2017. március 8., szerda

Hány Embert Ismersz, aki Tényleg Áttáncol az Életén?



„Sokan azok nélkül az egészséges ösztönök nélkül élünk, amelyek gazdagabbá teszik az életet. Olyanok vagyunk, mint a felnőtt gyerek, aki belecsöppen egy jégkorongmérkőzésbe anélkül, hogy tisztában lenne azzal, hogyan mozogjon, és magára marad a támadások elleni védekezésben. Valójában egyáltalán nem veszünk részt a játékban, mindazonáltal jövés-menés közben jól ellátják a bajunkat. Bizonyos értelemben mindannyian a lelki AIDS áldozatai vagyunk, mivel természetes védekező és gyógyító, egységteremtő ösztöneink gyengék. Személyes életünk, városunk, országunk, világunk szenvedésének és gyászának nagy része abban gyökerezik, hogy az emberek nem rendelkeznek azokkal az alapvető ösztönökkel, amelyek a teljes és egész emberi életet megteremtik.” (Gabrielle Roth)

Szeretem nézni, figyelni az embereket. Ahogy jönnek-mennek, közlekednek. Ahogy beszélnek, viselkednek, működnek. És ahogy mozognak. Ahogy kifejezik azt, akik. És, hát, időnként nagyon elkeseredek. Mert az emberek ALIG ÉLNEK. Inkább csak vegetálnak. Be vannak szorulva a fejükbe, nézik az elmemozit, alig van élet a tekintetükben, alig nyilvánítanak érzelmeket, alig van fogalmuk arról, kik is ők. Arról, hogy valójában milyen értékesek és csodálatosak, egyediek és különlegesek. Ebből sokan semmit nem élnek. Legfeljebb PRÓBÁLNAK értékesek, csodálatosak, egyediek és különlegesek lenni, csakhogy ez a próbálás a hiányosság-érzetükből fakad, ezért kényszeres, kompenzáló, nem őszinte, és nem az övék. Csupán egy megjátszott szerep.

Mindez, persze, mondhatni, természetes. Hisz generációk óta így növünk fel. Nem kiteljesedve önmagunkban fizikailag, érzelmileg, lelkileg és szellemileg, ahogy telnek az életéveink, hanem bekövesedve, bezárkózva, beszürkülve, elélettelenedve. Én is jártam arrafelé. Sokáig és mélyen. Nem is gondoltam, hogy az Élet más is lehet. Nem is gondoltam, hogy érdemes kinyílni, hogy érdemes és lehetséges a gyógyulás útjára lépni. Jó ideje tudom már, hogy igenis lehetséges. Nem erőből, nem erőszakkal. Hanem valami belső vezettetésből. A kegyelem elfogadásából, meghallásából. Kívánom, hogy Te is rátalálj erre az útra, hogy egy teljesen más minőségben, a belső összekapcsolódottság erejéből élhesd annak a csodálatosságát, aki vagy. És hogy minél többet táncolj. :)

Ma is Gabrielle Roth-tól hoztam egy részletet, Térképek az eksztázishoz című könyvéből. Az előző szemelvényt az érzelmek, érzések jelentőségéről, a test megmozgatásáról itt találod: Arra születtünk, hogy érezzünk.


Az Életút Öt Szent Tanítója

Az élet utazás. Az útirány lényegileg mindenki számára ugyanaz, még akkor is, ha különböző helyszínekről, különböző poggyásszal indulunk. Mindenki megszületik, mindenki meghal, és a legtöbben keresztülmegyünk valamennyi szakaszon a születéstől kezdve a gyerekkoron, a kamaszkoron, a felnőttkoron át a halálig. Ahhoz, hogy bölcsen cselekedjünk, tudnunk kell, miként alakult ki lelkiségünk, hogyan sérült, s milyen áldásokban részesült. És azt, hogyan gyógyítsuk a teljes létezésünk kibontakozásának útját álló sebeket. Megvilágosodásunk nyersanyagai a bennünket ért sérülések és áldások. Minél tudatosabban dolgozzuk fel azokat, annál közelebb kerülünk lelki képességeink megvalósításához.

A megoldás saját személyes történetünkben rejlik. Életünk minden egyes eseménye természetes életszakaszokban bontakozik ki, és minden szakasznak megvan a maga természetes tanítója: a születés szakaszában anyánk; gyermekkorunkban apánk; serdülő korunkban énünk; érett felnőttkorban a társadalom; öregkorunkban a világegyetem. Egyedülálló történetünk irányvonala az ezekhez és életünk többi szereplőjéhez fűződő saját különleges kapcsolatunkat mutatja.

Az öt szent tanítótólanya, apa, én, társadalom, világegyetem – megtanuljuk mindazt a személyes bölcsességet, amit tudnunk kell. Ők az idegenvezetők életutunk során, döntő fontosságú szerepet játszanak személyes fejlődésünkben, akár tudjuk ezt, akár nem. Ők a tükrök, amelyekben önmagunkra tekinthetünk. Tőlük tanuljuk meg alapvető ösztöneinket, a létezés, az élet kihívásaira adott válaszadás önkéntelen módjait. Sokan azok nélkül az egészséges ösztönök nélkül élünk, amelyek gazdagabbá teszik az életet. Olyanok vagyunk, mint a felnőtt gyerek, aki belecsöppen egy jégkorongmérkőzésbe anélkül, hogy tisztában lenne azzal, hogyan mozogjon, és magára marad a támadások elleni védekezésben. Valójában egyáltalán nem veszünk részt a játékban, mindazonáltal jövés-menés közben jól ellátják a bajunkat. Bizonyos értelemben mindannyian a lelki AIDS áldozatai vagyunk, mivel természetes védekező és gyógyító, egységteremtő ösztöneink gyengék. Személyes életünk, városunk, országunk, világunk szenvedésének és gyászának nagy része abban gyökerezik, hogy az emberek nem rendelkeznek azokkal az alapvető ösztönökkel, amelyek a teljes és egész emberi életet megteremtik.

Amerre csak nézek, mindenütt a létezésért küzdő sérült gyerekeket látok. Hogyan sebesültünk meg mindannyian? A legújabbkori történelem világháborúkról, Koreáról, Vietnámról mesél, de ki beszél azokról a gyerekkori harcokról, amelyeken szabadságunkért harcolva mindannyian keresztülmentünk? Valamennyien átéltük a gyerekkor háborúit. Tanárom, Oscar Ichazo megtanította, e küzdelmek során különösen anyánk és apánk miként formálják lelkünket, és azt is megmutatta, hogyan állítsam meg a világot és figyeljem a saját mozgásomat. Ezekben a mozdulatokban megláttam az örökösen ismétlődő mintákat. Ő megnevezte ezeket a szabályokat, az eredetükig nyomon követte őket. Visszavezetett az Édenkertbe, azután megkérdezte:
– Tényleg el akarsz menni?
Látomásában megértettem életem egyszerű igazságát. Sérülésemet. Áldásomat. Nézőpontomat. Történetemet. E tudás felszabadított ahhoz, hogy továbbmozduljak afelé az én felé, akit eltemettem, és ahhoz, hogy visszanyerjem az ösztöneimet.

Az önfenntartás és önfejlesztés természetes ösztöneinek visszaszerzéséhez a tudatnak fel kell szabadulnia a múlt és a jövő alól, hogy teljesebben jelenvaló, önkéntelen, varázslatos, ösztönös lehessen. Azért ismerted meg a múltat, hogy kitöröld magadból. És a múlt kiradírozása eltörli a jövőt is, így biztosít teret az igazi történésnek. Valami újnak.

Tanáraink – anyánk, apánk, énünk, a társadalom és a világegyetem – a természettől fogva készek arra, hogy átadják nekünk azokat az ösztönöket, amelyekre az örökösen változó világban való megfelelő működéshez szükségünk van. Mindannyiunknak kötelességünk annyira életrevalónak lennünk, mint a nyomkövető indián, mint a tapasztalt városi szent, a falusi tanító, az eszkimó vagy a beduin. Valójában élet-halál kérdése, hogy felfedezzük, életünk tanárainak mit sikerült átadniuk és miben vallottak kudarcot. Mely ösztönöket, milyen készségeket kaptunk tudatunk felszabadításához, és miféle korlátok eredményezik azt, hogy kevesebbek vagyunk annál, mint amik lehetnénk. Ha szerencsés vagy, megkaptad a minden egyes állomásnak megfelelő alapvető tudást és bölcsességet, érzéseket és energiát, akkor az élet mindennapi kihívásait talán elegánsan és készségesen tudod kézben tárni. Ami sokaknak csatározás, háborúzás, az neked tánc, játék. Ám hány embert ismersz, aki igazán jókedvű, aki tényleg áttáncol az életén?

Ha nem kaptad meg, amire szükséged volt, akkor a dolgok nem jönnek természetesen. Mindenen gondolkodnod kell. Amikor a tudás ösztönös, akkor a megfontolás, a kétség, a bizonytalanság szükségtelen és nem helyénvaló. Az alapvető ösztönök, akárcsak az immunrendszer, velünk született válaszadási minták. Fölkattintható kapcsolók. ösztönrendszerünk törzsfejlődése végigkíséri az életszakaszokat. A tanárral való kölcsönhatás mindegyik félben felébreszt egy ösztönt, a létezés természetes, önkéntelen módját.

Legnagyobb részben nagyon távol vagyunk a mások életében játszott szent szerepünk érzékelésétől. Az anyaságot gyermekfelügyeletnek tekintjük, olyan hivatásnak, amelyet akárki elláthat ugyanolyan jól, vagy még annál is jobban. Az apaság a családtól gyakran távollévő, fő ügyintéző és gazdasági vezető szerepét jelenti. Fiatalkori független akaratunk szokásosan a szülői és a társadalmi nyomás uralma alatt áll. Nehéz a felnőtt érettséget éretlen kultúrában elérni. És az élet befejező szakasza, a halálban való beteljesülés, sokkal inkább lenézett és elutasított, mintsem nagyra becsült.

Nem kapjuk meg azt, amire szükségünk van. Nézd meg a sétáló sebesülteket a szomszédságodban, a családodban, a tükrödben. Az úgynevezett primitív törzsekben és vidéki falvakban minden életszakasz döntő fontosságú feladatainak beteljesítéséhez nyújtott támogatás magától értetődő, míg a modern városokban ez sokkal nehezebb és kevésbé értékelt. Nem tartjuk többé tiszteletben az élet teljes, szent utazását. Szertartásaink üresek; semmit nem jelentenek. Többé nem készítenek föl azokra a lelki feladatokra, amelyek elvégzésére vállalkoznunk kell. Miből állnak a születés, a kisgyerekkor, a kamaszkor, a felnőttkor és a halál szertartásai? Van közöttük akár csak egy is, ami valóban átalakító hatású? Úgy vélem, nincs. Ezért kell a mai lármás, bizonytalan időknek megfelelő alkotó, korszerű sámáni gyakorlatokat végeznünk.

Anyánk felébreszti a táplálkozási ösztöneinket. Apánk a közösségi ösztönöket. Mi magunk a belső ösztöneinket, és a társadalom – a többi ember és életünk társadalmi szervezetei – ébreszti fel a szociális ösztöneinket. A világegyetemmel alkotott egységről való elmélkedés és bölcsesség hívja elő az örökérvényűség megértésének ösztönét, annak felismerését, hogy valójában mi az, ami fennmarad és ami számít. Ez az utolsó ösztön csak az első négynek a lélekben való egységbe rendezését követően fejlődhet ki. És csak akkor tudunk teljességben és békében meghalni, ha kapcsolatban állunk legbenső lényegünkkel.

Születés. Gyermekkor. Kamaszkor. Felnőttkor. Halál. Az élei tánca öt mozdulatban. Az élet munkában lévő mű, előadás-művészet, szertartásszínház, elbeszélő költemény, és nem pusztán nézőként és hallgatóként veszünk részt benne, hanem a saját történetünket eljátszó művészek, saját életünk megteremtői vagyunk. Milyen szerepet játszol életedben? Miért azt? Van választási lehetőséged? Igen, van!

Rendezhetsz és játszhatsz a saját filmedben vagy kis szerepekben felléphetsz mások alkotásaiban. Választhatod azt, hogy teljesen tudatos vagy, illetve játszhatsz bárgyún. Én rengeteg szerepet játszom. A legfontosabb közülük a diák: az Élet a mesterem. A tanítók jönnek, mennek. A folyamat minden lépcsőfokán találkozni kell egy tanárral, meg kell tanulni a leckéket, be kell teljesíteni a kapcsolatokat, el kell sajátítani az ösztönöket.

(Gabrielle Roth: Térképek az eksztázishoz)

Az ÖnMunka lényege az önkapcsolódás, az önfelnevelés, az önfelismerés, az önmagadért való felelősségvállalás és az önszeretet. Ha felém hoz az utad, szeretettel látlak:



ÖNFELFEDEZÉS - ÖNKAPCSOLÓDÁS - ÖNFELNEVELÉS - ÖNFELISMERÉS - ÖNGYÓGYÍTÁS - DEKONDICIONÁLÁS: ÉRZELMI, TESTÉRZETI, IDEGRENDSZERI, BIOLÓGIAI, FIZIOLÓGIAI, GONDOLATI, SZELLEMI SZINTEN

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése