A PILLANAT SOSEM HIÁNYOS - PONT OLYAN, AMILYEN. Amíg belül hiány-érzetünk van, addig kiszolgáltatottak vagyunk, hogy megkapjuk-e kívülről, valahogy meg tudjuk-e szerezni magunknak azt, amit odabent hiányzónak érzékelünk. Az egész társadalmunk
és szinte az összes hirdetés, reklám, módszer arra apellál, hogy a bennünk lévő hiány-érzetet, ami ÉRZELMI FÁJDALOMMAL jár együtt, kiaknázza. De soha ne gyógyítsa. Emiatt folyamatosan menekülünk és keresünk, elégedetlenkedünk és sóvárgunk. Vagy épp belesüppedünk a
tehetetlenségbe, ami csupán az érem másik oldala. Miközben SOHA SEMMILYEN MÓDON
NEM VAGYUNK HIÁNYOSAK.
A pillanat sosem hiányos. Csak gondolatok és képek jönnek
oda, hogy azt hiányosnak mutassák, és ezekhez tapadva jönnek a (fájdalmas)
érzések. Amikkel soha nem tanulhattunk meg bensőségesen
együtt lenni, így nem tudjuk megélni a pillanatunkat sem, nem tudunk kapcsolódni önmagunkhoz. Jön
az összehasonlítás, bekapcsol a hiány-én, majd megszületnek az elképzeléseink,
hogy milyennek is KÉNE lennünk, és
milyennek is kéne lennie a pillanatnak ahelyett, amilyen. És próbálunk oda
eljutni, próbálunk képeket és szavakat – általuk pedig érzéseket megvalósítani,
állandósítani. A képek, szavak és érzések állandótlanok,
soha nem fognak végső stabilitást, biztonságot,
megelégedettséget nyújtani. Soha semmi nem fog, ami az elménk terméke, csak
az emberi 3D így van kitalálva. Ez így van jól, az elmével semmi baj, csak érdemes tisztában lenni a működésével. Amíg
ezzel nem foglalkozunk nagyon mélyen, addig mindig hiányosnak tűnik majd az
adott pillanat, és ezzel az életünk, és mi magunk is. Miközben még egyszer:
soha semmilyen pillanat nem hiányos, így az életünk sem tud az lenni.
Csak az elménk
még úgy is működik, hogy azt hiszi, hogy ha a jelent nem találja hiányosnak,
akkor majd csak üldögélünk és eldőlünk, és semmit nem fogunk csinálni. Nagyon ellenkező
tapasztalásom van. Az, hogy mindig vezetve
vagyok, mindig ott a következő lépés. A maga teljes természetességében,
gyengéden, finoman. Csak oda kell
lépnem, mintha a lábamat is emelnék, tényleg. Nincs benne erőfeszítés, mert nem
hiányból jön az „elérés, megkapás, megvalósítás” vágya. Nincs is ilyen vágy,
csak a történés van.
Ettől
függetlenül vannak dolgok, amikbe érdemes
beleállni, eldönteni, hogy pl. most ezt vagy azt teszem, csinálom – vagy épp
nem csinálom már. És akkor azt gyakorlom.
Megtapasztalom az ezzel járó érzéseket, gondolatokat. Meglátom, mit adtak nekem
az eddig végzett szokásaim, szereim, tevékenységeim. Felismerem, milyen hiányomat pótolták. Ez a vágyaink késleltetésének megtanulása,
illetve az önkontroll, ami ideális esetben 4 éves kor körül már működőképes.
Csak persze ezt sem tudtuk megtanulni. Ami miatt az agyunk sem így fejlődött
ki. De gyakorlással az agy is változik.
Ehhez javaslom a mély elmerülést az önvizsgálatokban, keresve pl. magát a „hiányt”.
Nagyon erős meló. És nem 2 hét alatt működik. Meg persze kinek mikor megy át,
hogy tényleg így van. Amíg nem, addig lehet költeni a pénzeket illúziókra és
ígéretekre. Szeretünk ígéreteket és illúziókat vásárolni, ez van. Amíg már
nincs így.
Richard Rohr
szavai az enyémeknél letisztultabban mondják el mindezt:
„A kontempláció titka, hogy
meg kell tanulni a jelen pillanatban élni. A jelen pillanat nem annyira üres,
mint amilyennek tűnhet, mint amennyire emiatt tartunk tőle. Próbáljuk meg úgy
felfogni, hogy minden itt van előttünk, éppen most. Ha helyesen éljük az
életet, az semmi mást nem jelent, mint hogy most jó úgy ahogy van, mert ebben a
pillanatban Isten nem hibáztat bennünket semmiért. Ha képesek vagyunk
megtapasztalni, megízlelni és élvezni a pillanatot, akkor nem kell ragaszkodnunk hozzá, elengedhetjük. A következő pillanatnak is
meglesz a maga íze és öröme.
Mivel nem élvezzük ki a
pillanatainkat, illetve a pillanataink nem teljesek, nem valódiak, ezért
rabjaikká válunk, és szenvedélybetegként ragaszkodunk hozzájuk. Mivel a
pillanatot sosem érzékeljük teljesnek, mi sem érezzük teljesnek magunkat. Mesterséges teljességet kreálunk, és
ahhoz kezdünk ragaszkodni. Nem kell semmibe kapaszkodnunk, amikor a pillanat
teljességét megízleljük. Isten vagy itt van ebben a jelen pillanatban, vagy
egyáltalán nem is létezik. Ahogy öregszünk, egyre hajlamosabbak vagyunk mindent
előírni. Mindent és mindenkit ellenőrzés alatt kell tartanunk, percről percre,
hogy elégedettek legyünk. Ha a pillanatot sosem találjuk teljesnek és
kielégítőnek, akkor rendre élményhajhászok, sőt szenvedélybetegek vagy
egyenesen rögeszmések leszünk. Ha állandóan hajszolni kell magunkat vagy
másokat, akkor nem találtuk még meg a boldogság titkát. A titkot, hogy minden rendben lehet úgy, ahogy van. Hogy a jelen pillanat éppen olyan tökéletes,
amilyennek lennie kell. A szentek a „jelen pillanat szentségének” nevezték
ezt. Senki
sem tud teljesen a jelenben lenni. Emiatt nem kell szégyenkeznünk. Ez egy ideál, ritkán adódó megvilágosodott
pillanat. De azt tudjuk, hogy amikor manipulálunk, átalakítunk, irányítunk és
javítgatunk, akkor még nem jutottunk el a jelenhez. A számítgató elme a
kontemplatív elme ellentéte. Az első a rendszer szerinti, a másik a Szentlélek
általi gondolkodás.
Hogy ez utóbbi gondolkodásmódhoz
közelítsem magam és másokat, az alábbi imát szoktam ajánlani:
Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok Isten.
Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok.
Legyél csendben, és tudd.
Legyél csendben.
Legyél.”
(Richard Rohr: Minden egybetartozik)
Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok Isten.
Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok.
Legyél csendben, és tudd.
Legyél csendben.
Legyél.”
(Richard Rohr: Minden egybetartozik)
(fotó: Doros Attila)
Belső, illuzórikus
hiány-érzeted megismeréséhez és elcsendesítéséhez a mély önvizsgálat megtanulását és gyakorlását ajánlom. Várlak szeretettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése