A Gyerekkori Traumákról és Azonosulásokról

Mi zajlik benned, ha meghallod az „anya” vagy „apa” szót? Kicsit csukd be a szemedet, és figyelj befelé a testedbe. Figyeld meg, mi zajlik benned testi és mentális szinten, amikor e két szó valamelyikét meghallod, vagy apura/anyura gondolsz. Milyen képeket vetít az elméd? Milyen emlékképek bukkannak fel? És főként: mi történik a testedben? Összecsavarodik a gyomrod? Összeszorul a mellkasod? Ökölbe szorulnak a kezeid? Elszomorodsz, dühös leszel, szégyellni kezded magad? Hol zajlanak ezek az érzelmek a testedben? Próbáld meg nagyon tudatosan felismerni mindezt.

Nem mindannyiunknak vannak fájdalmas történetei anyuról és/vagy apuról, természetesen. Tapasztalatom szerint azonban sokan pont az anyuról/apuról szóló traumatikus történeteink és az ehhez kapcsolódó fájdalmas azonosulásaink miatt léptünk az önismeret, önfeldolgozás útjára. Mégis sokszor azt tapasztalom, hogy még „régi motorosoknak” is fájóan élők a szüleikkel kapcsolatos történeteik. Sokan nem jutottak olyan „módszer” közelébe, mely valóban segít nekik feldolgozni ezeket az ősi történeteket. És még felnőtt, akár idősödő fejjel is fájnak és szenvednek. Mert még mindig nem szeretettnek, értéktelennek, nem megfelelőnek, tökéletlennek, rossznak, nem akartnak, elhagyottnak, nem fontosnak érzékelik magukat. És amikor ezek az identitások „bekapcsolnak”, akkor velük együtt jönnek az érzelmek – a harag, a bűntudat, a szégyen, a szomorúság -, és az ezekhez a testben kacsolódó érzetek – a gyomor vagy mellkas összeszorulása, a torok elszorulása, az izmok megfeszülése, kinek mi. Ezt nevezzük úgy, hogy Tépőzár-hatás a Scott Kiloby-féle Élő Önvizsgálatok zsargonjában.

(Mi is az az Önvizsgálat?)

Tépőzár-hatás: az elme által elhitt képek, szavak, és az ezekhez „tapadott”, tekercselődött érzelmek és testi érzetek látszólagos egysége. Mindaz, akinek elhittük magunkat ezekből az alkotóelemekből áll össze, és ha ezek az identitások negatívak, akkor egy ún. érzelmi sebbel nőttek össze. Ez az a „seb”, mely újra és újra hírt ad magáról a testben, és ezért érezzük a történeteinket, az identitásainkat olyan valóságosnak. Pedig mindezek „csupán” történetek, nem azok, aki vagyunk.

Ez nem azt jelenti, hogy nem történhettek meg azok a dolgok, amik az emlékeink szerint megtörténtek, bár rengetegszer kiderül, ha az ember hajlandó nagyon nyitottan és bátran belenézni ezekbe az akár traumatikus emlékeibe, hogy valójában nem az történt, amit akkor és ott elhitt, hogy történik, és főleg nem az történt, amilyen jelentést, értelmezést adott a kicsi kis drága elménk az egésznek. Az ÖnMunka kétféle módszerének önvizsgálataival nagyon finoman, gyengéden hatolunk be az elmébe és a testbe, ránézni arra, amit az elménk vetít képek formájában akár évtizedek óta, és mellé mélyen megélni azokat az érzelmi energiákat, melyek ezekhez a történetekhez tapadtak, és sosem volt lehetőségük arra, hogy szabadon áramoljanak.

Célunk az, hogy átlássunk ezeken a fájdalmas identitásokon, ez pedig a fentebb leírt tépőzár-hatás szétbontásával történik. Egyenként választjuk le az identitásunkat alkotó képeket, szavakat, érzelmeket, testi érzeteket, így bomlik szét a történetünk, és ott maradunk „történet nélkül”, újan, frissen, szabadon.

Mondok egy (leegyszerűsített) példát: tegyük fel, hogy gyerekkoromban apukám elhagyta az anyukámat egy másik nőért, és egyik napról a másikra kikerült a mindennapi életemből. Mindezt többféle azonosulással élhetjük meg, ez egyéni, kinek hogyan ÉRTELMEZI az elméje azt, ami történt. Ami a valóságban történt az az, hogy apu elment egy másik nénivel élni, ami pedig bennem lecsapódhatott az a következő: apu elment, és ez azt jelenti, hogy:

• Nem szeret, vagyis nem vagyok szerethető.
• Engem hagyott el, vagyis elhagyott vagyok.
• Nem vagyok elég jó.
• Sőt akár azért ment el, mert én rossz vagyok. Én vagyok a hibás.
• Értéktelen vagyok.
• Nem vagyok fontos.
• Akár nem is vagyok, nem is létezem.
• Áldozat vagyok.
• további változatok is lehetségesek

Tehát a fejemben elkezdem újra meg újra látni azt a képet, ahogy mondjuk apu kilép az ajtón a bőröndjeivel, anyu pedig zokog vagy szidja. Érzelmileg lehetek dühös, szomorú, félhetek, vagy szégyellhetem magam és bűntudatom is lehet, aszerint, hogyan értelmeződik bennem a történés. És az érzelmekhez testi érzetek fognak kapcsolódni a gyomromban, szívemben, torkomban, zsigereimben, fejemben, izmaimban, hátamban, stb. Elkezd „összenőni”, akinek ezen túl hinni és érezni fogom magam, pedig az, ami történt NEM RÓLAM SZÓL. Az elmének azonban mindig az „én” áll a középpontjában, csak az „én” történetén keresztül tudja értelmezni a világot. És innentől kezdve ezen a szűrőn keresztül fogok „látni”, soha többé nem leszek képes a dolgokat a valóságosságukban látni, csak a saját történetem kivetítésén keresztül.

Arról már nem is beszélve, mi mindent hiszek majd férfiról, nőről, párkapcsolatról, kire fogok haragudni, kit fogok sajnálni, kit fogok akarni kitől megmenteni (pl. saját magamtól), ezek megint mind egyéni változatban történnek, nagyrészt teljesen tudattalanul, és valós kihatásuk lesz onnantól kezdve a kapcsolatainkra, s nem csak a párkapcsolatainkra.

Majd csodálkozom, miért fáj újra meg újra annyira, ha valaki „eltávozik” az életemből, legyen az barát, pár, gyerek. Mert mindig ugyanazzal az identitással fogom megélni azt, ami történik, mint korábban: nem szeretnek, elhagytak, értéktelen vagyok, rossz vagyok, hibás vagyok, stb. Úgy néz ki, mintha az egész élet összeszövetkezett volna, hogy ezt újra meg újra „bebizonyítsa” nekem.

Ezért van nagyon nagy jelentősége az érzelmeink és testi érzeteink tudatosításának, ugyanis ők az első hírnökei annak, ha egy ún. hiány-történetünk aktivizálódott. És ilyenkor általában automatikusan kifelé kezdünk mutogatni, a másikat vagy a világot okolva a mi fájdalmunkért, szenvedésünkért, szerencsétlenségünkért. Pedig „csupán” a saját magunkról elhitt történetünk kapcsolt be.

Fontos, hogy mindez nem azt jelenti, hogy jóváhagyjuk pl. az erőszakot, az abúzust. Viszont ezekben az esetekben is a traumatikus élmény megtörténtekor beinduló identitással dolgozunk: áldozat vagyok, elnyomott vagyok, értéktelen vagyok, stb. Nem felmentjük az elkövetőt, hanem önmagunk felszabadításával foglalkozunk, érzelmileg mélyen „átégetjük” a felhalmozódott, évtizedek óta meg nem élt fájdalmat, és ez által nem kell már tovább cipelnünk a saját elménk által magunkra ragasztott ön-címkéket. És érdekes módon ilyenkor az elkövető is szabad lesz a béklyónktól, nem fogunk többé értékes élet-energiát erre az eddig bilincsként tartó kötelékre pazarolni. A megbocsátás ily módon automatikusan megtörténik. És a megbocsátás nem egyenlő a felmentéssel. Mi viszont szabadon élhetünk tovább, nem kell tovább ismételnünk az erőszak mintáját.

Mindebben semmi szégyelleni való nincsen. Ha nem apu és anyu révén, akkor majd más úton „szerezzük be” a sebünket. Az oviban, a suliban, a tanítónénitől vagy a többi gyerektől, a szomszéd nénitől, a nagybácsitól, ki honnan. Úgy tűnik, ez mindannyiunk közöse: valamilyen módon és valamilyen mértékig sérülünk a történeteink által. Mindannyiunkban működik valamilyen „hiány-identitás”. Ha ezt tudod, akkor számodra is könnyebb lehet ezt bevállalni, és őszintén, bátran elkezdeni feldolgozni. Ha mindehhez radikális, mégis gyengéd, egyszerű, mégis végtelenül mély módszert szeretnél, várunk szeretettel az önvizsgálatokkal. Ne halogasd tovább saját drága ÖNMAGADAT. <3

Még vannak szabad helyek mindkét következő Alapcsomagra:

Byron Katie Munka-Módszere Alapképzési Csomag
október 26. Részletek itt: Aktuális Tanfolyamok

Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapképzési Csomag (Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás/Félelem Önvizsgálat) November 2-3. Idén valószínűleg utoljára!
Részletek itt: Aktuális Tanfolyamok