseredek. Mert az emberek ALIG ÉLNEK. Inkább csak vegetálnak. Be
vannak szorulva a fejükbe, nézik az elmemozit, alig van élet a tekintetükben,
alig nyilvánítanak érzelmeket, alig van fogalmuk arról, kik is ők. Arról, hogy
valójában milyen értékesek és csodálatosak, egyediek és különlegesek. Ebből sokan
semmit nem élnek. Legfeljebb PRÓBÁLNAK értékesek, csodálatosak, egyediek és
különlegesek lenni, csakhogy ez a próbálás a hiányosság-érzetükből fakad, ezért
kényszeres, kompenzáló, nem őszinte, és nem az övék. Csupán egy megjátszott
szerep.
Mindez, persze, mondhatni,
természetes. Hisz generációk óta így növünk fel. Nem kiteljesedve önmagunkban fizikailag, érzelmileg, lelkileg és szellemileg, ahogy
telnek az életéveink, hanem bekövesedve, bezárkózva, beszürkülve,
elélettelenedve. Én is jártam arrafelé. Sokáig és mélyen. Nem is gondoltam,
hogy az Élet más is lehet. Nem is gondoltam, hogy érdemes kinyílni, hogy
érdemes és lehetséges a gyógyulás útjára lépni. Jó ideje tudom már, hogy igenis
lehetséges. Nem erőből, nem erőszakkal. Hanem valami belső vezettetésből. A
kegyelem elfogadásából, meghallásából. Kívánom, hogy Te is rátalálj erre az
útra, hogy egy teljesen más minőségben, a belső összekapcsolódottság erejéből
élhesd annak a csodálatosságát, aki vagy. És hogy minél többet táncolj. :)
Ma is Gabrielle Roth-tól
hoztam egy részletet, Térképek az eksztázishoz című könyvéből. Az előző
szemelvényt az érzelmek, érzések jelentőségéről, a test megmozgatásáról itt
találod: Arra születtünk, hogy érezzünk.
Az Életút Öt Szent
Tanítója
Az élet utazás. Az útirány lényegileg mindenki számára
ugyanaz, még akkor is, ha különböző helyszínekről, különböző poggyásszal
indulunk. Mindenki megszületik, mindenki meghal, és a legtöbben keresztülmegyünk
valamennyi szakaszon a születéstől kezdve a gyerekkoron, a kamaszkoron, a felnőttkoron
át a halálig. Ahhoz, hogy bölcsen cselekedjünk, tudnunk kell, miként alakult ki
lelkiségünk, hogyan sérült, s milyen áldásokban
részesült. És azt, hogyan gyógyítsuk a teljes létezésünk kibontakozásának
útját álló sebeket. Megvilágosodásunk nyersanyagai a bennünket ért sérülések és
áldások. Minél tudatosabban dolgozzuk fel azokat, annál közelebb kerülünk lelki
képességeink megvalósításához.
A megoldás saját
személyes történetünkben rejlik. Életünk minden egyes eseménye természetes életszakaszokban
bontakozik ki, és minden szakasznak megvan a maga természetes tanítója: a
születés szakaszában anyánk; gyermekkorunkban apánk; serdülő korunkban énünk;
érett felnőttkorban a társadalom; öregkorunkban a világegyetem. Egyedülálló
történetünk irányvonala az ezekhez és életünk többi szereplőjéhez fűződő saját
különleges kapcsolatunkat mutatja.
Az öt szent tanítótól
– anya, apa, én, társadalom,
világegyetem – megtanuljuk mindazt a személyes bölcsességet, amit tudnunk
kell. Ők az idegenvezetők életutunk során, döntő fontosságú szerepet játszanak
személyes fejlődésünkben, akár tudjuk ezt, akár nem. Ők a tükrök, amelyekben
önmagunkra tekinthetünk. Tőlük tanuljuk meg alapvető ösztöneinket, a létezés, az élet kihívásaira adott
válaszadás önkéntelen módjait. Sokan azok nélkül az egészséges ösztönök nélkül élünk, amelyek gazdagabbá teszik az életet.
Olyanok vagyunk, mint a felnőtt gyerek,
aki belecsöppen egy jégkorongmérkőzésbe anélkül, hogy tisztában lenne azzal,
hogyan mozogjon, és magára marad a támadások elleni védekezésben. Valójában egyáltalán
nem veszünk részt a játékban, mindazonáltal jövés-menés közben jól ellátják a
bajunkat. Bizonyos értelemben mindannyian a lelki AIDS áldozatai vagyunk, mivel természetes védekező és gyógyító, egységteremtő ösztöneink gyengék.
Személyes életünk, városunk, országunk, világunk szenvedésének és gyászának
nagy része abban gyökerezik, hogy az emberek nem rendelkeznek azokkal az
alapvető ösztönökkel, amelyek a teljes
és egész emberi életet megteremtik.
Amerre csak nézek, mindenütt a létezésért küzdő sérült gyerekeket látok. Hogyan sebesültünk meg mindannyian?
A legújabbkori történelem világháborúkról, Koreáról, Vietnámról mesél, de ki
beszél azokról a gyerekkori harcokról,
amelyeken szabadságunkért harcolva mindannyian keresztülmentünk? Valamennyien
átéltük a gyerekkor háborúit. Tanárom, Oscar Ichazo megtanította, e küzdelmek
során különösen anyánk és apánk miként formálják lelkünket, és azt is megmutatta,
hogyan állítsam meg a világot és figyeljem a saját mozgásomat. Ezekben a mozdulatokban megláttam az örökösen ismétlődő mintákat. Ő
megnevezte ezeket a szabályokat, az eredetükig nyomon követte őket.
Visszavezetett az Édenkertbe, azután megkérdezte:
– Tényleg el akarsz menni?
Látomásában megértettem életem egyszerű igazságát.
Sérülésemet. Áldásomat. Nézőpontomat. Történetemet. E tudás felszabadított
ahhoz, hogy továbbmozduljak afelé az én
felé, akit eltemettem, és ahhoz, hogy visszanyerjem
az ösztöneimet.
Az önfenntartás és önfejlesztés természetes ösztöneinek
visszaszerzéséhez a tudatnak fel kell szabadulnia a múlt és a jövő alól, hogy
teljesebben jelenvaló, önkéntelen,
varázslatos, ösztönös lehessen. Azért ismerted meg a múltat, hogy kitöröld
magadból. És a múlt kiradírozása eltörli a jövőt is, így biztosít teret az
igazi történésnek. Valami újnak.
Tanáraink – anyánk, apánk, énünk, a társadalom és a
világegyetem – a természettől fogva készek arra, hogy átadják nekünk azokat az
ösztönöket, amelyekre az örökösen változó világban való megfelelő működéshez szükségünk
van. Mindannyiunknak kötelességünk annyira életrevalónak
lennünk, mint a nyomkövető indián, mint a tapasztalt városi szent, a falusi
tanító, az eszkimó vagy a beduin. Valójában élet-halál kérdése, hogy felfedezzük,
életünk tanárainak mit sikerült átadniuk
és miben vallottak kudarcot. Mely
ösztönöket, milyen készségeket kaptunk tudatunk felszabadításához, és miféle korlátok eredményezik azt, hogy kevesebbek vagyunk annál, mint amik
lehetnénk. Ha szerencsés vagy, megkaptad a minden egyes állomásnak
megfelelő alapvető tudást és bölcsességet, érzéseket és energiát, akkor az élet
mindennapi kihívásait talán elegánsan és készségesen tudod kézben tárni. Ami
sokaknak csatározás, háborúzás, az neked tánc, játék. Ám hány embert ismersz, aki igazán jókedvű, aki tényleg áttáncol az
életén?
Ha nem kaptad meg, amire szükséged volt, akkor a dolgok nem
jönnek természetesen. Mindenen gondolkodnod kell. Amikor a tudás ösztönös,
akkor a megfontolás, a kétség, a bizonytalanság szükségtelen és nem helyénvaló.
Az alapvető ösztönök, akárcsak az
immunrendszer, velünk született válaszadási
minták. Fölkattintható kapcsolók. ösztönrendszerünk törzsfejlődése
végigkíséri az életszakaszokat. A tanárral való kölcsönhatás mindegyik félben
felébreszt egy ösztönt, a létezés természetes, önkéntelen módját.
Legnagyobb részben nagyon távol vagyunk a mások életében
játszott szent szerepünk érzékelésétől. Az anyaságot gyermekfelügyeletnek
tekintjük, olyan hivatásnak, amelyet akárki elláthat ugyanolyan jól, vagy még annál
is jobban. Az apaság a családtól gyakran távollévő, fő ügyintéző és gazdasági
vezető szerepét jelenti. Fiatalkori független akaratunk szokásosan a szülői és
a társadalmi nyomás uralma alatt áll. Nehéz
a felnőtt érettséget éretlen kultúrában elérni. És az élet befejező
szakasza, a halálban való beteljesülés, sokkal inkább lenézett és elutasított,
mintsem nagyra becsült.
Nem kapjuk meg
azt, amire szükségünk van. Nézd meg a
sétáló sebesülteket a szomszédságodban, a családodban, a tükrödben. Az
úgynevezett primitív törzsekben és vidéki falvakban minden életszakasz döntő fontosságú
feladatainak beteljesítéséhez nyújtott támogatás magától értetődő, míg a modern
városokban ez sokkal nehezebb és kevésbé értékelt. Nem tartjuk többé tiszteletben az élet teljes, szent utazását. Szertartásaink üresek; semmit nem
jelentenek. Többé nem készítenek föl azokra a lelki feladatokra, amelyek
elvégzésére vállalkoznunk kell. Miből állnak a születés, a kisgyerekkor, a
kamaszkor, a felnőttkor és a halál szertartásai? Van közöttük akár csak egy is,
ami valóban átalakító hatású? Úgy vélem, nincs. Ezért kell a mai lármás,
bizonytalan időknek megfelelő alkotó, korszerű sámáni gyakorlatokat végeznünk.
Anyánk felébreszti a táplálkozási
ösztöneinket. Apánk a közösségi
ösztönöket. Mi magunk a belső
ösztöneinket, és a társadalom –
a többi ember és életünk társadalmi szervezetei – ébreszti fel a szociális ösztöneinket. A világegyetemmel alkotott egységről való
elmélkedés és bölcsesség hívja elő az örökérvényűség megértésének ösztönét,
annak felismerését, hogy valójában mi az, ami fennmarad és ami számít. Ez az
utolsó ösztön csak az első négynek a lélekben való egységbe rendezését követően
fejlődhet ki. És csak akkor tudunk teljességben és békében meghalni, ha kapcsolatban állunk legbenső lényegünkkel.
Születés. Gyermekkor. Kamaszkor. Felnőttkor. Halál. Az élei
tánca öt mozdulatban. Az élet munkában lévő mű, előadás-művészet,
szertartásszínház, elbeszélő költemény, és nem pusztán nézőként és hallgatóként
veszünk részt benne, hanem a saját történetünket eljátszó művészek, saját
életünk megteremtői vagyunk. Milyen
szerepet játszol életedben? Miért azt? Van választási lehetőséged? Igen,
van!
Rendezhetsz és játszhatsz a saját filmedben vagy kis
szerepekben felléphetsz mások alkotásaiban. Választhatod azt, hogy teljesen
tudatos vagy, illetve játszhatsz bárgyún. Én rengeteg szerepet játszom. A
legfontosabb közülük a diák: az Élet a
mesterem. A tanítók jönnek, mennek.
A folyamat minden lépcsőfokán találkozni kell egy tanárral, meg kell tanulni a leckéket, be kell
teljesíteni a kapcsolatokat, el kell sajátítani az ösztönöket.
(Gabrielle
Roth: Térképek az eksztázishoz)
Az ÖnMunka lényege az önkapcsolódás, az önfelnevelés, az önfelismerés, az önmagadért való felelősségvállalás és az önszeretet. Ha felém hoz az utad, szeretettel látlak:
ÖNFELFEDEZÉS - ÖNKAPCSOLÓDÁS - ÖNFELNEVELÉS - ÖNFELISMERÉS - ÖNGYÓGYÍTÁS - DEKONDICIONÁLÁS: ÉRZELMI, TESTÉRZETI, IDEGRENDSZERI, BIOLÓGIAI, FIZIOLÓGIAI, GONDOLATI, SZELLEMI SZINTEN
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése