Szeretettel Sebezve

„Bizony tőlünk is függ, hogy amikor átadjuk ismeretlen örökségünket, a szüleinktől, őseinktől kapott viselkedési mintáink, értékeink, hiányaink, történeteink, titkaink, örömeink és vágyaink sokaságát gyermekeinknek, az Pandora szelencéje vagy kincsesládika lesz-e számukra.”

(L. Stipkovits Erika)

Miért követem el ugyanazokat a hibákat, amelyeket a szüleim is elkövettek?

Miért sikertelenek a kapcsolataim? 

Mit üzennek érthetetlen, indokolatlan testi tüneteim?

Szüleink viselkedése, mintája jelentős hatással van arra, hogy mi magunk milyen társak, szülők leszünk. Van-e esélyünk megváltoztatni a tudattalanul beépült, akár generációkon keresztül örökített szülői mintáinkat, vagy az eredmény minden tudatos erőfeszítésünk dacára ugyanaz lesz, csak „pepitában”? 

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe L. Stipkovits Erika Szeretettel sebezve - Szülőkről felnőtt gyerekeknek című könyvét.

A szerző izgalmas példákon, terápiás eseteken keresztül ismerteti az egyes szülőtípusokat: a borostyán, a szülősítő, az idomár, a jó fej, a mártír, az üveghegy, a szuperszülő, az agresszor, a bátorító szülői viselkedést. Bemutatja a gyakran keveredő típusok hatásait a gyermekekre, a felnőttkori életünkre, kapcsolatainkra, és segít abban, hogy felismerjük szüleink nevelési stílusát – és szülőként, a jobbítás szándékával, sajátunkat is. Tesztjei és gyakorlatai – melyeket szüleinkkel, testvéreinkkel, párunkkal is végezhetünk – fejlesztik önismeretünket, így felnőttként életünk teljesebbé, szülői viselkedésünk, családi- és párkapcsolatunk is harmonikusabbá válhat.

A könyv Előszava:

"Amikor kamasz fiam focicsapatával az Egyesült Arab Emírségekbe repült, én napokig, de inkább hetekig szorongtam. Az eszemmel tudtam, jó dolog történik vele: hatalmas élmény, óriási fejlődési lehetőség ez számára. Mégis halálra aggódtam magam, lelki szemeim előtt katasztrófafilmekbe illő képek peregtek. Az indulás előtti napokban ezernyi óvó jótanáccsal traktáltam, és sűrűbben ölelgettem. Ő pedig – megérezve túlféltésemet – bölcsen helyretett: „Jaj, anya, ne aggódj, bízz már bennem egy kicsit!” Megdöbbentem: néhány évtizede ugyanezekkel a szavakkal vágtam vissza édesanyámnak, amikor a barátnőimmel tervezett balatoni nyaralás örömét csorbította túlaggódásával. Akkor megfogadtam, hogy ha gyerekem lesz, én nem fogom az őrületbe kergetni az aggódásommal. Elhatároztam, hogy én majd jobban csinálom, mint a szüleim – aztán mégis egészen hasonló módon neveltem a gyerekeimet. Jobb szülő akartam lenni, tudattalanul mégis a tőlük kapott mintákat másoltam: miközben nagyon szerettem a gyerekeimet, én is hol túlzottan féltettem őket, hol túl sokat követeltem tőlük.

„A modern gondolkodású fiatalok szívesen beszélnek a szüleikről. […] A modern szellemiséghez hozzátartozik a szülők bírálása” – írta csaknem 80 éve Agatha Christie. Talán modern lennék, ha most magam is azzal kérkednék: nem szerettek a szüleim. Ez azonban így nem igaz, hiszen szerettek ők, csak nem mindig úgy, ahogy én szerettem volna. Ahogy én sem tudtam mindig azt adni a gyermekeimnek, amire vágytak. Sőt, sokszor még a saját elvárásaimnak sem tudtam megfelelni. Persze tudom, hogy nem létezik tökéletes ember, így tökéletes szülő sem. Mindenkinek vannak nehéz napjai, amikor szigorúbb, idegesebb, kiabál, akaratlanul ugyan, de bántja gyermekét. Egy egészséges gyermek ráadásul mindezt elfogadja. Mégis, engem is sokszor gyötört anyai bűntudat, hogy elég jó szülő vagyok-e. Önismeretem folyamatos mélyülésével nemcsak szorongásaim gyökerei tudatosultak bennem, de az is, hogy családom előző generációi is bűntudattal terhelten éltek, és – bár egyáltalán nem akarták – ezekből bőven örökítettek át nekem is. Az egyik nagyapámat fiatalon kegyetlenül kivégezték, a másikat kitelepítették. Apám legnagyobb bűne az volt, hogy szülei még nem készültek fel a jöttére, anyám pedig sosem tudott megfelelni a családi elvárásoknak.

A legtöbb szülő ugyanígy ismételgeti az előző generációktól kapott súlyosabb traumákat is, az állandó, fojtogató túlféltést, a rátelepedést, a túlzott elvárásokat vagy éppen a korlátlan szabadságot, az agresszív megnyilvánulásokat. Többnyire tudattalanul ejtjük ezeket a sebeket, és bármilyen érettek és olvasottak vagyunk is, a szülői viselkedést mégis leginkább akaratunkon kívül tanuljuk, azoktól, akik talán maguk sem a legkiválóbb tanítómesterek: a szüleinktől. Tudatosan mindig gyermekünk javát akarjuk, és ezzel szüleink sem voltak másként. Senki nem akar ártani a gyermekének, ám lelki sérülései és életkörülményei miatt mégis gyakran megsebzi. A tudattalan családi minták mellett a társadalmi elvárások, a nehéz életkörülmények, a szegénység, a munkanélküliség, az anyagi és egészségi problémák mind-mind nehezítik, hogy olyan szülővé válhassunk, amilyenek lenni szeretnénk. Ám minél nagyobb az önbecsülésünk, annál könnyebben látjuk be hibáinkat, tévedéseinket, és annál inkább képesek vagyunk változni, változtatni. Mert lelki sebeink nemcsak fájdalmasak, de egyben a fejlődés lehetőségét is hordozzák: segítenek, hogy sértettségünket félretéve kilépjünk komfortzónánkból, mélyen önmagunkba tekintsünk, és bátran szembenézzünk mindazzal, amit ott látunk. Éppen ott fejleszthetjük leginkább a képességeinket, ahol megsérültünk. Noha nem kaptunk elég ölelést, mégis megtanulhatunk ölelni, bár nem beszélgettek velünk, mégis megtanulhatunk mélyen megnyílni, és ha nem figyeltek ránk, mi akkor is érdeklődéssel fordulhatunk szeretteink felé.

Többen gondolhatják: minek a gyerekkorunkkal foglalkozni, folyton a múlton rágódni? Épp elég bajunk van a jelenben! Ezt senki nem vitatja, ám tudnunk kell, hogy a jelen konfliktusait mindig a gyermekkor szűrőjén keresztül éljük át: az itt és most felmerülő legnagyobb gondjaink a gyermekkorban sérült önértékelésünkből fakadnak. Problémáink csak tünetek, és leginkább az okokat szükséges orvosolni. Mindenki magában hordozza családja történetét, annak örömeivel és fájdalmaival együtt. Akit gyermekként túlzottan féltettek, bántottak vagy túl nagy felelősséggel ruháztak fel, akivel szemben teljesíthetetlen követelményeket támasztottak, annak önbizalma sérült, életét, kapcsolatait pedig hibás reakciók uralják.

Egy kisgyerek nem akarja látni a gyötrő valóságot, hogy „apa, anya nem szeret, nem számíthatok rájuk” – ezért inkább önmagát hibáztatja. Aztán egy életen át cipeli a „kevés vagyok”, „nem vagyok elég jó”, „nem vagyok szerethető” fájó érzéseit, felnőttként is mindig önmagát ostorozza. A kisebbrendűségi érzés ezzel éppen ellentétes módon is megnyilvánulhat: ha a korai gyermekkorban az alkoholfüggő vagy gyermekágyi depressziós szülőjéhez mászó gyermek csak agresszióval tudta érvényesíteni akaratát, ha rángatnia, ütnie kellett anyját, hogy az megetesse, ellássa őt, előfordul, hogy felnőtt életében hasonló eszközökkel akar figyelmet, szeretetet, törődést kivívni. Megküzdési módszere kiskorában akár életmentő is lehetett, felnőttként azonban már nem szerencsés megoldás kiabálni, megütni gyerekünket, társunkat, vagy sértődötten visszahúzódni, napokig duzzogni, ha éppen nem figyelnek ránk. Felnőttkori élményeink egy korán kialakított szűrőn mennek át, ami pedig, az állandó ismétléssel, vészhelyzetben hasonló viselkedést generál. Ha meg akarunk változni, először is ezt a korai megküzdést, a szüleink iránti elfojtott érzelmeinket kell megváltoztatnunk.

Gyermekkori tapasztalataink, konfliktusaink nyomán tehát kialakítjuk önmagunk és szüleink belső képét. A szülő képe irreális vágyakkal, indulatokkal terhelt, erősen torzított sűrítmény, amelynek kevés köze van a valósághoz. Ha ezt az érzelmi sűrítményt megérinti valami, könnyen félreértjük a helyzetet, indulatossá válunk és rosszul reagálunk. Ha gyermekként sokat dorgáltak, ha soha nem tudtunk megfelelni szüleink maximalista elvárásainak, akkor előfordul, hogy szörnyű kritikaként kezeljük kollégáink egyszerű, segítő szándékú megjegyzéseit is. Ha csalódással, dühvel reagálunk, amikor társunk focimeccset néz, mi pedig beszélgetni szeretnénk, kiderülhet: gyermekként nem éreztük, hogy szülőnknek fontosak vagyunk, és mindmáig az a hibás kép él bennünk, hogy sose figyelt ránk, mert elfoglaltságát – szeretete hiányától szenvedve – torzítva rögzítettük magunkban. Ha problémás a kapcsolatunk a hatalommal, a tekintéllyel, ha úgy érezzük, főnökünk el akar nyomni, akkor gyakran az apahiány, a férfias bátorítás hiánya vagy éppen az agresszív, elutasító apától való félelem zokog gyermeki lelkünkben. Ha felnőttként sem tudjuk a saját életünket élni, ehelyett szüleink konfliktusait akarjuk megoldani, akkor a túl erős kötődés irányít bennünket. Általában igaz, hogy ha egy helyzet az indokoltnál nagyobb indulatot vált ki belőlünk, akkor tudattalanul a szüleinkről alkotott, torz belső képre reagálunk. Ilyenkor nem érezzük, hogy a másik embernek (anno a szüleinknek, a jelenben társunknak, főnökünknek) igenis fontosak vagyunk, legfeljebb ezt nem tudják jól kifejezni, esetleg képtelenek kimutatni.

Munkám során sok-sok gyermekkori sérüléssel foglalkozom, amelyek nemcsak mindennapi működésünkre, de a szüleinkhez fűződő viszonyunkra, sőt szülői viselkedésünkre is hatással vannak. Ahhoz, hogy felnőjünk, és leváljunk a szüleinkről, át kell értékelnünk az ideális anyáról és apáról dédelgetett képünket is, mert – hozzánk hasonlóan – szüleink is hús-vér emberek, így ritkán felelnek meg ezeknek az irreális elvárásoknak. Kevés olyan emberrel találkozom, aki reálisan látja szüleit. „Az apám olyan nagyszerű ember, klónozni kellene!” – hallom gyakran, ahogy az ellenkezőjét is: „Látni sem akarom, az az állat tönkretette az életemet!” Ezek a kijelentések a realitás hiányát mutatják, azt, hogy szüleinket vagy túlidealizáljuk, vagy éppen leértékeljük. Fejlődésünk szempontjából mindkettő káros. Aki idealizál, az szülei pozitív tulajdonságait irreálisan felnagyítja, személyüket tökéletesnek látja, s eszerint kezeli őket, sokszor egy életen át. A szülő szívesen fürdőzik gyermeke csodálatában, mert az növeli önbizalmát, egy idő után viszont nagy teher mindig bölcsnek, jóságosnak, hatékonynak lenni. Az idealizált szülő kénytelen elfojtani gyengeségeit, mert nem elfogadható, ha fáradt, rosszkedvű vagy nem tudja megoldani a problémáit. Az idealizáló gyermek pedig önértékelési bizonytalanságát kompenzálja, tudattalanul elfojtja szülei iránti negatív érzéseit, dühét, haragját. Mivel nehéz lenne kimondania ezeket a negatív érzéseket, inkább átfordítja őket, és kizárólag pozitívan – rajongással, csodálattal – viszonyul a szülőkhöz. A nagyszerű szülők mellett önmagát is biztonságban érezheti, így szorongásai csökkennek.

Ha az effajta idealizálás tartós marad, akkor a felnőtt gyermek nem tud leválni, feladja törekvéseit, önálló döntéseit, a felelősségvállalást önmagáért. Ha anyánkat vagy apánkat túlzottan idealizáljuk, akkor önállósodásunk idején bűntudat gyötör – holott szüleink biztosan nem ezt szeretnék. Bűntudatunk van, ha akaratuk ellenére elköltözünk, ha valami nekik nem tetsző dolgot akarunk tenni. Gyakran másokat is idealizálni kezdünk (társunkat, főnökünket), és nehezen érvényesítjük érdekeinket, tovább gyengítjük önértékelésünket, önbecsülésünket. Az idealizálás gyakori ellentéte a szülők leértékelése: amikor negatív tulajdonságaikat erősítjük fel. Ezzel az elutasítás következtében fellépő fájdalmunkat, frusztrációnkat, kínzó veszteségérzésünket akarjuk tudattalanul csökkenteni. „Nem érdekel az apám, szar alak, sosem szeretett engem!” – mondják sokan, miközben hangjukból árad az apai szeretet iránti sóvárgás. Ha túl negatívan látjuk a szüleinket, felnőttként is sokkal jobban félünk szavaiktól, reakcióiktól, mint amennyire kellene. Nem tudunk őszintén beszélgetni velük, kérni tőlük. A félelem érzéseit azután tudattalanul társunkra, kapcsolatainkra (főnökünkre, hivatalok képviselőire) is kivetítjük. Tőlük is félni kezdünk, társaságukban nem merünk spontán módon viselkedni. Ha lenézzük szüleinket, vagy túlzó elvárásaink miatt indulatot érzünk irántuk, akkor valójában a felsőbbrendűségünket tápláljuk. A fensőbbségérzettel tudattalanul magunkkal szemben is túlzott elvárásokat támasztunk, aminek persze sosem tudunk megfelelni, így végül önmagunkat is leértékeljük. A fensőbbség gőgjében a velünk egyenrangú felnőtt szülőnket nem tudjuk vádaskodás, harag vagy félelem nélkül elfogadni, szeretni. Nem valóságos emberként látjuk őt, a maga sokféle erényével, gondjával-bajával, egyedül azt a hibáját vagyunk képesek észrevenni, amivel a sérelmeinket okozta.

A fejlődés lehetősége a kezünkben van, hiszen felnőttként már leginkább mi tehetjük önmagunkért a legtöbbet azzal, ha végre a pozitív és a negatív tulajdonságaikkal együtt, reálisan próbálunk tekinteni a szüleinkre. Ha megszabadulunk a gyerekként róluk alkotott, torz elképzeléseinktől, érzéseinktől, amelyek akaratunktól függetlenül befolyásolják mindennapi viselkedésünket. Tiszteljük, hogy a legfontosabbat, az életet adták, és akárhogyan is, de megbirkóztak életük nehézségeivel. Ismerjük el a szeretetet és a gondoskodást, amit kaptunk tőlük, mert minden szülőben megvan a szándék, hogy jól nevelje gyerekeit. Lássuk meg, hogy szüleink maguk is bizonytalanok, szoronganak és tévednek: nem mindenható, tökéletes lények. Csak úgy és azt tudták adni, ahogyan és amit maguk is kaptak.

Háy János novellájában a fia ritkuló látogatásain gondolkodó idős asszony így fogalmazza meg ezt: „…nem azért, mert nem szerettük. Mert szerettük, én nagyon szerettem, úgy szerettem, ahogy szeretni tudtam. Mert senki sem tud másképpen szeretni, csak úgy, ahogy tud.” Forduljunk kíváncsisággal afelé, hogyan éltek, milyen volt a gyermekkoruk, milyen lelki sérüléseket szereztek, hogyan gyógyították be (vagy hordozták egy életen át), hogyan kezelték a nehézségeket. Ha sérülékeny, esendő emberként látjuk a szüleinket, akkor szeretni is tudjuk őket, hiszen negatív érzéseink éppen saját hiányainkból, túlzó elvárásainkból fakadnak. Szerencsés a jelenben rendezni szüleinkhez fűződő érzelmi viszonyunkat, mert „…csak élőnek adható, visszafizethető, megköszönhető bármi, mert a temetők hallgatása egyértelmű és feloldhatatlan: a halottak nem felelnek.”

(L. Stipkovits Erika: Szeretettel sebezve)

Mély önismereti és tudatossági munkával várlak:

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. október 7-9.) Részletekért kattints ide.