Homo Menekülőművészikusz és Homo Keresőművészikusz

„A befelé vezető út a kifelé vezető út.” (Byron Katie)

A Homo Keresőművészikusz és a Homo Menekülőművészikusz az én teljesen tudománytalan kifejezéseim, melyet viccesen arra a nagyon közös emberi tapasztalatunkra találtam ki, hogy egész életünkben menekülünk valamitől és ugyanakkor keresünk is valamit. Legtöbbünk abszolút nincs tudatában annak, hogy életére milyen mértékben is jellemző a menekülés és a keresés. Kicsit nézz bele a saját megtapasztalásodba: mitől és hogyan is menekülsz Te és mit és hogyan is keresel Te? Adok néhány támpontot arra, hogyan is ismerd fel Homo Keresőművészikusz és Homo Menekülőművészikusz természetedet. J

Ha ezt a bejegyzést olvasod, nagy valószínűséggel már egy ideje jársz az önismeret útján, bármit is értsünk most ez alatt. Elképzelhető, hogy eközben mindenféle tanfolyamokra elmentél, mindenféle könyveket elolvastál, mindenféle módszereket megtanultál (melyekből immár annyi van, mint égen a csillag) azért, hogy… Nos, nézz bele, kérlek, miért is mész el ezekre a tanfolyamokra, miért is veszed meg az újabb és újabb könyveket, mit is vársz az éppen megtanult újdonsült módszertől. A kérdés megválaszolásához érdemes elcsendesülnöd és befelé fordulnod. (Pont ez az, ami a legtöbbünknek sokáig nem megy, mert elhittük, hogy majd valamilyen tetszetős odakint lévő elképzelésben, rendszerben, módszerben, gondolatban, stb. jól megtaláljuk a válaszainkat, és jól megmenekülhetünk attól, hogy végre önmagunkkal kelljen lennünk.) Egészítsd ki a következő mondatokat azokkal a válaszokkal, amik felbukkannak belőled, egy kérdésre több válasz is felbukkanhat, szentelj most ennek egy kis nyugodt, őszinte magadba figyelést:

Azért léptem az önismeret útjára, mert…

Azért mentem el múlt hónapban arra a huszadik tanfolyamra, mert…

Azért szeretném megtanulni azt a vadiúj módszert, mert…

Azért vettem meg xy legújabb könyvét, mert…

Alapmotivációnk:

Ami most van, aki most vagyok, az nem elegendő, nem jó, ezért megváltoztatandó. Vagyis keresnem kell valamilyen módot arra, hogy a megtapasztalásomat és önmagamat jobbá, szebbé, rendben levőbbé tegyem. És létezik a jövőben egy bizonyos pont, ahol majd ezt el is fogom érni, ahol önmagam és az élet tökéletes verzióját meg fogom valósítani. Ahol „jól” leszek, „egész” leszek, „bőségben” leszek. Megtanulom uralni és irányítani a sorsomat, hogy soha többé semmilyen „baj” ne érhessen már egész életemben. (Szoktam mondani, annyira megtanulom mindezt uralni, hogy még meghalni sem fogok, nehogy már!) Megszerzem azt a „tudást”, hogyan tudom eltüntetni a félelmemet. És majd akkor megnyugodhatok. No de addig még sok dolgom van, menekülnöm kell ettől a megtapasztalástól, meg attól az érzéstől, meg amattól a körülménytől.

Tehát az emberi működésünk HIÁNYON, FÉLELMEN, ELKERÜLÉSEN, ELMENEKÜLÉSEN, és az ebből fakadó folyamatos VÁLTOZTATÁSI KÉNYSZEREN és KERESÉSEN alapul. Nem tűnik túl békésnek. Ráadásul soha nincs is vége ennek az örökös körbejárásnak, hisz félelemből mi tud lenni? Hiányból mi tud változni? Elkerülésből, elmenekülésből mi tud kijönni? Mind-mind újraképződnek.

A legabszurdabb az egészben, hogy valójában a hiány és a félelem még csak nem is „valós”, „létező” valamik. Mind az emberi elmébe bekondicionált képek, szavak, érzetek ÉRTELMEZÉSEI. És ezt sosem fogod tudni „elhinni”, „megérteni”, amíg a saját élményedben, a jelenlegi megtapasztalásodban fel nem ismered. Addig azt kell hinned, hogy marhaságokat hordok össze, mert ezt az elme nem érti. Illetve ahogy érti, az oly szinten riasztja, hogy még magasabb fokozatra kapcsolja a turbómenekülést.

Azt hittük el, hogy ha nem HARCOLUNK a félelem és a hiány ELLEN, ha nem találjuk ki az ELMÉNKBEN, gondolatok által, hogyan is KÉNE LENNIE a dolgoknak, akkor még sanyarúbb sorsunk lesz. És mindössze a BELÉPÉSI PONTOT mulasztjuk el: a megtapasztalásunkra való JELENBELI ránézést. És mindannak a megkérdőjelezését, amit az elme mesél arról, hogy szerinte mi is van éppen. Pedig enélkül soha nem fogunk kikeveredni ebből a slamasztikából. Persze, ki mikor kíván kikerülni belőle.

Sokáig egyáltalán nem értettem Byron Katie fenti egymondatosát:

„A befelé vezető út a kifelé vezető út.”

Mostanra ez azt mondja számomra, hogy amíg nem nézek bele a jelenbeli megtapasztalásomba, az épp felbukkanó gondolatokba (képekbe, szavakba), amíg nem kérdezek rá, hogy valóban azt JELENTIK-e, amit elhittem, addig esélyem sincs nem elhinni az évezredes elme-értelmezéseket. ROBOTPILÓTA. Ha elindulok befelé ezen a módon, megtalálom a kifelé vezető utat. Valójában, persze semmit sem találok meg, az út talál rá önmagára. Az elme végre megérti, hogy semmi sem valóságos abból, amit eddig annak hitt, hogy mindez csupán történet és értelmezés, és ebben a felismerésben szép lassan megnyugszik. Általában szép lassan és fokozatosan, hiszen gondolj csak bele, hány évtizedig kondicionálódtunk arra, ahogyan megtanultuk látni és értelmezni a képeket és szavakat. Sőt, ha az emberi közös tudatba bevésődött értelmezéseket vesszük, akkor pedig még erőteljesebben érzékelhető az a „tömegvonzás”, aminek mindannyian a bűvkörében vagyunk, mint a molylepkék a lámpafény körül.

És még egy fontos pont, amiről már sokszor írtam: az ÖnMunka két „módszerével” nem pozitívra írunk, nem manipulálunk, nem átprogramozunk. És ez a nagy különbség más módszerekhez képest, melyek egy „szebb, jobb, kívánatosabb” jövőt ígérnek eléretni veled. Hogyan is tud bárki ilyet ígérni? Honnan tudhatja, mi fog veled történni, hogy az élet valósága mit hoz eléd? Ami így történik az az, hogy félelem- hiány- és menekülés-alapú marad az elméd, mindig továbbra is értelmezve azt, ami van, a továbbra is felülvizsgálatlan koncepciói alapján. És emiatt sosem lesz nyugalmad. Mindig lesz valami félni, menekülni, megváltoztatni valód. És újabb meg újabb elérni valód.

Byron Katie Munka-módszere és Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai által az ÉRTELMEZÉSEID SZÁMOLÓDNAK FEL. És marad az, ami mindig is itt volt, aminek semmi szüksége szebb, pozitívabb gondolatokkal történő felülírásra. Mindez elveszíti az értelmét. És ez tűnhet akár félelmetesnek is, főleg akkor, ha még nem próbáltad. Ha úgy látod, hogy belefáradtál a küzdésbe, keresésbe, félelembe, menekülésbe, a befelé vezető út bármikor rendelkezésedre áll.

A témában még egy Scott Kiloby cikk részletet is fordítottam, szeretettel ajánlom figyelmetekbe ezt is:

A menekülés és keresés már kicsi korunkban elkezdődik, amikor a jelen pillanat „nem elegendő”-nek érződik. És ez az alapvető hiányérzet arra ösztönöz minket, hogy „odakintről” próbáljuk beszerezni a csillapítására szolgáló „szert”, ami lehet egy érzés, vagy a dicséret, szeretet, figyelem, élvezet bármilyen formája. És kialakul bennünk a „kereső”, aki hitünk szerint képes azt a „valamit” megtalálni. Amikor pedig megszerezzük azt a bizonyos érzést, a vállon veregetést, azt a kedves mosolyt, valakinek a figyelmét, a legújabb gyerekjáték nyújtotta örömet, vagy azt a mámorító szer-eufóriát, akkor a keresés a valami más vagy több után abbamarad. De csak egy kis időre marad abba. A formák és jelenségek szintjén megtalált elégedettség mindig átmeneti, hiszen a formák és jelenségek a természetükből fakadóan átmenetiek. Jönnek és mennek. Tehát az érzés vagy az élvezet is átmeneti. Amint elmúlik a hatása, a belső hiány újra előbukkan, és a keresés folytatódik… A függő személy pedig téves következtetésre jut. Bevásárol abba a téves hiedelembe, hogy a „dolog” (vagyis a külső forma vagy jelenség, mint pl. a dicséret, érzés, szer vagy kapcsolat) töltötte el őt elégedettséggel. Pedig nem. A „dolog megszerzésének” pillanatában érzett elégedettséget nem a dolog nyújtja. A megszerzés pillanatában abbamarad a keresés és a hiány. A függő személy pedig úgy értelmezi, hogy a „dolog” tartalmazza és adja meg neki ezt az elégedettséget. És elkezdi összekapcsolni a megelégedettséget a „dolgok”, a „jobb dolgok”, vagy az „új dolgok” megtalálásával és megszerzésével. Ha a függő a „dolog” megszerzésének pillanatában egyszerűen magába nézne, akkor rádöbbenne, hogy mindössze annyi történik, hogy a keresés szűnt meg, és akkor nem kéne tovább folytatnia a dolgok keresését. Hanem magának a keresésnek a végét kereshetné. És ezen a ponton válik nélkülözhetetlenné annak a megtapasztalása, hogy nem létezik különálló „én”. Ez a kis rejtett titok óriási segítséget nyújt a függőségeinkben. Ez a Szent Grál.

Abban a pillanatban, amikor kialakul az a hiedelem, hogy a „dolgok” biztosítják a kulcsot a megelégedettséghez, a függő személy a gondolataihoz fordul, azoktól kölcsönzi az identitását, az én-érzetét. A „dolgok” gondolatok. Így aztán azt gondolja, hogy szüksége van erre a „dologra” – játékra -, arra a „dologra” – érzésre -, vagy emerre a „dologra” – szerre. És mindezen dolgokban egy közös van. Mindannyian gondolatok. Semmi több. És a több dolog elérkezéséről szóló gondolatok csupán a jövőről szóló gondolatok! Így a függő rászokik a jövő keresésére, a több dolog keresésére, nem észrevéve, hogy semmi más nem történik, mint gondolkozás.

A „dolog” nem létezik, és mint ilyen a „jövő” sem létezik. Minden csupán a függő jelenében – a valódi identitásában - felbukkanó és eltűnő gondolat. De mivel a függő még nem ismerte fel, hogy valódi identitása a jelenlevőség (a jelenlevőség pedig a keresés végét jelenti), tovább folytatja a keresést. Önmagát keresi, a személyesnek megélt hiányérzet betöltését keresi, és mindez abból fakad, hogy elhitte, képzeletbeli „dolgok” és egy képzeletbeli „jövő” fogja megadni neki a megelégedést. Ez a hiábavalóság játszmája. A jövőt sosem lehet elérni, mivel csupán a jelenben felbukkanó gondolat. És a dolgok nem léteznek elkülönült dolgokként. A dolgok gondolatok. Igaz, hogy a drog beszedése fizikai érzetekkel jár együtt, a függőség valójában az elme játéka. Identitás-válság. Amikor a függő élvezetes érzést tapasztal meg, mentális szinten összekapcsolja az érzést egy gondolattal. És innentől kezdve azt a dolgot keresi, ami csupán egy gondolat, és nem veszi észre, hogy az egész csupán a jelenlevőségében, a jelen terében – a valódi identitásában - felbukkanó és eltűnő gondolati álom. A jelenlevőség egyszerű felismerése véget vet a hiány illúziójának, és annak a téves elképzelésnek, hogy létezik a függőn kívüli világban valami olyasmi, amitől a függő teljesnek fogja majd magát érzékelni. A jelenlét terének, mint valódi identitásunknak a felismerése véget vet az identitás-válságunknak is. És amint ennek a válságnak vége szakad, a több utáni keresés is megszűnik. A jelenlevőség maga a megelégedettség.

Ha abbahagynád a menekülést és a keresést, ha valóban elindulnál befelé, várunk szeretettel az Önvizsgálatokkal: Aktuális ÖnMunka Tanfolyamok