A Személyiség-Típusunk Berögzüléséről és Ennek Oldásáról

A Scott Kiloby-féle Élő Önvizsgálatok (ÉÖ) kiindulási alapja, hogy mindannyian valamilyen módon hiányosnak, nem rendben levőnek, nem okénak tanultuk meg érzékelni magunkat. Ezt nevezzük hiány-énnek. Ehhez a hiány én-hez elfojtott érzelmek tapadnak hozzá, melyeket nemkívánatosnak, rossznak tanultunk meg, ezért mindent megteszünk, nehogy érezni kelljen őket. Az alap hiányunkból és az érzelmi elfojtásokból fakadóan mindannyian szorongunk valamilyen mértékben. És mindannyiunk valamilyen függőségi viselkedés formájában keresi a külvilágban a belül érzékelt hiányának betömködését: keressük a szeretetet, elismerést, sikert, fontosságot, békét, értékességet, különlegességet, tökéletességet, stb. Mindennek nagyrészt nem vagyunk tudatában, robotpilóta üzemmódban éljük a hiány-én életét.

Az Élő Önvizsgálatok facilitátor-képzésben az enneagram típustanát használjuk az alap hiányok, félelmek, elkerült érzelmek, kényszerek feltérképezéséhez.

Az Enneagram olyan térkép, ami kilenc különböző személyiség vagy egó típust ír le. A kilenc típus mindegyike egy bizonyos központi hiány-történetre adott reakció során alakul ki. Mint egy heg, ami a seb megvédésére alakul ki, ennea-típusunk azért alakul ki, hogy megvédjen vagy kompenzáljon egy központi hiány-történetet. Az Élő Önvizsgálatok területén, az enneagramot csupán a személy központi hiány-történetének beazonosítására vagy nevesítésére használjuk. Magát a feloldást pedig az Élő Önvizsgálatokkal: a hiány-ént a Megtalálhatatlan Önvizsgálattal, a szorongást, fenyegetettséget, félelmeket a Szorongás Önvizsgálattal, a függőségeket, kényszereket pedig a Függőség Önvizsgálattal. Csodás, összefüggő rendszerré alakult mostanra az ÉÖ, a beragadásainkat minden oldalról képesek vagyunk megközelíteni vele. (Mi az Önvizsgálat?)

Az enneagram típusod NEM AZ, AKI VAGY, hanem a túlélési stratégiád. Az a mód, ahogy szeretet próbálsz keresni vagy az érzelmi fájdalmadat próbálod elrejteni. Az a szemüveg, amin keresztül a világot nézed, ahogy arra reagálsz. Ahogy önmagadat védelmezni próbálod. Ezen keresztül lépsz kapcsolatba a világgal. Ha ez a bekövesedett típusod elkezd fellazulni, elkezd előbukkanni valódi lényeged.

Mások típusának ismerete megnyitja az utat a megértésük és a szeretet előtt. Nem ítélkezni fogsz felettük, hanem kapcsolódni tudsz hozzájuk. Nem kell személyesen venned a viselkedésüket.

Figyelmedbe ajánlok egy igen részletes bemutatást a karaktertípusok kialakulásáról, rengeteget tanulhatsz belőle a működésedről. Ezt a cikket az Integrál Akadémia Enneagram jegyzetéből vettem, Gánti Bence tollából származik.

Ahogy a cikk írója is hangsúlyozza, magának a karakterednek és a működéseidnek a felismerése, valamint az erről történő olvasás nem fogja mindezt feloldani. Elszánt munkára van ehhez szükség. Ha működő eszközt keresel, szeretettel ajánlom figyelmedbe az Élő Önvizsgálatokban történő elmélyülést, az önvizsgálatok megtanulását és RENDSZERES alkalmazását. Ez egy folyamat, gondolj bele, hány éve élsz akként „berögzülve”, akinek elhitted önmagadat. Adj magadnak esélyt és időt a fokozatos, lépésről-lépésre történő változásra, a saját magadhoz történő visszatalálásra.

Az aktuális tanfolyamokról itt találsz információt, online formában is indulunk már:

Aktuális ÖnMunka Tanfolyamok

A karakterfixációk és kialakulásuk

Minden emberben gyermekkora korai szakaszában, körülbelül az első három életévben kialakul a személyisége, s annak alapfixációja. A fixáció megrögzülést jelent, beakadást egy helyen, más szóval egy érzés, hiedelem, viselkedés újbóli ismétlését jelenti, míg más érzést, viselkedést pedig elkerülünk. Kisgyermekként mindenféle érzéseink vannak – öröm, szeretet, düh, harag, félelem, stb., és szükségleteink is, melyeket szeretnénk, hogy szüleink, főleg anyánk elfogadjanak, megválaszoljanak, s kielégítsenek. Érzéseink vannak, melyeket egyszerűen kifejezünk, s várjuk, hogy az anya partner legyen ebben - ha sírunk megvigasztaljon, elcsitítsa a hiányérzést, ami miatt sírunk, s ha örülünk, együtt örüljön velünk. Ezt érezzük természetes emberi létnek, a jónak.

Ehhez képest az anya szelektál, hogy mit s mennyire válaszol meg, s ad meg nekünk, s mennyire fogadja el az örömünket. A legjobb családban is, a legegészségesebb anya is bizonyos dolgokat visszatükröz, másokat nem. Ahol az ő karakterfixációja van, azt nem fogja támogatni a gyerekben, megijed, szorong, ha a gyerek azt érzi és teszi, amit ő magában és a világban elutasított, s lelkében elfojtott. Ha az anya például depressziós, akkor a gyermek, ha örül, az anya esetleg tudat alatt megijed, vagy akár mérges lesz a gyerekére, de az is lehet, hogy mindez érdektelenségben jön elő. A gyermek ekkor nem kap visszatükrözést az örömére, sőt úgy is érezheti, hogy ha örül, akkor a mamának az rossz. A szeretet révén, hogy anyjának örömöt adjon és a szeretetet ne veszítse el, elkezdi elhagyni az örömeit, s maga is mísz lesz. Az eredeti benne lévő örömreakciót elfojtja, s ezt ekkor úgy begyakorolja, hogy ez rögzül, és automatikus reakcióvá válik benne már nem csak a mamára, hanem a világra és önmagára is. Az eredetileg sokféle érzésű és reagálású, spontán lélek beszűkíti magát a többiek miatti alkalmazkodásban, s végül egy szűk sávot enged már csak meg magának a viselkedésben, érzésekben és gondolatokban. Mire négy-öt éves lesz, már teljesen rögzült tehát a személyiségének az alapja, kialakultak az alap karakterfixációk, s az, hogy mi került elfojtás alá, továbbá az, hogy mi s hogyan megengedett.

Kialakult a karakterfixáció. Később erre épülnek az emberi kapcsolatai, párkapcsolata, érdeklődése és a legtöbb embernek a szakmája is – hogy ezzel is visszaigazolja egóját önmaga számára. Sok ember szakmája nem más, mint a saját karakterfixációjának a visszaigazolása, megerősítése, fenntartása. Ebből az álomból sok ember sohasem ébred fel többet, és ahogy idősödik, egyre merevebb és fixáltabb. Sok ember aztán önmaga karikatúrájává válik idős korára, s a test is úgy deformálódik, ahogy a karakterfixáció azt diktálja, ez jelenik meg testnyelven. Spirituális szemmel nézve ez egy elaludt állapot. Ahogy egy észak-amerikai irokéz indián ének mondja: „Eszünk, álmodunk és alszunk. S amikor készen állunk rá, hazajön hozzánk a Teremtő.” A gyakorlat azt mutatja, hogy általában az ébred fel ebből az elalvásból, aki önismereti/terápiás/meditációs tanulmányokba és gyakorlatba fog, és ami az igazi hatóanyag: gyakorlatokba kezd megfelelő terapeuta és spirituális tanító mellett. Fontos tudnunk, hogy önmagában sem az elméleti tanulmányozás, megértés és rájövések, sem a meditáció nem oldja fel a fixációkat az életben (legfeljebb a meditációs ülések alatti időtartamra), az életbeli megmunkáláshoz olyan terápiás munka szükséges, ahol a dolgokat átéljük, és ki is mondjuk, kifejezzük tudatosan, továbbá visszajelzéseket, visszatükrözéseket kapunk embertársainktól erre megfelelő, biztonságos környezetben (terápiás csoport, reflektív kapcsolat). Ahogy az emberek tükrében zártuk be magunkat egykor, úgy az emberek tükrében tudjuk ezt észrevenni, újratudatosítani és kinyitni. Sok ember csapdája, hogy próbálja megérteni magát könyvekből, elméletben, s ha érti, azt hiszi, már tudja is, már meg is van a megfejlődés. A karakterfixációk megdolgozása, az egón túljutás, a kinyílás, a megvilágosodás egy sajátos műfaj, kell hozzá egy látó-értő-visszatükröző másik.

Mi emberek, már korán azt kezdjük érezni az életünkben, hogy némely alapelemek hiányoznak a lelkünkből. Azt érezzük, valami nem teljes bennünk, valami baj van velünk, valami elromlott, nem vagyunk teljesek. A korai pszichoanalitikusok ezt „basic fault”-nak, alapvető hibának, vagy van, aki őstörésnek nevezte. Igazából ez nem hiba, csupán önmagunk szűk sávban tartása, beszűkítése, stratégiai okok miatt, mert a kapcsolati világunkban így volt optimális viselkedni, az elfogadás, a béke, a szükségletek, a szeretet megszerzése érdekében. Az előrelépésben kulcs felismerni azt, amit ez jelent: a karakterfixációinkat mi magunk csináljuk, aktívan percről percre, s közben azt hangoztatjuk, hogy a környezet és a rendszer a rossz, vagy a szülők, a család, melynek áldozataiként csak így tudunk viselkedni. Ez valójában önigazolása a hülyeségünknek, s az egónknak, ami mögé nézve azt látjuk, hogy mi magunk vagyunk azok, akik erősen ragaszkodunk a saját szűk, ámde biztonságos megoldásainkhoz, akkor is, ha a környezet esetleg már megváltozott, s kitágult. Mindezt sokan  akkor adjuk fel először, ha olyan emberrel kerülünk kapcsolatba, aki felé bizalmat érzünk és olyan biztonságot, hogy elkezdjük merni újra előengedni az eldugott érzéseinket, vágyainkat, stb. Ez az ember hagyományosan a szellemi mester, ma leggyakrabban a terapeuta. Minden normális embernek van karakterfixációja, a „normális” azt jelenti társadalmunkban, hogy karakterfixált, azaz a karakterfixált ember a normális a földi világban. A karakterfixáció tehát nem betegség, nem kór, hanem a földi élet velejárója, jelenleg minden kultúrában karakterfixáltak az emberek.

Akik nagyon erősen belemélyültek a karakterfixációjukba, és ettől már erősen ön- és másokat gátló és szenvedést okozó viselkedésmódokat produkálnak, vagy testi tüneteket idéznek elő maguknak (mindezt tudattalanul), azokat szokták „lelki beteg”-eknek hívni, neurotikusnak (nehéz problémák), vagy ha már a valósággal való kapcsolatukat is elveszítik, akkor pszichotikusnak (súlyos problémák), azaz elmebetegnek, őrültnek tartjuk őket. Mint látjuk, valójában minden mögött a karakterfixáció áll, s annak mértéke adja meg, hogy valaki „normális”, neurotikus, vagy pszichotikus. Ha pedig a fixáció kiold, akkor kerülünk spirituális állapotba, melynek a legmagasabb foka a megvilágosodás.

A fixációk kialakulása után tehát érezzük, hogy „valami nincs rendben velem”. Ez általában tudattalan, azaz szavakkal nem tudjuk megmondani mi ez, csak egy alapszorongás, egy alap „nem oké” érzésünk van. Van, akinél ez félelem, van, akinél visszafogott idegesség s düh, másoknál pedig üresség, értéktelenség, szeretethiány érzéséről van szó. Ezt azzal próbáljuk orvosolni, hogy pótcselekvéseket végzünk és szórakozásba, munkába, vagy tagadásba, esetleg lázadásba menekülünk. Ha a lázadást választjuk, látszólag a szüleinknek, a társadalomnak, vagy valamilyen célszemélynek intünk be, de valójában a saját szorongásunk elől futunk, mert ha nem hadonásznánk hangosan kifelé, s megállnánk egy kicsit, akkor átélnénk a „valami nem oké bennem” érzését, az emiatti szorongásunkat és a tehetetlenségünket, hogy nem értjük, s nem tudunk vele mit kezdeni. Van, aki önmaga sorsának elrontásával lázad, van, aki drogozással, vagy hangzatos hiedelmekkel önigazolva politikai akciókba lendül. Van, aki azzal lázad, hogy megsértődik és begubózik egy életre. Van, aki pedig épp ellenkezőleg, munkába, és hatékonyságba menekül. Megint mások jótékonykodásba, adásba menekülnek, azt hitetve el magukkal és másokkal, hogy „nem én vagyok a fontos, hanem te”, s spirituális álarccal igazolják a karakterfixációjukat, s egójukat. Van, aki az intellektusába menekül, s okos szerepet választ, s mindent meg tud magyarázni, s mindig igaza van. Más pedig csendes megfigyelő szerepébe zárja magát, s magának való, filozofikus alkat lesz, megint mások pedig látványos hisztérikus viselkedést választanak, melyekkel a figyelmüket magukra vonzzák folyton, s különlegesség érzésüket fenntartják. Bármilyen is ez a menekülés, lázadás, vagy kompenzálás, egy dolog van mögötte: a fixáció és az amiatti szorongás, hogy „nem találom magam, nem érzem magam teljesnek, valami nem oké velem”.

Tehát a karakter s a személyiség az egy felépítmény, mely rétegződik. Legalul van az, hogy a kielégítetlen gyermekkori szükségleteink és ebből fakadó gátlások miatt kiszelektáltunk adott dolgokat magunkból, másokat pedig fixálunk. Ettől van egy alapelégedetlenség érzésünk, alap nem-teljesség érzésünk. Ebben van egy alapérzés mindenkinél – s ez ellen pedig védekezünk, s a kompenzálására hozzuk létre a fő vágyainkat. Azt gondoljuk, ha azt megszerezzük, akkor minden oké lesz, ez tehát az ego követelésévé válik. A vágy természetes, a fixáltság ott jelenik meg, hogy itt a vágyra kiemelten, ragaszkodva, fixáltan törekszünk, ami aztán lényünk többi oldalának elhanyagolásához vezet.

A karakterfixált ember addig nem nyugszik, míg vágyát el nem éri, kb. ilyen szerződéssel él: „akkor engedem meg magamnak a megnyugvást, a megelégedettséget, ha a vágyam elértem. Addig mindent alárendelek a vágyam elérésének, semmi más nem számít annyira”. A vágy kielégülése sosem következik be stabilan, tehát mindig van ok tovább törekedni érte. A karakter gépezet tehát beindult, és mint egy bio robot megy egy életen át, ha ki nem szállunk belőle.

A keleti tanítások mind azt állítják, hogy az elme mozgásának – mely a karakterünkből fakad – vagyis az elmének, az egónknak (ezek itt kb. szinonimák) a két alapja a vágy és az elutasítás (félelem), és nem sokat cizellálva a kérdést, máris az abból való kijövéssel foglalkoznak a meditációk formájában. A modern pszichológiában pedig a félelemre és vágyra épült ego, karakterfixációs rendszer teljes működéstanát ismerjük, de a kiutat nem, mert a pszichológiának nem az egón túljutás a célja, hanem az ego harmonikus működése, amennyire lehet. A nyugat által kidolgozott ego-tan, és a kelet által kidolgozott egón túljutás-tan együtt ad teljes képet. (Mi az Önvizsgálat?)

Még egyszer a séma tehát ez:

Gyökér fixáció >> Alap nem-oké érzés és alapérzelem >> Vágy

A vágy elérésére aztán egész stratégia- és játszmarendszert dolgozunk ki, s ahhoz pedig hiedelem- és nézetrendszert. Az egész tulajdonképpen egy álarc, egy színház, a megvilágosodás nézőpontjából egy „csalás”. Mire felnőttek leszünk ez olyan kifinomult és cizellált, hogy nem nagyon látszik a „csalás”, s nem is akarjuk, hogy lássuk, hiszen a „nem tudok mit kezdeni vele” érzésével védjük. Így a „normál” felnőttek színjátszó életmódot élnek, ami miközben reálisnak és igaznak tűnik, folyton átlengi a „nem teljesen igaz”, s „ez csak játék” érzése. A felnőtt emberek egymással olyan intézményeket tartanak fenn, melyeknek a szabályait a saját játszma-színházuk bebiztosítására használnak „a köz érdekében”. Ilyen intézmény például a császárság, a feudalizmus és a kapitalizmus. Mindegyikben megvan az út a spiritualitásba, a karakterfixáció-mentesbe, de egyik sem a fixációból felébredett, szabad lelkű emberek szövetkezett együttélési rendszere, hanem a karakterfixált emberek fixáció fenntartó szövetsége.

A séma tehát így bővül ki:

Gyökér  fixáció >> Alap nem-oké érzés és érzelem >> Vágy >> Játszmák, stratégiák, hiedelmek, ideológiák >> ebből fakadó cselekvések, intézmények.

Az ember a «játszmák, hiedelmek, stratégiák» résszel azonosul, azt hiszi ő ez, s képes egy életet ebben a hamis énben eltölteni! Képes az egész családjával évtizedeket ebben élni, minden nap ismételve ugyanazt! S a családtagok ugyanezt teszik vele, hisz ők is öntudatlanul a fixációikban s a rá felépített hamis én várban élnek. A karakterek hamar összeilleszkednek, mint a fogaskerekek s a barátok, partnerek, munkatársak, családtagok között kialakulnak a jól bejáratott fixált pályák, forgatókönyvek, válaszok.

(Forrás: Integrál Akadémia Enneagram jegyzet – Gánti Bence)

Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapcsomag - Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás Önvizsgálat) November 2-3. – Részletek itt.

ONLINE Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapcsomag - Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás Önvizsgálat) November 21-től – Részletek itt.

Byron Katie Munka-Módszere Alapképzési Csomag

december 7. – Részletek itt.