Egyre Több Csoda

„A dolgok önmaguktól történnek meg. Ha kijelentem, hogy „én csinálom ezt”, elszalasztom a csodát.” (Byron Katie)

Belőlem most a hála szól, Andi, hozzád és Mindenkihez. Azokhoz is, akik az elmúlt időszakban tükröt mutatva hozzájárultak ahhoz, ami/aki most vagyok, és azokhoz is, akik semmi egyebet nem tettek, csupán a mindennapi élet részeként a rám hatással lévő folyamatokban részt vesznek. A közelmúltban újraolvastam Katie Négy kérdés című könyvét, most pedig Müller Pétertől az Isten bohócai című könyvet. Döbbenetes felismeréseket éltem át ezeknek az olvasmányoknak valamint a blog és ÖnMunkás csoportbeli események rendszeres nyomon követésének köszönhetően.

Elkezdtem például „adni”. Többeknek kifejeztem a Hálámat azért, mert tükröt mutattak nekem, amiben gyönyörűen - néha nem túl könnyen vagy hamar, ám végül mégis sikerrel - megláthattam saját magamat.  Ennek a cselekedetnek a motivációja belülről jött, írhatnám azt is, hogy ösztönös volt.  Minden alkalommal, amikor valakinek „adtam” pár gondolatot magamból, valójában az adás öröméért tettem. Amikor azonban visszajelzést kaptam, akkor pedig sokkal nagyobb öröm lett úrrá rajtam. Fantasztikus érzés azt megélni, hogy ami nekem semmibe nem került, az a másiknak milyen jól esett, mennyire „szüksége” volt éppen rá, vagy éppen mekkora örömet szereztem neki „csak úgy”. Az adás pillanatának jutalmát számomra tehát megfejelték a visszajelzések. Még akkor is így gondolom, ha talán mindezt csupán én fordítottam le magamnak így.

Kb. másfél éve ÖnMunkázom. Nem a legnagyobb szorgalommal, nem is valódi rendszerességgel, hanem a magam módján. (Nem mintha másképpen tudnám csinálni). Talán ennek (mármint az ÖnMunkának) eredményeként – máskor meg úgy tűnik, hogy a „semmiből” - jött számomra mostanság egy békés, befogadó, harmonikus nyugalmi állapot. Nem háborít fel például az, hogy mások mit tesznek magukkal és a környezetükben élőkkel. Jókat tudok kacagni magamon és néha a kommenteken, facebook-os bejegyzéseken, mindamellett, hogy felettébb hasznosnak érzem őket. Korábban egy-egy csoportos ÖnMunkás összejövetelt követően kerültem a mostanihoz hasonló lelkiállapotba, most meg csoportélmény nélkül. Furcsa és szokatlan helyzet. Talán ezért is tűnik számomra kicsit olyannak, mintha a „semmiből” jött volna. Az a történetem ezzel kapcsolatban, hogy most egy jelentős „hagymahéj-réteget” sikerült (majdnem) teljesen levetkőznöm (igaz ez?). Amit még ehhez hozzá szeretnék tenni, hogy ezek a mind gyakrabban visszatérő, illetve egymást követő kellemes, békés, szeretettel teli állapotok egyre hosszabb ideig meg is maradnak nálam.

Úgy érzem, az utóbbi időszak blog-témái különösen nekem szóltak. A Kivirágzás Ideje Nem Siettethető. Ha megpróbáljuk mégis kinyitni a virágot, abból nem lehet egy csodálatos dolog. Hányszor éltem meg és csináltam a közvetlen környezetemmel kapcsolatban ezt? Talán már 20 éve is van annak, hogy ezeket a köröket futom. Mondták. Többször is. Egy ideje már magam is látom. Belülről, igazán, azonban csak most él(t)em meg. (És ez igaz?- nem tudom. Azt viszont igen, hogy a Katie által sugallt dolgokat egyre inkább megtapasztalom. Nem kell tehát elhinni, ki kell próbálni…)

Az a Valaki Te Vagy. Igen, én. Most az a dolgom, hogy leírom azt, ami bennem van. És ha valaki ebben valahol meglátja Önmagát – úgy, ahogy én is megláttam magamat mások történeteiben -, akkor továbbadtam valamit abból, amit kaptam. Az én belső munkámat csak én végezhetem el. Annak része ez az írás is. A Most-omnak momentán így tudom leginkább a gondját viselni. Ugyanis egy régóta halasztódó szándékom válik valóra ezzel az írással. Volt már olyan érzésem, hogy jó lenne leírni a bennem zajló folyamatokat, valamiért azonban eddig nem vált tetté. Több olyan esetre is emlékszem, amikor azon vettem észre magamat, hogy éppen olvasok egy blog-bejegyzést, amit akár én is megírhattam volna. Sőt, az olvasás percében úgy is éreztem, hogy ezek az én soraim, vagy, hogy ezeket nekem kellett volna leírnom (és akkor esetleg én arathattam volna le értük a babérokat - indult be anno egy-egy történetem). Azok az írások akkor nem általam íródtak meg. Most (már) tisztán látom: azzal, hogy megíródtak, és hogy pont akkor és úgy íródtak meg, gyönyörűen hozzájárultak az én épülésemhez is, ezáltal pedig ezekhez a sorokhoz is. És nincsenek babérok, amiket bárkinek is le kellene aratni. Vannak azonban „hagyma-héjak”. Aki néhányat már lefejtett magáról, tudja, mire gondolok. Aki még nem, azt csak bíztatni tudom, hogy kezdje el, és csinálja. Megéri.

Müller Péter sorai között találtam: „A lelkiállapotunknak nem tehetetlen elszenvedői, hanem előidézői vagyunk.” Ez számomra Katie pepitában. Nem ez az egyetlen olyan gondolat, amiben hasonlóságot vélek felfedezni a két ember által közölni kívántakban, számomra mégis talán az egyik leginkább egybevágó megállapítás. Azzal ugyanis, ha elhisszük a gondolatainkat, előidézhetjük a szenvedéseinket. Ha pedig megkérdőjelezzük őket, akkor előidézhetünk olyan kedves és kellemes lelkiállapotokat is, mint az enyém mostanság.

Még egy idézet a végére Katie-től: „Aki egyetlen embert feltétel nélkül szeret, az az egész emberiséget szereti.” Bennem egyre fokozódó Szeretet van, és Hála. Hála a Családomnak, az ÖnMunkásoknak, és Hála az Istennek!