Szervusz Andi!
Köszönetet szeretnék mondani a két napért, amely oly sok mindenre rávilágított. Reggel azzal a két szóval ébredtem, hogy „Megígérte”, „Beszéljük meg”. Mivel gyerekkoromban megfogadtam, hogy én másképp nevelem a gyerekeimet, erre a két hiedelemre építettem az egész életemet. Ezzel vágtam gallyra mindent, mert elhittem és görcsösen ragaszkodtam hozzájuk. Arra az elhatározásra jutottam, hogy elsőként jól látható helyre kiírom:
Igaz ez? Kinek a dolga?
Most jöttem rá, illetve már régebben egy-két éve is kirajzolódtak a képek, de most tisztult ki, hogy a görcsös akarásommal rontottam el mindent. Annyira jót akartam a gyerekeimnek, hogy nem vettem észre, hogy (lehet túlzás), de pokollá tettem az életüket. (Lehet, hogy mégis boszi voltam?) Ezért fogom jól látható helyre kiírni, hogy amíg szokásommá nem válik, mindig észben tartsam, soha ne feledkezzem meg róla, hogy más szempontból is megnézzem, megvizsgáljam a dolgokat.
Nagyon köszönöm ezt Neked és a Többieknek is! Mivel ez a két szó másoknál is nagyon hangsúlyosan felmerült, ez segített, hogy felismerjem, és magamban is észrevegyem a működésemet.
Még egyszer hálás szívvel köszönök mindent! K.
Sokan élünk együtt azzal a meggyőződéssel, hogy „Meg kell beszélnünk a dolgokat”. Kérlek, nézegess bele az életedbe, hol, mikor, kivel működteted ezt a hiedelmet. Persze, azt tanuljuk, hogy a kommunikáció az alapja a jól működő kapcsolatoknak, csak nem mindegy, hogy milyen az a kommunikáció. Illetve, hogy miért is oly fontos nekem, hogy legyenek megbeszélve a dolgok. A levélíró esetében azért, mert gyerekkorában azt hitte el, hogy HIÁNY VAN MEGBESZÉLÉSBŐL. És ezzel magyarázta a szerinte nem jól működő viszonyokat a családban. Sőt még a szeretet meglétét is ehhez kapcsolta. Ezért hozta azt a döntést, hogy ő majd aztán mindent megtesz azért, hogy kielégítő beszélgetés legyen a saját családjában.
Azonban amíg a hiányra fókuszál az elme, addig csak a hiányt képes észrevenni, hisz az elmének épp az a dolga, hogy bebizonyítsa, igaz, amit hisz. Észre sem veszi, amikor teljesen jól működő kommunikáció van körülötte, illetve még egy nagyon fontos pontként: csak azt a fajta kommunikációt fogja megfelelőnek minősíteni, ami úgy néz ki, mint amit ő elvár. A saját elvárásaiba nem illő kommunikációs formák észrevétlenek maradnak, mintegy vak lesz rájuk. És tovább végezteti velünk az ámokfutást, hogy megkapjuk azt, amit annyira akarunk. Amit aztán foggal-körömmel meg akarunk szerezni magunknak, így téve pokollá az életünket. És az a legtragikusabb az egészben, hogy pont ezt nem fogjuk a körülöttünk élőktől úgy megkapni, ahogy mi szeretnénk, vagyis újra és újra megerősödünk abban a hitünkben, hogy „Itt nincs normális kommunikáció.”
Vizsgáljuk meg azt a hiedelmet, hogy „Azt akarom, hogy megbeszélje ezt velem.” (Azért fogalmaztam meg így, hogy jól láthatóan kijöjjön az összes megfordítás.)
1. Igaz az, hogy azt akarom, hogy beszélje ezt meg velem? Igen/Nem. (Nem tudom.) Nincs magyarázkodás, hogy Igen, mert… És nem az a lényeg, hogy ’Nem’ legyen a válasz. Csak engedd mélyen magadba ezt a kérdést. A Munka meditáció.
2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy azt akarom, hogy beszélje ezt meg velem? Igen/Nem. (Nem tudom.)
3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy azt akarom, hogy beszélje ezt meg velem (ő pedig nem akarja megbeszélni)?
- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem? (Az alkérdések feltevésekor mindig ismételd utána az épp vizsgált hiedelmet is! Pl. Hogyan bánok a másikkal, ha elhiszem azt, hogy azt akarom, hogy beszélje ezt meg velem?)
- Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz? Miket gondolok magamról? Szeretem-e magamat ilyenkor? Hogyan „ütöm” magamat, milyen önostorozó gondolataim vannak?
- Hogyan viszonyulok ilyenkor a másikhoz? Hogyan nézek rá, milyen közel engedem fizikailag, miket gondolok róla? Magam alá vagy fölé helyezem őt gondolatban? Extrán figyelmes leszek vele, vagy épp megszűnik létezni?
- Kinek a dolga az, hogy ő megbeszéli-e vele vagy sem?
- Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben?
- Milyen múltbeli és jövőbeli képek jelennek meg a fejemben, ha elhiszem ezt a gondolatot? Mennyire tudom megélni a pillanatot, amikor elhiszem a gondolatot?
- Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam?
- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy azt akarom, hogy beszélje ezt meg velem? Mire jó nekem ez gondolat? Mit kapok tőle?
- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
- Mikor, hány éves koromban jutott először eszembe, hogy azt akarom, hogy valaki valakivel megbeszéljen valamit? (Ez a generációs gyökér.)
4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy azt akarom, hogy ezt megbeszélje velem? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg benned ez a gondolat? Hogyan éled meg az adott helyzetet, ha nem tudod elhinni, hogy beszélnetek kéne? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és másokkal? Hogyan beszélsz, hogyan zajlik az életed, hogyan tekintesz magadra?
Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: „Azt akarom, hogy megbeszélje ezt velem.”
+ Nem akarom, hogy megbeszélje velem. (=Azt akarom, hogy ne beszélje meg velem.)
Olyan viccesen működünk. Vannak dolgok, amiket nagyon meg akarunk beszélni, aztán pedig, ha a másik hajlandó mondani valamit, akkor jól megsértődünk. Persze, beszéljük meg, de az igazságot ne mondd, légy oly kedves, mert azt nem bírom elviselni. Így építünk falat magunk és a másik közé, aki nyilván inkább nem mondja majd, mert nem akar bántani. Vagy még ha meg is beszéljük, úgysem hallom meg, amit mond, továbbra is ragaszkodom a saját igazamhoz, mert ő persze csak hülyébb lehet. Kérlek, keress 3 olyan konkrét példát, ahol így működsz, működtél az adott személlyel.
Eszembe jut még az a variáció itt, hogy akkor van béke, ha nem beszéljük meg a problémáinkat. Sokan működünk ezen a módon, és így próbáljuk elkerülni a konfliktusokat. Vizsgáld meg, mennyire jellemző rád ez a fajta konfliktus-elkerülés. Ha azt találod, hogy igen, kérdőjelezd meg ezt a hiedelmedet: „Nem szabad megbeszélnünk a konfliktusos helyzeteinket.”
+ Ő akarja, hogy megbeszéljem vele.
Keresd meg azokat a példákat az életedből, csukott szemmel várva, hogy felbukkanjanak, amikor a másik szeretett volna megbeszélni veled valamit, te pedig rá sem hederítettél, vagy jól ledorongoltad, vagy jól elkezdted a saját történetedet nyomatni, ahelyett, hogy őt meghallgattad volna. Nézd meg, te hogyan működsz ezekben a helyzetekben. Mennyire tudsz odafigyelni a másikra, mennyire tudod őt meghallgatni, meghallani?
+ Azt akarom, hogy én beszéljem meg saját magammal.
Nézd csak meg, mennyire jellemző, hogy még magaddal sem beszéled meg a dolgokat. Fogalmunk sincsen, hogyan kell önmagunkkal beszélgetni kreatív, előre vivő módon. Ha a Munka vonatkozásában nézzük, a Négy kérdés pont az a módszer, mellyel tökéletesen tudsz magaddal is beszélgetni. Azonosíts be 3 olyan stresszes gondolatot, melyeket épp itt az ideje saját magaddal „megbeszélni”, az itt bemutatott módon.
Ha rendesen végigcsináltad ezt az önvizsgálatot, akkor most már készen állhatsz kimondani azt, hogy:
Hajlandó vagyok újra megtapasztalni, hogy nem akarja megbeszélni velem.
Utána pedig:
Alig várom már, hogy ne akarja megbeszélni velem.
Mert nagy valószínűséggel fogsz hamarosan belekerülni ebbe a helyzetbe, amikor is letesztelheted, hogy mi maradt még benned, fáj-e még valami, milyen elvárásaid vannak még a másiktól. És ezeket is mind megvizsgálhatod. Hogyan éled az életedet, ha alig várod már, hogy valami megtörténjen? Várakozva, izgatottan, nyitottan. Már nem akarsz többé diktálni, hanem kinyitod magad, és megengeded, hogy történjen, ami történik.
Ha szeretnéd felgöngyölíteni az életedet tudat alatt irányító stresszes hiedelmeidet, szeretettel várlak az idei utolsó ÖnMunka Alaptanfolyamra.
2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam: 2011. december 3-4. Jelentkezési határidő: november. 14. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html
Sziasztok, kedves munkázók!
VálaszTörlésA hétvégén részt vettem egy alaptanfolyamon és hosszú beszámolót kezdtem írni róla. De rájöttem, hogy képtelenség átadni ezt az élményt. Csak szavak, szavak hátán - annak, aki még nem érzett rá az ízére. Ha igazán hiteles akarnék lenni, akkor olyan dolgokat kellene leírnom, amiket a jelenlévők (engem is beleértve) csak annak a szűk közönségnek szántak. Enélkül érthetetlen, hogy annyit nevettünk a két nap alatt, amennyit egyébként ritkán. Meg hogy jó nagyokat sírtunk is. Mindenki akkor, amikor éppen rájött valamire. De nem lenne fair kibeszélni az ott konkrétan elhangzottakat (érzetteket). Kb olyan érzés az egész, mint átesni egy másik dimenzióba. Aztán az ember hazamegy a saját dimenziójába, és kezd az élménnyel, amit tud. De akkor is ott van örökké a szeme előtt, hogy "van másik dimenzió", van segítség, van kiút, csak őszinteség kell hozzá, más semmi. És mennyire megkönnyíti az őszinteséget, ha valaki éppen olyan problémával küszködik, mint te, és végighallgatod, hogyan nem érti az egész helyzetet! Öt perccel korábban még te sem értetted.
És a második nap végén úgy mész haza, hogy többet tudsz a társaidról, mint a legjobb barátjuk, és ők többet tudnak rólad, mint a legjobb barátaid, és ez mégsem a kiszolgáltatottság érzésével párosul, hanem belesimul az életbe, csak éppen magadról tudsz sokkal többet.
(Igazából nem is tudom, miért nem ilyesmiket tanítanak az iskolában az egyszikűek meg a kétszikűek helyett.)
Üdv:
Arany