A Facebook-os zárt csoportunkban mindenféle témák terítékre kerülnek, sokan osztják meg személyes megéléseiket, elakadásaikat, örömüket, bánatukat, kérdéseiket. Több ÖnMunkás indított saját blogot is, ahova saját önvizsgálatait tölti fel. Igen tanulságos ezeket is rendszeresen olvasni, és végig is csinálni, hisz mindegyik univerzális hiedelmeinket, félelmeinket kérdőjelezi meg. (A mai bejegyzés végén megtaláljátok a linkeket.)
Ma egy ÖnMunkás férfiú férfi szerepekre vonatkozó önvizsgálatát ajánlom figyelmetekbe, melyet az engedélyével itt is megosztok, hogy minél több férfi és nő gondolkozhasson el az általa játszott férfi és női szerepek stresszéről. Mindig örülök, ha férfiak is csatlakoznak hozzánk, hiszen általuk könnyebben tisztul a felhalmozódott közös férfi-fájdalom.
Férfiasan Kell Helyt Állnom Az Életben – Igaz Ez?
A szenvedésnek és a boldogságnak nincs neme. A szerepeknek viszont igen, melyeket mindannyian jól elhiszünk, és cipeljük őket magunkkal megkérdőjelezetlenül. Mik is vannak bennünk, férfiakban? Fájdalmak és szenvedések a megfelelni vágyás és a magunkra vállalt férfiszerepek nyűgjei miatt.
„Nem lehetsz gyenge, nem lehetsz fáradt, nem ismerhetsz akadályt, keresned kell egy halom pénzt, meg kell találnod, hogyan fejezd ki magad, ki kell hoznod magadból a maximumot.” És közben nem fejezheted ki az érzelmeidet, ha azok éppen nem azt harsogják bele teli torokból a nagyvilágba, hogy a király megérkezett, te vagy a legjobb. Nem szabad elfeledkezned a jeles napokról, és olyan nincs, hogy „én csak így tudom kimutatni az érzelmeimet”.
Hogy teljesen egyértelmű legyen a dolog: ezek általános hiedelmek, amiket nem feltétlenül a közvetlen környezetünk sugall, vagy éppen mond, sokkal inkább saját magunk támasztjuk a magunk irányába ezeket az úgymond „követelményeket” az általános vélekedés és a férfiszerep felvállalása miatt.
Pedig néha mi is összetörünk, elfogy az erőnk, és még sírunk is olykor. Csak titokban, nehogy valaki meglássa. Pedig a fájdalomnak nincs neme, ahogy az örömnek sincs.
Nézzük meg a következő férfi-hiedelmet:
„Férfiasan helyt kell állnom az életben.”
1. Igaz ez? - Igen.
2. Egészen, 100%-ig biztos lehetek benne, hogy ez igaz? - Igen.
3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem a gondolatot?
- Milyen érzelem jelenik meg bennem, miközben elhiszem ezt a gondolatot? - Feszültség, megfelelni vágyás, bizonytalanság, a „mi van, ha mégsem sikerül” érzése.
- Milyen testi tünetek jelentkeznek, miközben elhiszem ezt a gondolatot? - Gyomorremegés, egyfajta furcsa kellemetlen üresség mellkas tájon, grimaszolás, a görcs kifejeződése az arcomon. (És ebben a pillanatban szakadt ki belőlem egy hatalmas sóhaj.)
- Hogyan bánok másokkal, miközben elhiszem ezt a gondolatot? - Úgy, hogy lehetőleg mindenki észrevegye, hogy milyen nagy és erős és okos és gondoskodó és kemény fickó vagyok. Udvarias vagyok, kedves és elegáns igyekszem lenni. Feltétlenül mondanom kell valami humorosat vagy jópofát, hogy ne tartsanak pipogyának és élhetetlen alaknak. Mindig igyekszem segíteni és mindent bevállalni, csakhogy megmaradjon az erő és a tehetség látszata. Nem vagyok őszinte. Sőt, néha hazudok is, csakhogy jobb színben tűnhessek fel férfiként. Megmagyarázom, de az égvilágon mindent. Kidumálok mindent. Jaj, csak a szerep, az az átkozott szerep nehogy odalegyen!
- Hogyan bánok magammal? - Nem tűröm el, ha hibázok. Kizárt, hogy valamit ne tudjak megoldani, ha nem megy, akkor begörcsölök. Olyankor egyfolytában összehasonlítom magamat másokkal, és ha túl nagy és szemmel is jól látható a különbség, máris okolhatom és szidhatom magam, mert nem vagyok tökéletes. „Hát még ezt a szerencsétlen Suzukist se tudtam lenyomni az úton, milyen egy lehetetlen alak vagyok! Csak egy ilyen szar autóm van, nem tellett Bentley-re. Mondtam én, hogy nem vagyok elég jó!”
Megmagyarázom. Leginkább magamnak, de magamnak mindent, csőstül. Halogatok ezerrel. Inkább elbújok egy magam teremtette látszatvilágba, olyan strucc módjára, nehogy szembe kelljen néznem a Valósággal.
- Milyen szenvedélyeim, mániáim jutnak eszembe? - A szivar. Az olyan férfias, nem? (Meg büdös és drága és egyszer úgyis megfulladok tőle, de az most mindegy. Mindent a férfiasság oltárán.)
- Hol, mikor, hány éves koromban jutott először eszembe ez a gondolat? - 12 évesen eléggé eltángált az egyik osztálytársam és még otthon is kaptam, hogy hogy lehetek ilyen mulya. (Aztán később egy másikat elég rendesen orrba vágtam, akkor leszálltak rólam a többiek is.)
- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé ezt a gondolatot? - Attól, hogy csak sodródnék. Nem lennének céljaim, nem harcolnék, szétfolynék, mint egy zsírpacni. Túl sok nőies tulajdonságom lenne, és nem lehetne felnézni rám. Nem lenne tartásom és nem küzdenék semmiért sem.
- Mire nem vagyok képes, miközben elhiszem ezt a gondolatot? - Ellazulni. Elfogadni, elismerni, megengedni magamnak a gyengeséget, felvállalni az érzelmeket, felvállalni, ha fáj, felvállalni saját magamat. Elfogadni, hogy nem tudok mindent, elfogadni, hogy nem nálam van az irányítás és ennek következtében felismerni azokat a lehetőségeket, amik nem az én fejemből pattantak ki. Tanulni.
4. Ki lennék a gondolat nélkül?
Önmagam. Szabad. Őszinte, nyitott, elfogadó, olyasvalaki, aki feltétel nélkül tud szeretni. Nincs mérlegelés, csak szeretet és őszinteség van.
Megfordítások:
+ Nőiesen kell helyt állnom az életben.
Igen, ez nagyon sokszor így van. Nem a nemi identitásra gondolok, hanem arra, hogy vannak olyan viselkedések, amik inkább nőiesek, pl. az elfogadás, a befogadás, a háttérben maradás és az alázat, amik sokkal kevésbé stresszesek és sokkal inkább célra vezetőek, mint ezek „férfias” megfelelői. Felvállalhatom az érzelmeimet, mert hozzám tartoznak, és senkinek sem tartozom beszámolással miattuk.
A nőkben amúgy ugyanazok a gondolatok okoznak stresszt és feszültséget, mint a férfiakban (kevés kivétellel), így nincs értelme különválasztani ezeket a dolgokat, szóval tök mindegy, hogy melyik nem szenvedéseit vállalom fel.
+ Emberként kell helyt állnom az életben.
Naná, hiszen elsősorban ember vagyok és ugyanúgy a boldogságot és az igazságot keresem, mint bárki, függetlenül attól, hogy férfi, vagy nő az illető.
+ Sehogy sem „kell” helyt állnom az életben.
A „helyt kell állnom” egy szerep, ami semmivé foszlik, mihelyt nincs stresszes gondolat. Akkor csak a szeretet marad és egy olyan „én”, akinek nem kérdéses, hogy megtesz, vagy éppen nem tesz meg dolgokat, amik belülről fakadnak. Nem tudok nem-cselekedni, nem tudok csak ülni és csak nézni és nem tudok „ártani” sem, amikor a nem-tudom elméből jönnek a dolgok, amik egyszerűen csak elém kerülnek és én megteszem, ami a dolgom, éppen akkor és ott.
Ha még idén szeretnéd profin, hatékonyan, kiscsoportban, sok személyes foglalkozással megtanulni Byron Katie Munka-módszerét, várlak szeretettel:
2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam: 2011. december 3-4. Jelentkezési határidő: november 14. hétfő !!!
Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html
ÖnMunkás blogok:
A legalapvetőbb férfi/női (nem férfias/nőies) viselkedésnek nincs semmi köze a társadalomhoz vagy az ember önmaga által támasztott elvárásaihoz. Evolúciós túlélési technikák. Elvileg már elavultak, gyakorlatilag soha nem fognak. Bár nem mindenkiben vannak meg. (Ők nem is élnének már, ha ősemberek lennének.)
VálaszTörlésV.
Sziasztok,
VálaszTörlésnem kapcsolódik ugyan a férfiassághoz a kérdésem, de attól még kérdés marad : ).
Mi a helyzet a pozitív állításokkal?
Pl. Felelősséget kellene vállalnom magamért.
Jól eljutok odáig, hogy "Ki lennél enélkül a gondolat nélkül?".
De akkor azt kell mondanom: békésen, nyugodtan, aranyosan lennék felelőtlen.
A megfordításoknál: "nem kéne felelősséget vállalnom magamért".
Ez a valóság, ezt teszem.
És akkor? Hogyan tovább?
A "felelősséget vállalni magamért" behelyettesíthető bármilyen más pozitív értékkel (becsületes, segítőkész, együttérző, stb).
Nem találom a következő lépést.
S.O.S.
Arany
Én nem tudom a választ, csak belekotyogok.
VálaszTörlésKorábban már írtam, hogy én nem törődök a pozitív kellene gondolatokkal, és azokkal sem, amik se-se kategória. Pl. azt állítom, fel kellene kelnem, de ez se nem negatív, se nem pozitív, ez tény. Néha megjegyzem, hogy ezt vagy azt kellene tennem, és megyek és megteszem. Olyan automata program, mint az, hogy lépkedek, hogy oda érjek. Arra sem szoktam rákérdezni :D
De amúgy engem is érdekelne a válasz.
V.
+ Nem kellene felelősséget vállalnom magamért. (saját példák)
VálaszTörlés- Mert a valóság az, hogy nem teszem. Legalábbis nem mindig.
- Mert ha nem vállalok felelősséget, akkor sokkal szabadabban élhetek, nem kell a következményekkel törődnöm.
- Ha nem vállalok felelősséget magamért és a tetteimért, akkor akár nyugodtabb is lehet az életem. Teszem amit teszek, attól függően, hogy mit hoz az élet. Azt meg nem én választom meg, hogy mi jöjjön, az nem az én dolgom. Én csak "alkalmazkodok" a körülményekhez. Ezért meg miért kéne bármilyen felelősséget vállalnom.
Mint írtam, nekem ez jött fel. Amúgy az ilyen jellegű megfordításokkal nekem is vannak kétségeim, hogy ilyen módon kell e csinálni :)
Gábor
Nálam ez valahogy úgy működik, hogy kiesik a "kellene". Egy nagyon egyszerű példa: amíg úgy érzem, hogy "ki kellene takarítanom", addig nyűg, és addig halogatom, ameddig csak lehet. Mihelyt nincs ott a "kellene", fogom a porszívót és megcsinálom, mert látom, hogy kosz van és nem szeretek koszban élni. A Munkában a megfordításoknak nem az az értelme, hogy onnantól kezdve az ellenkezőjét hiszem el, pl. "nem kellene felelősséget vállalnom magamért", hanem az, hogy kényszer nélkül tegyem meg azt, ami a dolgom, ami jön. Azt vettem észre, hogy mostanában nem kell odavernem magamat a nemszeretem dolgok elvégzéséhez, pl. az adminisztrációhoz, pedig régebben utáltam és sok bajom volt vele. Most egyszerűen csak megcsinálom, mert a munkámhoz tartozik és pont. Tudomásul vettem, hogy ez is ennek a munkának a része és nem mélázok felette órákat, hogy "de én úgy utálom ezt, miért kell megcsinálni?" Oké, nem imádom attól, és itt van és elvégzem. Rosszat nem teszek vele, sőt. Feladatom, hogy megtegyem, különben meggyűlik a bajom a főnökömmel és ennyi. Ha úgy tetszik, felvállaltam a felelősséget magamért és a tetteimért, de a kényszer érzése nélkül.
VálaszTörlésÉs mi van akkor, ha mondjuk azt mondom, hogy fel kellene kelnem, majd ezzel a lendülettel fel is kelek? Akkor aztán nem sok baj volt azzal a kellenével... :)
VálaszTörlésAmúgy utálom a kellene szót, főleg ha nekem mondják valamire, mert úgy elmélázok felette, hogy aha, kellene-kellene, aztán ennyibe is hagyom, mert hát nem azt mondta az illető, hogy ezt vagy azt szeretné, hanem hogy kellene... Sok mindent kellene gondolom én, és le sem tojom mit akar... :D
V.
Arany, nem értem a kérdésedet, pedig többször elolvastam. Hol pozitív az, hogy felelősséget kellene vállalnom? Javaslom, nézd meg, mit is jelent számodra felelősséget vállalni az életedért? Hogyan néz az ki? Honnan tudom, hogy épp felelősséget vállalok? egyáltalán, mi az a felelősség? És rögtön el is érkeztünk oda, hogy ez is egy teljesen elvont koncepció, ami olyan megfoghatatlan, hogy csak találgathatunk.
VálaszTörlésHa Munka megközelítésben nézem, addig nem tudunk felelősséget vállalni senkiért és semmiért, amíg elhisszük, amit hiszünk, mivel össze vagyunk zavarodva. Egyetlen "felelősségünk" van: megvizsgálni a stresszes hiedelmeinket, mert ezek tartanak minket távol a tisztánlátástól, ezért tartogatunk olyan gondolatokat, hogy mit kellene vagy nem kellene. Ha az elme tiszta, a felelősség értelmezhetetlen. Ha az elme tiszta, szeretetteljes, kreatív cselekvés van. Hogy ez most felelősségvállalás-e vagy sem? Hmm.
Hasonlóan a becsültességgel, együttérzéssel, segítőkészséggel - mik ezek? Megint csak egy bizonyos megtanult feltételrendszer szerint értelmezett elvont fogalmak. Mint ilyenek, nem létezők. Ha utasításba adom magamnak, hogy ilyennek kéne lennem, máris stressz alatt vagyok, ha épp nem vagyok olyan, a saját értelmezésemben. Támpontnak megint annyi, hogy ha a cselekedetemben nem a szeretetet és a teljes nyugalmat érzékelem, hanem bármilyen felszültség van bennem, pl. mint V. amikor le sem tojja, hogy a másik, mit akar, bárhogy fogalmazzon is az illető, akkor nézzem meg, mi gátol meg abban, hogy megtegyem, amit épp kérnek tőlem.
Remélem, valamennyire érthető, amit idehordtam össze. :) puszik, Andi
Andi, de hiszen olyan sokszor szó van a blogban a felelősségről! Egyértelműen pozitív módon. Például itt ez az idézet (a címkék közül kiválasztottam a felelősséget és ez is a találatok között volt):
VálaszTörlés"+ Magamra fordítás: „Nekem kéne felelősségteljesnek lennem.”
Csukd be a szemedet, és keress legalább három olyan konkrét példát az életedből, ahol neked kellene felelősségteljesebbnek lenned. Te vagy a tanító. Csináld először Te, mutasd meg nekünk, hogyan kell felelősségteljesnek lenni mindig és mindenhol, és akkor mi majd ezt tudjuk megtanulni tőled. Alig várjuk már, hogy valaki hitelesen megtanítsa nekünk, milyen a felelősségteljesség. Ezzel tudsz változtatni a világon, a papolással, a hibáztatással, és a panaszkodással nem. És képzeld, milyen világunk lenne, ha már mindenki, mindenkor, mindenkivel felelősségteljes lenne!"
Azt értem, hogy a "kellene" az nyomasztó.
Attilát is értem, mert van, amiben már én is így tudok működni, hogy nem "kellene", csak csinálom.
De azért van a fejemben kis zűrzavar.
Nem baj, nem kell még ott tartanom, ahol nem tartok, és főleg nem kell okoskodni, de ez a felelősség-dolog a gyakorlatban merült fel.
Arany
Aranyom, teljesen értem, hogyan értheted ezt az idézetet a felelősségteljességről. Ezt jó régen írhattam, ma már nem így írnám, mert teljesen nyilvánvalóan látom, hogy mindenki mindig pont úgy tesz, ahogy éppen tud, és nem tud úgy tenni, ahogy éppen "kéne" neki. Adhatunk ennek mindenféle neveket, elnevezhetjük felelősségteljesnek vagy felelőtlennek, attól az még csak az lesz, ami.
VálaszTörlésMég amikor azt mondjuk is, hogy először magunkért vállaljunk felelősséget, az is mit jelent? Hogyan is kell azt pontosan csinálni? Épp ez az, amit mindenki csak saját magának tud megtalálni, neki nem úgy csinálódik, ahogy nekem, és nem is "jó", ha egymást akarjuk utánozni. Az ÖnMunka önvizsgálata pont arra való, hogy mindannyian a saját válaszainkat kapjuk meg, és a saját utunk táruljon fel előttünk, és megértsük, hogy amikor a másik ember "kellenéit" próbáljuk megvalósítnai, akkor csak a saját magunk iránt érzett haragot mélyítjük. Kérdőjelezzük meg az összes saját kellenénket, és utána nem lesz több kérdésünk. Most így látom. :) Hogy újabb egy év múlva mi lesz, azért nem tudok felelősséget vállalni, térjünk vissza rá. :)
Ölellek, Andi
Igen, köszönöm, Andi. Olyan megnyugtató, hogy minden úgy van, ahogy van (olyan megnyugtató, hogy ebben mindig újra megerősítést kapok : )), és csak egyszerűen rá kell nézni a dolgokra (nem is kell, csak ránézünk) és látjuk, hogyan állnak. Ettől valahogy az ember visszazökken magába, eloszlik a köd, szétfoszlik a nyomás. A sok hiedelem, gondolat, előítélet, elhitt "igazság" meg tömérdek álproblémát szül. És olyan jó, amikor az ember azt mondja magának: én is így gondoltam, ilyesmit éreztem, csak nem mertem hinni magamnak, vagy nem tudtam megfogalmazni - vagy egyszerűen csak nem vettem észre : ).
VálaszTörlésArany