ÖnHipnózisban, Avagy Miért Is (Nem Csak) a Gondolatokkal Foglalkozunk?

Ma egy fontos félreértést szeretnék eloszlatni a Munkával kapcsolatban. Jellemzően olyan emberektől szokott a következő kritika elhangozni a Munkáról, akik még nem tapasztalták meg; vagyis gyártódik a fejükben egy történet arról, hogy mi is ez, azt jól elhiszik, és máris megvan a véleményük róla. (És ez az életünk bármely területén ugyanígy működik. Amíg már nem.) Szóval, ez a vélekedés úgy szól, hogy „a Munka nem lehet hatékony, mert csupán az elmével, a gondolatokkal foglalkozik, az érzelmekkel nem, és ennek hosszú távon semmi értelme, és felesleges elemezgetni annyit a gondolatainkat.”

Nos, a Munka valóban a gondolatokon keresztül közelít, de nem csupán a gondolatokkal foglalkozik, hanem a gondolatokkal együtt felbukkanó mentális képekkel, érzelmekkel, érzésekkel, és bármilyen testi megtapasztalásokkal is. A Munkával életünk összes problémájára, helyzetére, kapcsolatára, sérülésére, fájdalmára, traumájára, elakadására ránézhetünk, mivel mindennek közös gyökere van: az elhitt történetek, gondolatok, hiedelmek, koncepciók. Egyfajta Önhipnózisban élünk, amiben az elme hipnotizálva tartja önmagát a megkérdőjelezetlen történeteiben. Amíg ezek a történetek, koncepciók nincsenek „visszacsinálva”, addig újravetítődnek, és így újraélődnek - érzelmi és fizikai szinten.

Azért nélkülözhetetlen a gondolati szinttel való foglalkozás, mivel a „hagyományos” emberi elme teljesen azonosulva van az általa elhitt gondolatokkal. Ennek az azonosulásnak akkor a „gravitációs ereje”, hogy mindannyiunkat transzban, önhipnózisban tart. Az emberi elme „tulaja” azt hitte el, hogy ő az az „én”, akiről a gondolatai szólnak, aki felé a gondolatai mutatnak. Tehát, nagyon egyszerűen megfogalmazva (legalábbis próbálva), mi, emberek, teljes azonosulásban vagyunk a gondolati szintünkkel, az elménk arra kondicionálódott, hogy elhiggye a gondolatokat, és ezen elhitt gondolatok alapján értelmezi „énmagamat”, a többi embert, és a világ minden dolgát, beleértve az összes spirituális tanítást is.

         Amíg a gondolatainkkal vagyunk azonosulva, vagyis ameddig elhisszük őket, addig a gondolataink „játékszerei” vagyunk. Amikor kedves és kellemes gondolatok gondolódnak a fejünkben, akkor jól érezzük magunkat, amikor viszont előbukkannak a mindannyiunkba belekondicionálódott „kellemetlen és rossz” gondolatok, akkor bizony fájni és szenvedni kezdünk. Ezért aztán nagy a vonzereje azoknak a módszereknek, melyek azt mondják, hogy megszabadítanak a rossz és csúnya gondolataidtól, programjaidtól, és jól kicserélik ezeket a gazfickókat kellemes, segítő, támogató gondolatokra, programokra. És ez működik is sok esetben, csak mégsem „végleges”, hiszen még mindig a gondolati szinttel azonosulsz. Csak most már büszke lehetsz magadra, hogy milyen ügyesen „legyőzted a negatív gondolataidat”. És újabb gondolati csomagot hisz el az elméd „énmagadról”: „Az ügyes énecske, aki tisztul, halad, fejlődik, csupa jó gondolatokat gondol, tart a cél felé, és majd hamarosan, vagy kicsit későbben meg is érkezik.” Hova is?

         Igen, az avatatlan szem számára a Munka is ilyennek tűnhet. Hogy valamit itten analizálgatunk meg manipulálgatunk a gondolatainkon, hogy utána jól érezzük magunkat. Nos, a Munka nem elemzi, és nem is manipulálja a gondolatokat. Hanem barátként fogadja őket, nem ítéli el őket, hogy csúnyák vagy szépek, és megvizsgálja, megkérdőjelezi, felülvizsgálja őket. Felteszi azt a kérdést, amit a gondolataival azonosult elme nem tesz fel, hogy vajon igazak-e egyáltalán azok a gondolatok, melyeknek a valóságosságáról annyira meg vagyunk győződve. Hogy teljesen, száz százalékig bizonyosak lehetünk-e abban, hogy az az adott gondolat igaz-e? Utána megnézzük, milyen hatással is van az életünkre, a saját magunkkal és a másokkal való kapcsolatunkra, ha elhisszük a gondolatot. Majd pedig bepillantunk arra a „helyre”, ahol nem hisszük el, amit gondolunk. Megtapasztaljuk, még ha eleinte csupán csak egy röpke pillanatra is, hogy kik vagyunk a gondolataink nélkül. Nem elhajtjuk, nem megerőszakoljuk, nem átírjuk, nem kicseréljük a gondolatot, hanem megszeretgetjük. Byron Katie ezt úgy fogalmazza meg: „Az elme szerelmi viszonyt folytat saját magával.”

         Ez az elme, „aki” elkezd kíváncsi lenni a saját ragaszkodásaira, szép lassan elengedi magát. Hiszen ez az egész gondolatokkal való azonosulásosdi az ő abbéli félelméből fakad, hogy ha nem hiszi el többé, amit hisz, akkor majd nem fog létezni, vagyis meghal. Ebben az önvizsgálati folyamatban pedig szép fokozatosan egyre nagyobb bizalma és öröme van, és egyre nyitottabban képes meglátni, hogy a gondolatok és koncepciók amikkel a születésünk óta azonosult, illetve, amelyek mindannyiunk közös emberi kollektív tudatát alkotják, nem valóságosak, nem igazak. Az emberiség ősidők óta rémtörténetekben hisz, és épp ezért az ellenkezőjében, a tündérmesékben és a csodatörténetekben is hinnie kell, hogy valahogy túlélje az életet. A Munka rendszeres végzése révén sem a rémtörténeteket, sem pedig a tündérmeséket nem fogja már elhinni az elméd, és ez hihetetlen felszabadulással jár.

         A Munka arról szól, hogy „egyéni elmeként” felülvizsgáljuk mindazokat az ősi hiedelmeket és koncepciókat, melyek az egyes ember, illetve ezen keresztül az egész emberiség szenvedését okozzák. Szó szerint visszamegyünk Ádámhoz és Évához, s még azt a történetet is megkérdőjelezzük. J (És igen, ez bizonyos időbe beletelik, gondolj csak bele hány éve hiszed mindazt, amit hiszel. És előtted hány évszázada, évezrede töltődött be mindez a „közösbe”, ahonnan még most is táplálkozunk.) Ebben a folyamatban pedig egyre gyengül a gondolatokkal való azonosultságunk, így egyre nagyobb „távolságra” kerülünk a jól-tudom elme gravitációs örvényvonzásától. Hétköznapi nyelven fogalmazva: egyre kevésbé hisszük el a gondolatainkat, vagyis egyre kevésbé tapasztalunk érzelmi fájdalmat és szenvedést. És nem csak hogy egyre kevésbé hisszük el a gondolatokat, hanem egész másra kezd használódni az elménk: kreativitásra, örömre és szeretetre. Mindezt egy végtelenül gyengéd, megengedő, semmit nem előíró folyamat következtében. Amikor az elme nincs azonosulva a gondolatokkal, az öröm automatikusan megjelenik.

         És az azonosulással SEMMI BAJ NINCS. SEMMIVEL NINCSEN SEMMI BAJ. VELED ÉS A DRÁGA ELMÉDDEL SINCSEN SEMMI BAJ. Nincs mit leküzdeni, nincs mivel harcolni, nincs mit meghaladni. Csupán kezdd el figyelni, amikor valamilyen érzelmi feszültség keletkezik benned, mert ez mindig annak a jele, hogy éppen elhiszel valamit, ami nem igaz. Történt valami, az elméd pedig automatikusan előrántotta az erről szóló értelmezéseit, és ha ezek „negatív” értelmezések, akkor máris szenvedsz. Ilyenkor érdemes megállni egy kicsit, és beazonosítani azokat a gondolatokat, melyeket épp hiszel, aztán leírni, majd a négy kérdéssel és megfordításokkal megkérdőjelezni őket.

„A Munka jóval több egy közönséges módszernél: Lényed legmélyét kelti életre.” (Byron Katie)

A GONDOLATAIDAT NEM TUDOD NEM ELHINNI, AMÍG MEGÉRTÉSSEL MEG NEM VIZSGÁLOD ŐKET

A gondolatok mindaddig ártalmatlanok, míg nem hiszünk nekik. Nem a gondolataink, hanem a hozzájuk való ragaszkodásunk a szenvedésünk forrása. Amikor váltig hajtogatjuk valamely gondolat igazságát, eszünkbe sem jut, hogy felülvizsgáljuk, valóban igaz-e. A rögeszme pedig egy olyan gondolat, amely mellett nemegyszer évekig, évtizedekig kitartunk.

         A legtöbb ember azt hiszi, hogy ő pontosan az a valaki, akinek a gondolatai állítják. Én egy nap ráébredtem, hogy nem is lélegzem, hanem valaki lélegzik bennem. Később ámulattal fedeztem fel, hogy nem is gondolkodom, a gondolataim magukat gondolják, hiszen a gondolat nem személyes. Reggel, felkeléskor, szoktál olyat gondolni, hogy: „Ma nem fogok gondolkodni?” Már abban a pillanatban túl késő: máris megtetted! A gondolatok jönnek és mennek. Előtűnnek a semmiből, és elenyésznek, akár az üres égen átvitorlázó felhők. Azért jönnek, hogy távozzanak, nem pedig azért, hogy maradjanak. Egészen addig nem okoznak fájdalmat, amíg nem kötődünk hozzájuk, s nem nyilvánítjuk igaznak őket.

         Eddig még nem élt olyan ember, aki uralni tudta volna a gondolkodását, bár meséket hallunk erről. Jómagam, nem elhajtani akarom a gondolataimat, hanem megértéssel közeledem feléjük. Végül pedig ők engednek el engem.

         A gondolat olyan, mint a szellő, a falevél, vagy az esőcsepp. A látszat világában tartozik, és kellő önismerettel megbarátkozhatunk vele. Te vajon vitába szállnál egy esőcseppel? Nem, mert tökéletesen személytelen, ahogy a gondolat is. Ha megértéssel fogadunk és megkérdőjelezünk egy fájdalmas gondolatot, akkor, ha újra felbukkan, már akár érdekesnek is fogjuk találni. Így lesz a hajdani rémálomból izgalmas játék. Akár még mulathatunk is rajta, és egy idő után már nem is vesszük észre. Vagyis, ha megszeretjük a gondolatainkat, megszeretjük azt, ami van.

(Byron Katie: A Négy kérdés – Édesvíz – néhány helyen módosítottam az eredeti fordítást)