Egy Haldokló Önvizsgálata: „A Testem Romokban”

„Az emberek többsége lemarad a saját haláláról. És lemarad a saját életéről is.” (Byron Katie)

Ma egy hosszabb önvizsgálatot ajánlok figyelmedbe, Katie blogjáról fordítottam. Kérlek, szánd rá az időt; érdemes. Ne a jól-tudom elméddel olvasd, próbálj meg mindent elfelejteni az olvasás közben, amit bármikor is „tudtál” az életről, halálról, szenvedésről, fájdalomról, betegségről. Figyeld meg, mennyire nehéz is tud ez lenni, mennyire akarunk ragaszkodni a bejáratott úthoz: a háborúskodáshoz, az ellenálláshoz, és a kontroll illúziójához. És engedd meg magadnak, akár csak pillanatokra azt a felfedezést, hogy: Ki lennél a folytonos küzdés, irányítás, ellenállás, háborúskodás nélkül?

Fizikai fájdalomban, a halál ajtajában, egy énekes rátalál valódi Hangjára.

Katie: Szervusz, Édesem! Mi a nagy helyzet?

Vanessa: Nos, a testem romokban van.

Katie: Romokban van a tested. Értem. Hadd halljuk, mit írtál.

Vanessa: Elszomorít a testem, mert annyira megnehezíti az életemet. Hányingert, émelygést és fájdalmat okoz nekem az idő nagy részében. Azt akarom, hogy a testem megszabadítsa magát a ráktól. A testemnek nem kéne kifacsarnia belőlem az életet. Nem kéne fojtogatnia többé. Arra van szükségem, hogy a testem egészségessé váljon, és lehetőséget adjon arra, hogy újra normálisan táplálkozhassam. A testem nagyon legyengült, kimerült, sokat szenvedett, elképesztő munkát végez, nagyon keményen próbálozik megszabadítania magát a ráktól, és csodásan tanít arra, hogyan is adjam fel a kontrollt. Soha többé nem akarok hányni, gyenge és lepusztult lenni, és soha többé nem akarok újra szenvedni.

Katie: Köszönöm, Édesem. Kezdjük újra a tetején.

Vanessa: Elszomorít a testem, mert annyira megnehezíti az életemet.

Katie: Hogyan reagálsz, amikor elhiszed a gondolatot, hogy „A testem annyira megnehezíti az életemet”?

Vanessa: Hát, áldozatnak érzem magam. Aki nem tudja, meddig bírja még. És ez nem igazán segít az állapotomon.

Katie: Milyen érzés azt a gondolatot elhinni, hogy „Áldozat vagyok”?

Vanessa: Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Teljesen összetört. Összenyomott.

Katie: Fordítsd meg azt, hogy „A testem annyira megnehezíti az életemet”. Úgy, hogy a „testem” helyére tedd azt, hogy „a gondolkodásom”.

Vanessa: A gondolkodásom nehezíti meg az életemet.

Katie: Melyik fájdalmasabb vagy frusztrálóbb?

Vanessa: Hát, a testem.

Katie: És ugye szedsz fájdalomcsillapítót?

Vanessa: Igen, de nem is a fájdalom a legrosszabb, hanem, hogy szinte folyamatosan hányingerem van.

Katie: Minden fizikai fájdalom az elme kivetítése. De nem sokra megyünk ezzel a tudással, amikor fájunk.

Vanessa: Már többször elvégeztem ezt az önvizsgálatot a gondolataimra fordítva is, mégsem történt semmi változás.

Katie: Igen. A fizikai fájdalom, bármennyire is kivetítés, akkor is fájdalom. Olvasd, kérlek, a következő állításodat.

Vanessa: Elszomorít, hogy a testem hányingert, émelygést és fájdalmat okoz nekem az idő nagy részében. Ez nagyon hasonlít az előzőhöz. Ne menjek tovább a kettes pontra?

Katie: Nem. Fordítsd át a „gondolkodásomra”.

Vanessa: Elszomorít a gondolkodásom, mert hányingert, émelygést és fájdalmat okoz nekem az idő nagy részében.

Katie: Ez is igaz?

Vanessa: Igen.

Katie: Jó. Akkor azzal fogunk dolgozni, nos, amivel dolgozni tudunk. Az orvosok képesek mit kezdeni a fájdalommal. Csak tőled függ. Szedhetnél be annyi gyógyszert, hogy ne legyen fájdalmad, de nem teszed. Miért?

Vanessa: Hát, szedem is a fájdalomcsillapítót.

Katie: Hallom, amit mondasz.

Vanessa: És az orvos a hányingeremre is adott gyógyszert, csak az nem működik rendesen.

Katie: Bevehetnél annyi gyógyszert, hogy az elmédből semmi nem marad, és akkor hol van a fájdalom?

Vanessa: Igen. Hogy hol is vagyok akkor én?

Katie: Akkor az „én”-ből semmi nem marad. Ha nincs történet, nincs világ.

Vanessa: Igen.

Katie: Vagyis a világodat próbálod megmenteni.

Vanessa: Igen, értem.

Katie: Akkor dolgozzunk azzal a világgal, melyet védelmezel. Mert rengeteg fizikai fájdalmat tapasztalsz, miközben az általad érzékelt világot védelmezed.

Vanessa: Igaz.

Katie: Nézzük a következő állítást.

Vanessa: Azt akarom, hogy a testem szabadítsa meg magát a ráktól.

Katie: Hallak. És tényleg ez az, amit akarsz?

Vanessa: Nem, amit valójában akarok, az az igazi szabadság.

Katie: Az igazi szabadság az elmével való azonosulás megszűnése. Beveszed a tablettáidat, és máris megszabadultál az elmétől. Amikor a test megszűnik működni, akkor az elme képtelen továbbra is testként azonosulni. Mindenki megszabadul. Előbb vagy utóbb. Tehát, akkor szabadítsuk meg magunkat az elmével való azonosulástól. Az elme kizárólag önmagával áll harcban. Úgy tudnám érzékeltetni, hogy az egyik oldalon van a rettegő elme, az ijedt kisgyerek, a jól-tudom elme. „Annyira félek! Annyira félek! Rákos vagyok. Ez borzasztó. Tudom, hogy az. Beteg vagyok, és meg fogok halni. Tudom. Tudom.” A másik oldalon pedig az a nem-tudom elme van, mely nyugodt, és csendes, és bölcs. Ez az elme nem mozdul. A saját bölcsességében pihen. És amikor közéjük állítod a négy kérdést, akkor hidat képzel a riadt elmének, hogy átkeljen a nyugodt, bölcs oldalra.

A kérdések segítségével a riadt elme képes megnyílni annyira, hogy megengedje a „másik” elmének, az „ellenpólusnak” hogy ő válaszoljon. Végül pedig ez a pólus elkezd megbízni abban a pólusban; hiszen minden elme – ők valójában nincsenek elkülönülve, szétválasztva. Még a négy kérdés is az elméből született. Így aztán, végül az elme megpihenhet önmagában; az önmagával folytatott háborúja véget ért. És ez a háború vége minden szinten. Amikor már itt nem háborúzik, akkor ott sem fog – legyen az a testtel, a rákkal, vagy bárkivel folytatott háború. Amikor felfogjuk, hogy meg fogunk halni, amikor tényleg ráébredünk erre, abban a pillanatban felismerjük, hogy nem mi irányítunk. És akkor már csak nézelődünk. Nézegtjük a valóság gyönyörűséges útját. És szeretjük. És nem maradunk le a saját halálunkról. Nézzük a következő állítást.

Vanessa: A testemnek nem kéne kifacsarnia belőlem az életet.

Katie: A tested kifacsarja belőled az életet – igaz ez?

Vanessa: Nem igazán. Csak sosem tudok igazán mélyet lélegezni, ennyi.

Katie: Vagyis ennyire vagy képes életet facsarni magadba – azzal a lélegzettel, amire épp képes vagy.

Vanessa: Igen.

Katie: Kíváncsi lennék, hogy a ráknak van-e bármilyen problémája ezzel. Kíváncsi lennék, úgy látja-e a dolgot, mint te? Elképzelhető, hogy a rák nem ennyire goromba. Tán csak a dolgát végzi. Te belélegzel, ő pedig teszi, amit tesz. A ráknak is joga van az élethez. Egyenlő jogok. És mit mondanak az orvosok?

Vanessa: Azt, hogy ez a rákfajta gyógyíthatatlan.

Katie: Hát akkor, keress, kérlek, három csodálatos dolgot, mely a rákod gyógyíthatatlanságából fakad.

Vanessa: Először is, ők sem tudhatják biztosan. Másodikként…

Katie: Így nem kell kemoterápiáztatnod magad.

Vanessa: Igen.

Katie: És ez jó dolog.

Vanessa: Igen, mert a kemoterápia teljesen kikészítene, folytosan gyengítene, még több hányinger, még nyomorúságosabban érezném magam.

Katie: Alapvetően ők mondták, hogy nem is segítene rajtad.

Vanessa: Igen, csupán egy kicsit meghosszabbíthatná az életemet.

Katie: Vagyis akkor nincs kemoterápia, és ez csodálatos.

Vanessa: A második az lehet… hogy így folyamatosan elengedhetem a kontrollt. Mert alapból kontroll-őrült vagyok. Egész életemben az voltam. Totálisan. Így tehát ez egy hihetetlen ajándék számomra. És erre lépésenként ébredek rá. Igen.

Katie: Kontroll nélküli élet. Nem minden embernek adatik meg ez a kiváltság. Így aztán valóban élhetsz még az életed során.

Vanessa: Igen. Az egyetlen bibi, hogy még nem vagyok teljesen kibékülve ezzel a hányingerrel.

Katie: Tehát itt még harcolsz a valósággal.

Vanessa: Igen.

Katie: És amikor olyan erős hányingered van, milyen gondolatok fordulnak meg a fejedben? Már épp a hányás szélén vagy, éget, fáj, képtelen vagy tovább visszatartani. Milyen gondolataid vannak ekkor?

Vanessa: Nos, ilyeneket gondolok, hogy „Szegény én, meddig fog ez még tartani? Istenem, add, hogy vége legyen!”

Katie: És hogyan reagálsz, amikor elhiszed ezeket a gondolatokat? – „Mért én, szegény én?”

Vanessa: Hát, megint csak az áldozati reakció. A szegény szenvedő. A szerencsétlen bűnös.

Katie: Ezt a szerepet játszod el benne.

Vanessa: Igen.

Katie: Ki lennél a „Szegény én” gondolata nélkül?

Vanessa: Egyszerűen csak hálás lennék.

Katie: Megtapasztaló.

Vanessa: Igen. Minden történéssel ott lennék, egészen átélném. Igen, ezt szeretném. Ott lenni minden pillanatomban, mindenben, ami történik, megélni a teljességében.

Katie [a közönséghez]: Arra kérlek benneteket, hogy gyertek el velünk oda, ahova most megyünk Vanessával.

[Vanessához] Édesem, csukd be a szemedet, kérlek, és menj el arra a helyre, ahol nagyon-nagyon beteg vagy. Úgy érzed, mindjárt hányni fogsz, rettentően émelyegsz. Megvan? Most pedig nézd meg, megtalálod-e magadban azt a helyet, mely nem foglalkozik mindezzel. Azt a helyet, melyet ez a legkevésbé sem zavarja. Ez a hely mindannyiunkban ott van. Nézd meg, rátalálsz-e. Arra a részedre, mely érintetlen, bármi történjék is. A részre, mely csak figyel. Menj vissza a legutóbbi helyzetbe, amikor nagy fájdalmaid voltak, és keresd meg ezt a helyet magadban. Megtaláltad?

Vanessa: Azt hiszem.

Katie: Maradj még ott vele. Ez az a rész, mely tanúként csupán figyel, bármekkora fájdalmaid legyenek is. [Hosszú szünet.] Jó. Ez az a hely, mely magasról tesz a kontrollra. Csodásan tárgyilagos. Nincs összezavarodva.

[A közönséghez] Sikerült megtalálnotok ezt a helyet? Csodás itt megpihenni. Azon a helyen, melyet nem érdekel a kontroll. Mely annyira tárgyilagos és tiszta.

[Vanessához] Olvasd el még egyszer, Aranyos.

Vanessa: A testemnek nem kéne kifacsarnia belőlem az életet – ez volt az.

Katie: A gondolkodásomnak…

Vanessa: A gondolkodásomnak nem kéne kifacsarnia belőlem az életet.

Katie: És van még egy megfordítás.

Vanessa: Nekem nem kéne kifacsarnom a testemből az életet.

Katie: Ezt hogyan csinálod?

Vanessa: Hát, úgy, hogy én akarok irányítani, kontrollálni.

Katie: Ebben pedig képtelenség megpihenni.

Vanessa: És úgy, hogy azt gondolom, abba kéne maradnia ennek az egésznek.

Katie: Reménytelen. És ez nem azt jelenti, hogy nem fog!

Vanessa: Igen.

Katie: A testednek megvan a saját élete. Az orvosokon túl, a kontrollálási vágyadon túl. „A ráknak nem kéne kifacsarnia belőlem az életet” – fordítsd meg: „A ráknak ki kéne…”

Vanessa: Igen. A ráknak ki kéne facsarnia belőlem az életet.

Katie: A kontrollal teli életet…

Vanessa: Igen. Pont ezért kaptam. Pont erre volt szükségem, mert annyira harapósan irányítós voltam.

Katie: Igen, mintha te vezényelnéd a műsort. Nézzük a következő állítást!

Vanessa: Arra van szükségem, hogy a testem egészségessé váljon, és lehetőséget adjon arra, hogy újra normálisan táplálkozhassam. [Nevet.]

Katie: Hát, ez a gondolat aztán tényleg kontroll-mentes!

Vanessa: Igen. Reménytelen.

Katie: Reménytelen. Olvasd el újra az első részét.

Vanessa: Arra van szükségem, hogy a testem egészségessé váljon.

Katie: „A tested nem egészséges” – igaz ez?

Vanessa: Nem.

Katie: Tökéletesen egészséges ahhoz, hogy te legyél.

Vanessa: Igen.

Katie: Ez a test nem elég egészséges ahhoz, hogy ő vagy ő, vagy ő, vagy ő legyen. De tökéletesen egészséges ahhoz, hogy a te tested legyen. Jelenleg ez a tökéletes egészség számodra. Nem ennyire egészséges vagy annyira egészséges: csak tökéletesen egészséges. Ez a valóság útja, ez az, ami épp van. Ha valaki megkérdezi, „Egészséges vagy?”, akkor azt tudod mondani, „Tökéletesen egészséges vagyok, hogy saját magam legyek.” Nem sok ember képes ezt megérteni. Az ő álmuk arról szól, hogy egy másik test lehessenek. Ezért aztán, amikor a testük nem illeszkedik a fejükben élő álomtest képéhez, akkor az elméjük elkezdi támadni a valóság szépségét.

Vanessa: Ebben aztán bőven van tapasztalatom. És azt veszem észre a kis folyamatomban, hogy valahogy kezd eltűnedezni ez a másik testnek lenni akarás. A bármi más akarása.

Katie: Az emberek többsége lemarad a saját haláláról. És lemarad a saját életéről is. Fordítsd meg, amit írtál, kérlek.

Vanessa: Arra van szükségem, hogy a gondolkozásom váljon egészségessé. Igen.

Katie: Úgy olvasd fel, ahogy eredetileg szólt.

Vanessa: Arra van szükségem, hogy a testem egészségessé váljon.

Katie: Nincs arra szükségem…

Vanessa: Nincs arra szükségem, hogy a testem egészségessé váljon. Igen.

Katie: Érezd is át! Érezd az ezzel járó izgatottságot! Ez a feltétel nélküli szeretet. Beteg vagy egészséges, ugyanúgy szereted. És légy annyira gyengéd magadhoz, amennyire csak tudsz. És kövesd az orvos utasításait, amikor helyesnek érzed számodra. És legyen csodálatos életed, a halálod megfigyelése közben. Most pedig nézzük meg a halált. „Meg fogsz halni” – miként lehetséges is ez?

Vanessa: Nem hiszem azt, hogy meg fogok halni. Az lehetetlen.

Katie: Mesélj erről egy kicsit. Miért is van az, hogy nem fogsz meghalni?

Vanessa: Mert az élet nem „hal-ható”. Vagyis, csak akkor félek a haláltól, ha a testemmel azonosulok.

Katie: Mi történik a testtel?

Vanessa: Csak szépen eltűnik.

Katie: Talán valami többet tesz ennél. Lehet, hogy ha már nincs test-azonosultság, akkor az elme a test elhagyása után ugyanúgy folytatja. A testem pedig éltető táptalajává válhat például ennek a csodás virágnak, vagyis tovább él.

Vanessa: Igen.

Katie: Vagy akár felhő, eső, vagy tűz válhatik belőle.

Vanessa: Igen, újrahasznosul.

Katie: Elme-mentesen. Ami van, az van. És azonosulás nélkül az elme nem tud létezni. Nézzük a következő állítást!

Vanessa: Ötös pont? A testem legyengült, kimerült, sokat szenvedett…

Katie: És még továbbra is szenvedni fog? Nézzük már meg jövő időben!

Vanessa: Rendben.

Katie: „Még sokáig fogok szenvedni.” Amikor épp nagyon rosszul vagy, émelyegsz, fájdalmaid vannak, mi történik, ha elhiszed azt a gondolatot, hogy „Még sokáig fogok szenvedni”?

Vanessa: Akkor megint ez az áldozati pozíció, önsajnálat jön, és azt érzem, nem bírom tovább.

Katie: Értem. És hogyan reagálsz, ha elhiszed a gondolatot, hogy „Nem bírom tovább a fájdalmat”?

Vanessa: Nem vagyok ott, nem vagyok jelen a fájdalmammal, magammal.

Katie: Ez a háború.

Vanessa: Azt akarom, hogy másképp legyen, tehát az. Háború.

Katie: „Nem bírom tovább.” Csukd be a szemed, és keresd meg azt a helyet, mely szemtanú. [Hosszú szünet és csend.] Igen. Csodás ajándék megbarátkozni ezzel a hellyel, mely nem akar kontrollálni. Ennek több életteteret biztosítani. „Még sokáig fogok szenvedni” – ki lennél e gondolat nélkül, miközben épp szenvedsz, hányingered és erős fájdalmaid vannak?

Vanessa: Nem vetíteném ki a jövőbe, nem raknám rá a jövő koncepcióját. Csak itt és most vele lennék.

Katie: “Nem bírom tovább” – fordítsd meg!

Vanessa: Bírom. Már eddig is megtettem. Igen.

Katie: Igen, bírod. És ebben segítenek a fájdalomcsillapítóid és a gyógyszereid. És van olyan gyógyszer is, mely ki fog vinni ebből. De amíg még itt vagy, addig inkább menjünk befelé.

Vanessa: Igen.

Katie: Nézzük a következő állítást!

Vanessa: A testem legyengült.

Katie: „Erősebb testre van szükséged?” Mihez?

Vanessa: Nos, ebben a pillanatban jövök rá, hogy nincs szükségem rá. Igen. Elképesztő meglátni, hogyan is zajlott már eddig is ez az egész. Egyszerűen mindenki támogat. Felemelő. És a kontroll is folyamatosan engedődik el. Igen.

Katie: Ez valóban csodálatos! Olvasd fel még egyszer!

Vanessa: A testem teljesen legyengült.

Katie: Csodás felismerni, hogy sosincs szükséged több erőre, mint amennyid van, és meglátni, mennyi fantasztikus barát van veled.

Vanessa: Igen, valóban nem semmi felfedezés! Főleg, hogy mindig azt hittem, hogy nem adok eleget ahhoz, hogy ilyen barátaim legyenek.

Katie: Milyen jó kis vicc lett ebből a gondolatból!

Vanessa: Abszolút!

Katie: Nézzük a következő állítást!

Vanessa: A testem kimerült.

Katie: És mihez lenne szükséged több energiára?

Vanessa: Időnként jó lenne, ha újra tudnék énekelni.

Katie: „Nem tudsz énekelni” – igaz ez?

Vanessa: Nem teljesen igaz.

Katie: Hmm. Soha nem is lesz igaz. De az éneklésed… [A közönséghez] Ez a nő operaénekes. [Vanessához.] …az éneklésed sosem lesz elég jó számodra, épp úgy, ahogy sosem volt elég jó számodra egész életedben.

Vanessa [nevetve]: Óóóó, Katie, igen…

Katie: És ki tudja? Lehet, hogy az az utolsó dal, mely kijön a torkodból…

Vanessa: Az utolsó… A hattyúdalom.

Katie: …lehet, hogy az tetszeni fog.

Vanessa: Mindig is azt hittem, hogy talán majd a legutolsó előtt végre tetszeni fog. Valahogy. És az utóbbi időben, amikor énekeltem, azt éreztem, hogy változik bennem valami. Hogy már ezzel kapcsolatban is kevesebb a kontroll. Igen.

Katie: Ez csodálatos, Édesem! Tudod, az a legfontosabb, hogy te szeresd a dalodat. Én pedig azt imádom, hogy már kezded szeretni. Nézzük a következőt!

Vanessa: A testem elképesztő munkát végez.

Katie: Fordítsd meg!

Vanessa: Én végzek elképesztő munkát. Igen.

Katie: Igen. Az önszeretet munkáját végzed. A következő?

Vanessa: A testem keményen próbálkozik megszabadítani magát a ráktól.

Katie: Az elmém…

Vanessa: Az elmém keményen próbálkozik megszabadítania magát az öngyűlölet rákjától.

Katie: És a kontroll illúziójától.

Vanessa: Óóóó, igen!

Katie: A következő állítás?

Vanessa: Ez már a hatos pont. Soha többé nem akarok hányni, gyenge és lepusztult lenni, és soha többé nem akarok újra szenvedni.

Katie: Hajlandó vagyok…

Vanessa: Hajlandó vagyok újra hányni, gyenge és lepusztult lenni, és újra szenvedni.

Katie: Igen. Hogy megnézhesd, mennyi kontroll vágyad maradt még. Hogy felfedezhesd, ha bármilyen kicsi, önmagát áldozatnak vélő részecske maradt-e. Mert a fájdalom erről szól: az áldozatról. Alig várom már…

Vanessa: Alig várom már, hogy újra hányjak, gyenge és lepusztult legyek, és újra szenvedjek.

Katie: Igen. Hogy megvizsgálhasd, maradt-e az áldozatból bármi is. Édesem, így ülve, bármilyen ceremonialitás nélkül, énekelnél nekünk egy dalt? [A közönség tapsol.]

Vanessa: Megpróbálhatom.

Katie: És kérlek, ne próbáld gyönyörűen csinálni.

Vanessa: Jó.

Katie: Kövesd el az összes hibát, melyekre csak képes vagy. Régi barátok vagyunk, jártunk már itt együtt. És kérlek, csináld rosszul.

[Vanessa elénekel egy Dvořák áriát. A közönség tapsviharban tör ki.]

Egy korábbi videós bejegyzés a témában: A Betegség, Mint Esély

http://www.onmunka.blogspot.hu/2011/12/betegseg-mint-esely.html

Várlak szeretettel az ÖnMunka tanfolyamokon, melyek mostanra egy rendszert alkotnak. Mindegyiknek megvan a helye, szerepe az öngyógyulásunkban. Hálás vagyok, ha találkozhatom Veled is