„A gondolatok
egyszerűen felbukkannak. A Semmiből jönnek, és a Semmibe térnek vissza, pont
úgy, ahogy a felhők úsznak az üres égbolton keresztül. Azért jönnek, hogy továbbmenjenek, nem azért, hogy maradjanak. És
semmit nem jelentenek, amíg beléjük
nem kapaszkodunk, és igaznak nem nyilvánítjuk őket.” (Byron Katie)
Mind Byron Katie Munkáját, mind pedig Scott Kiloby
Megtalálhatatlan Önvizsgálatát az ún. „nem-tudás
teréből” végezzük. Nem érdemes mindezt túlmisztifikálni, ugyanakkor nagyon
érdemes kapcsolatba lépni ezzel a
„térrel”. Ez az Ön-Felismerés nélkülözhetetlen kulcsa. Ahhoz, hogy az
Önvizsgálatokat minél hatékonyabban tudd végezni, nagyon fontos, hogy
megtapasztald: nem vagy azonos az
önvizsgálat során felbukkanó gondolatokkal (képekkel, szavakkal) és
érzésekkel, érzetekkel. Fontos minél mélyebben tudatosítani magadban azt a
teret, melyben mindezen jelenségek felbukkannak, mely látja a gondolatokat
felbukkanni, majd távozni. Így egyre mélyülő megélésed lesz arról, hogy
mindennek csupán az elme ad nevet,
jelentést, értelmet. Te pedig nem ezekkel a nevekkel, jelentésekkel,
értelmekkel vagy azonos. Ezt gondolkozással nem tudod „felfogni”. Ne gondolkozz
erről, ne elemezd, hanem tapasztald meg, pl. a következő két gyakorlattal.
Ezt a két gyakorlatot Scott
Kiloby: Élő Felismerés című könyvéből vettem ki. Több ilyen is található
még benne, valamint rengeteg útmutatás arra vonatkozóan, hogyan mélyítsd valódi
Ön-Magad felismerését. A könyv immár megvásárolható
magyarul, egy csomagban Scott másik könyvével, az Élő Kapcsolat cíművel.
(Ennek részleteiről itt olvashatsz. Ha gondot okoz az internetes fizetés,
keress meg email-ben: oraveczandi@yahoo.com)
1. A szoba közepe
Ülj egy szoba közepére egy forgatható székre. Először csak
az egyik falra nézz. Vedd észre az összes megjelenő tárgyat, amint a falra
nézel. A külső tárgyak, mint színek, anyagok, vonalak, lámpák, ajtók, képek, stb., úgy fognak tűnni, hogy ott vannak, de vedd észre, hogy igazából nincsenek külső elkülönült tárgyak, amíg a
gondolat fel nem merül. Semmilyen tárgy nem nyilvánítja ki magát elkülönült
dologként. A gondolat végzi ezt a kinyilvánítást.
Ahhoz, hogy egy lámpa, mint
elkülönült dolog jelenjen meg, a „lámpa”
szó vagy más mentális leírás vagy kép kell, hogy megjelenjen abban, ami
tudomással bír, azaz a tudati térben. A dolgok legelsősorban gondolatok. Vedd
észre, hogy a gondolat egy
úgynevezett belső tárgy. Úgy tűnik,
a gondolatok az elmében történnek. A belül felbukkanó gondolatok nélkül nincsenek kívül felbukkanó független dolgok;
nincs semmi „ott kinn” a szobában. Csak a tapasztalás
megszakítatlan folyamata van, különálló formák nélkül. A gondolat kreálja
azt az elképzelést, hogy függetlenül létező dolgok vannak ott kinn. Lásd, hogy
minden jelenség, akár külső, akár belső, a tudat
terében jelenik meg. A jelenségek egész nap állandóan változnak és
jönnek-mennek. A tudat viszont nem mozog
és nem változik. Nem jön-megy. Mindig jelen van és éber minden
jövés-menésre.
Ellenőrizd ezt le azzal, hogy a
széket a következő fal felé fordítod, aztán az utána következő, majd az azutáni
felé. Amint minden egyes fallal szembe fordulsz, teljesen új jelenségek
bukkannak fel. Új gondolatok vagy mentális képek jelennek meg, amik új
tárgyakat neveznek meg ott kint, mint pl. „szék”, „kép” és „ajtó”. Ahogy faltól-falig haladsz, a tapasztalat egyetlen
változatlan aspektusa a tudomással bíró tér, amiben ezek a jelenségek
jönnek-mennek. Ez a tér a tudat, és ez az egyetlen állandó az életedben. Most
próbáld ki ugyanezt a kísérletet a szabadban. Természetesen ez az alapvető,
tudatos tér akkor is jelen van, amikor kint vagy a szabadban. Bár a jelenségek
mások - talán egy út, néhány fa, néhány új gondolat, érzet vagy érzelem -, a
tudat még mindig ott van, változatlanul. Mindig
jelen van, mindegy, hol vagy, vagy mit csinálsz.
Amikor világos számodra, hogy
minden dolog, akár külső, akár belső, ugyanazon tudati térben jelenik meg,
látod, hogy „külső” és „belső” szintén
csak gondolat, ami felbukkan és eltűnik a tudaton belül.
2. Két tárgy
Keress két
különböző tárgyat a szobában, ahol ülsz, legalább egy méterre egymástól.
Bármit használhatsz - egy lámpát, íróasztalt, számítógépet, vagy ami csak a
közelben van. Hívjuk őket A és B tárgynak. Figyeld meg, hogy a szem egyszerre
csak egy tárgyra tud fókuszálni. Oda-vissza tudsz mozogni A és B között, de
egyszerre nem tudod mindkettőre irányítani a figyelmedet. Csak ingadozni tudsz oda-vissza a két tárgy között. Először A,
aztán B, aztán vissza A-ra, majd vissza B-re.
Most hagyd abba, hogy egyszerre egy
tárgyra fókuszálsz. Ehelyett, úgymond húzódj vissza, és ismerd fel magad a tudatként, amely egyszerre tudatában van az
egész szobának. Csak ülj és légy, anélkül, hogy megragadnál bármilyen
elképzelést a szobáról, magadról, bármilyen tárgyról a szobában vagy bármi
másról. Csak légy a gondolatmentes tér, amiben a pillanat történik. Figyeld
meg, hogy a jelen pillanat
elválaszthatatlan attól a tudati tértől, amelyik megtapasztalja a jelen
pillanatot. Ez nem két különböző dolog. Figyeld meg, hogy amikor így pihensz
tudati térként, a szoba a színek, fény, árnyék és formák egyetlen folytonosságának érződik. Gondolat nélkül nincsenek elkülönült
tárgyak, mint „szék” vagy „padló”.
Most engedd meg egy gondolatnak,
hogy megjelenjen egy tárggyal, talán egy a szobában lévő székkel kapcsolatban.
Mondjuk a szék barna és kerek. Amint a „szék” gondolat megjelenik, a szem a
székre fókuszál. A szék, mint tárgy akkor jelenik meg, amikor a „szék” gondolat
jelenik meg. Ez felfedi azt, hogy az
elme gyártja a tárgyakat a gondolkodáson keresztül. Nem tapasztalunk meg
elkülönült tárgyakat, amíg az elme színre nem lép.
Ha olyan vagy, mint a legtöbb
ember, akkor a gondolataid száguldanak, egyik a másik után. Emiatt azt hiszed,
hogy a világ elkülönült dolgokból áll, amik csak ott hevernek mindenütt, akár
gondolsz rájuk, akár nem. Sok ember érzi úgy, hogy a gondolat csak tükrözi vagy
képviseli azt, ami már „ott van kint” a világban. De gondolat nélkül nincsenek
elkülönült dolgok ott kint. Lásd, hogy az összes tárgy, amit úgy hiszel, hogy látsz,
mindenekelőtt fogalom. Még az alap
dolgok is, mint színek, fény, árnyék és formák a szobában, mind fogalom vagy
mentális benyomás. Például, ahhoz, hogy tudjuk, hogy valami kék, a kék
emlékének meg kell jelennie gondolatként. A „kék” egy fogalom. Minden, amit
látsz, fogalomként jelenik meg. Másképp fogalmazva, a különálló dolgok (leíró
tulajdonságaikkal együtt) csak gondolatok jelenlétében bukkannak fel.
Az ismételt gondolatmentes tudati
térként való megpihenésen keresztül az elme kezd elcsendesedni. Könnyebben
észrevesszük a gondolatok felbukkanását, és könnyebben megpihenünk tudati
térként, amint a gondolat távozik. Amikor nincs gondolat, a tapasztalásod nem fogalmi szintű. Nem
igazán lehet mit mondani erről a nem fogalmi szintről. Ez a teljes ismeretlen. Csak egyszerű
létezés van, gondolat nélkül. Még a „tudat” és a „létezés” szavak sincsenek. A
gondolatmentes tudati térben minden fogalom elnyugszik. Pihenj meg ebben a
csendes nem-tudásban, amilyen gyakran csak tudsz.
(Scott Kiloby: Élő Felismerés)
"A jelenségek egész nap állandóan változnak és jönnek-mennek. A tudat viszont nem mozog és nem változik. Nem jön-megy. Mindig jelen van és éber minden jövés-menésre."
VálaszTörlésHa az egyedüli dolog a tudat, ami nem változik, akkor mi történik vele éjszaka, amikor alszom? Miért tűnik nekem úgy, hogy még ez is változik? Ha nem a tudat az, ami elálmosodik, akkor ha a testem aludni megy, én akkor is maradhatok tudatos? Láthatom a testem, amint alszik? Láthatja a tudatom az alvó testemet is?
Üdv:Marianna
Mariann, egy a blogon is szereplő fejezet Az Öröm Ezer Nevéből, most ennyire telik tőlem:
TörlésHiedelem nélkül nincs elkülönülés. A szerencsétlenség és a jó szerencse egyenlők. Akár a Marson is ébredhetsz, vagy a pokolban, és nincs problémád, mert a Munka él benned. Akár a legszokatlanabb elmeállapotokba csusszanhatsz, vagy olyan érzelmekbe, melyeket évtizedek óta rejtegettél magadtól. Beléphetsz a legszörnyűbb félelmeidbe, és az önvizsgálattal a tarsolyodban nem számít, hova mész, vagy milyenként jelensz meg. Hiedelmek nélkül minden te vagy. És ha beleragadsz egy bizonyos identitásba, akkor előveheted az önvizsgálatot, és „ragacstalaníthatod” magadat.
Még 1986-ban történt, hogy egy nap valamelyik bevásárlóközpontban sétálgattam, és megláttam egy nagyon öreg hölgyet, aki felém tartott a járókeretével. Úgy saccoltam, hogy a kilencvenes éveiben jár. A háta hajlott volt, az arcán furcsa grimasz ült, valószínűleg a fájdalomtól. Ahogy tovább lépdeltem, egyszer csak azt vettem észre, óriási rettenetemre, hogy az idős nő szemein keresztül nézem azt a nőt, aki előtte még én voltam, a Katie testben levőt, aki olyan egészséges, fürge, és a világ összes fényét sugárzó volt. Ahogy szemléltem, a sugárzó nő kezdett eltűnni a sarkon túl, az ő szokásos gyorsléptű, laza stílusában, és rájöttem, hogy most az öreg nő vagyok. Éreztem a fájdalmát – most nem az övé volt, hanem az enyém. Éreztem orrfacsaró szagomat. Rádöbbentem, hogy a testem húsa már szinte teljesen levált a csontjairól, és csak lógott. A hús ráncos volt és szürke, és semmilyen izomzat nem tartotta. Minden mozdulatnál fájdalom hasított bele az ízületeimbe. Mozgásom lassúsága pedig végtelenül dühítő volt. A gondolat, mely ehhez a haraghoz társult azt mondta, „Olyan gyorsan akarok mozogni, mint az a fiatal nő. Ez így nem igazságos.”
És aztán a helyzet teljes rettenete tudatosult bennem. Ha szavakba kéne öntenem, a gondolat valami olyasmi volt, hogy „Úr Isten, itt ragadtam! Nekem a fiatal sugárzónak kéne lennem! Ez valami szörnyű hiba, sosem fogok kijutni innen, örökre ilyen fogok maradni!” Abban a pillanatban belém csapott az önvizsgálat: „Ez vagyok én” – igaz ez? Igaz az, hogy örökké ez fogok maradni? Hogyan reagálok, amikor elhiszem ezt a gondolatot? Ki lennék a gondolat nélkül? Maga a kérdezés is szavakon túl zajlott. És nem a szavak nélküli gondolat után érkezett: a gondolat és a kérdések ugyanabban a minutumban merültek fel, és kioltották egymást. A szörnyülködés egyenlő volt a legmélyebb lágysággal, egy simogatással, a teljes és mozdíthatatlan elfogadással. Nem volt semmilyen kellemetlenség. „Az” elkezdte, most ebből az új pozíciójából ünnepelni a rajta kívül lévő életet, szeretni magát öreg nőként, értékelni a lassú tempót, a fonnyadt húst, a fájdalmat, a bűzt. A bűz épp oly édes volt, mint a tavasz illata. Képes voltam szeretni azt, hogy „az” egy ilyen tökéletes otthont talált egy én számára. Többé nem volt a leghalványabb vágy sem arra, hogy bárhol máshol legyek. Semmi mást nem akartam, mint ami van. És amint erre ráébredtem, azt vettem észre, nagy-nagy csodálkozásomra, hogy a gyorsléptű, sugárzó nő testeként fordultam be azon a sarkon, akként a testként, amiről azt hittem, hogy örökké elveszett számomra.
Abban a bomló, öreg testben is épp olyan kényelmesen éreztem magam, mint megint Katie-ként. És az emberek még ámuldoznak azon, hogyan is tudok már csak a kezem látványától is eksztázisba esni. Tök mindegy, hogy egy majdnem halott testben ragadok-e örökre. Az önvizsgálat képes minden állapotot, bármilyen legyen is az, a szerető tudatosság állapotában megtartani. Ez után a megtapasztalás után már minden gyerekjáték volt, a mindenhol levés szabadsága, az egésznek a tánca és testnélkülisége.