A Személyiség Nem Szeret… Mindig Akar Valamit

„A személyiség gyűlöli a kritikát és imádja az egyetértést. Igazából, a személyiség számára a szeretet semmi több, mint egyetértés. A kapcsolat annyit jelent, hogy két ember egyetért egymás történeteivel. Ha egyetértek veled, szeretsz. De abban a percben, ha nem értek veled egyet, ha megkérdőjelezem valamelyik szent hiedelmedet, az ellenségeddé válok.” (Byron Katie)

A mai bejegyzést főként az elmúlt hétvége 3-naposainak ajánlom, nagy-nagy szeretettel. Ez egy olyan fejezet Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből, ami számos ponton illeszkedik a hétvégi megtapasztalásaitokhoz, kérdéseitekhez, felvetéseitekhez. És, természetesen a blog összes többi olvasóját is szeretettel hívom meg ennek a csodás, igen átfogó fejezetnek az elolvasására.

Öröm 31 - A fegyverek a félelem eszközei.

A védekezés a háború első lépése. Régebben, ha valaki azt mondta nekem, „Katie, nem figyelsz rám”, én rögtön berzenkedni kezdtem ez ellen, és így feleltem, „Dehogynem figyelek! Hogy merészelsz ilyet állítani?!? Hát, kinek gondolod te magad? Én igenis figyelek!” És mindeközben nem vettem észre, hogy pont én háborúztam azáltal, hogy védtem magamat. És persze én voltam az egyetlen személy, akinek lehetősége volt ezt abbahagyni. A háború befejezéséhez nem két emberre van szükség; csak egyetlen-egyre.

            A személyiség gyűlöli a kritikát és imádja az egyetértést. Igazából, a személyiség számára a szeretet semmi több, mint egyetértés. A kapcsolat annyit jelent, hogy két ember egyetért egymás történeteivel. Ha egyetértek veled, szeretsz. De abban a percben, ha nem értek veled egyet, ha megkérdőjelezem valamelyik szent hiedelmedet, az ellenségeddé válok; az elmédben máris elváltál tőlem. Aztán pedig elkezded keresgélni azt a számtalan indokot, hogy vajon miért is van igazad, és a fókuszod magadon kívül marad. Amikor kifelé fókuszálsz, és azt hiszed, hogy a problémádat egy másik ember okozza, nem pedig az a történet, amihez épp ragaszkodsz az elmédben, a saját áldozatoddá válsz, a helyzet pedig reménytelenné válik.

            A partnered a tükröd. Azon kívül, ahogy érzékeled, még csak nem is létezik számodra. Ő az, akinek te látod, és végső soron ez megint csak te saját magad vagy. Újra és újra csak te és te és te, ily módon pedig vak maradsz saját magadra, igazolva érzed magad, és totálisan elveszve. Azt hinni, hogy a partnered bármi más lenne, mint a saját kitükröződésed, fájdalmas. Vagyis, amikor bármilyen hibát fedezel fel benne, biztos lehetsz benne, hogy az a te saját hibád. A piszoknak a te gondolkodásodban kell lennie, hisz te vetíted azt ki. Mindig te vagy az, akinek az adott pillanatban minket ítélsz. Kivétel nélkül. Te vagy a saját szenvedésed; te vagy a saját boldogságod.

            Nem tudsz valódian kapcsolódni a partneredhez, amíg meg nem szabadulsz attól a hitedtől, miszerint szükséged lenne tőle valami olyasmire, amit ő nem ad meg neked. A párod semmi olyasmit nem tud tenni, amivel megakadályozná, hogy szeresd. Az egyetlen mód az elvesztésére az, ha elhiszed, amit róla gondolsz. Egész addig egy vagy a partnereddel, amíg el nem hiszed, hogy egy bizonyos módon kéne kinéznie, adnia kéne neked valamit, másmilyennek kéne lennie, mint amilyen. Valójában így válsz el tőle. Ilyenkor a fejedben máris véget vetettél a kapcsolatotoknak.

             Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor jobb fizikailag távozni. Ha mondjuk a férjed ver, kérdőjelezd meg a gondolataidat azzal kapcsolatban, hogy miért maradsz mégis vele. Amikor megvilágosítod magadat az igazságra, rájöhetsz, hogy az egyetlen épelméjű döntés az, ha elhagyod. Nem kell félni, keserűnek vagy mérgesnek lenni ahhoz, hogy véget érjen egy házasság. Vagy, ha még nem állsz készen elhagyni, akkor maradj benne a házasságban, csak sokkal nagyobb tudatossággal arról, hogyan erőszakoskodsz magaddal, amikor megengeded neki, hogy veled erőszakoskodjon. Ez hasonlít ahhoz, amikor egy kertkapura kiírják: A KUTYA HARAP. Ha egyszer mész be a kertbe, és „megharapódsz”, akkor a kutya harapott beléd. Viszont ha másodszor is besétálsz a kertbe, és „megharapódsz”, akkor te haraptad meg saját magadat. Ha ezzel tisztába jössz, az mindent megváltoztathat. Megvizsgálod az elmédet, és rájössz, hogy végső soron senki sem árthat neked – csak te tudsz ártani saját magadnak. És meglátod, hogy 100%-ig te vagy felelős a saját boldogságodért. Ez pedig nagyon jó hír.

            Tegyük fel, hogy a férjem szerelmi viszonyt folytat egy másik nővel, és ez nekem nem tetszik, akkor azt mondanám neki, „Kedvesem, megértem, hogy viszonyod van, és azt figyeltem meg, hogy amikor a másik nővel vagy, akkor valami bennem elkezd tőled eltávolodni. Nem tudom, mi ez, csak annyit tudok, hogy így van; ez a te tőlem való elmozdulásodat tükrözi, és szeretném, ha tudnál erről.” És aztán, ha még mindig folytatja a viszonyt, és szívesebben tölti az idejét egy másik nővel, megfigyelném magamban, ahogy eltávolodok tőle, és ha elhagynám, azt akkor sem haraggal tenném. Semmit nem tehetek azért, hogy vele maradjak, és semmit nem tehetek azért, hogy elváljak tőle. Nem én vagyok ennek a műsornak a rendezője. Vele maradhatok, vagy el is válhatok tőle a teljes szeretet állapotában, és átfuthatna a fejemen, Hát ez lenyűgöző; megígértük egymásnak, hogy mindig együtt maradunk, és most elválok tőle, és valószínűleg csak nevetnék, és örülnék, hogy megvan neki, amit akart, majd tovább lépnék, mert nincs bennem háború. Egy másik nő ugyanakkor úgy válik el a férjétől, hogy „Nem kellett volna viszonyt kezdenie”, „Megbántott”, „Nem is érdemel meg engem”, „Megszegte az ígéreteit”, „Szívtelen”. Az elmozdulás mindkét esetben ugyanolyan; az egyetlen különbség a történet. Az utazást mindkét esetben meg fogod tenni. A kérdés csupán annyi, hogyan távozol: rugdosódva és sikítozva, vagy pedig méltósággal, békében, nagylelkűen? Ezt most nem tudod diktálni, nem tudod megjátszani, nem tudsz spirituálissá vagy szeretettel telibbé válni. Légy csak őszinte, és kérdőjelezd meg a gondolataidat. Aztán, végül, amikor az ismerőseid azt mondják, „Ajj, de szörnyű ez a válás dolog”, azt válaszolhatod, „Megértem, hogy így látjátok, de nekem nem ez a tapasztalásom róla.”

            Nem két emberre van szükség ahhoz, hogy egy házasságban véget érjen a háborúskodás; csak egyre. És ha mindketten befejezik a háborúskodást, akkor az élet még kétszer olyan széppé válhat.

            Hazaérek munkából, kinyitom a frizsider ajtaját. A kedvenc nasim ott vár rám. Pontosan emlékszem, hova tettem: a felső polcra, jobb oldalra… Nincs ott!!! Megette!!! Kuncogni kezdek magamban. Nincs semmi olyan stresszes gondolat bennem, hogy „Milyen figyelmetlen alak, hisz tudta, hogy az enyém, és annyira vártam már, hogy megehessem, ő meg az egészet elrontotta.” A gondolat támadása. Ha ilyesmik jutnának eszembe, én meg jól elhinném az egészet, jól elkezdenék haragudni Stephenre. A valóság pedig annyi, hogy rögtön tudom, jobb nekem, hogy ő ette meg a nasit. Igazából még örülök is, hogy megette. És csak mosolygok. Lehet, hogy a vásárlás időpontjában még nem voltam tudatában, de most kiderült, hogy neki vettem. Boldogan konstatálom, hogy milyen figyelmes vagyok. És magammal is törődök, hogy így tudom látni az eseményeket.

            Amikor Stephen hazaér, elmesélem neki. Jót kacagunk. Azt mondja, nem gondolta, hogy a nasit magamnak vettem. Mondom neki, mennyire örülök, hogy ő ette meg, és megkérem, hogy legközelebb először kérdezze meg tőlem, hogy tényleg neki szántam-e. Egyetért. Tisztában vagyok vele, hogy lehet, hogy eszébe fog jutni, de az is lehet, hogy nem. Izgatottan figyelem, hogy a tervem hogyan hiúsult meg a valóságban. Elképzeltem, hogy én fogom megeszegetni a nasit, ehelyett azonban valami még édesebb történt.

(Byron Katie, A Thousand Names for Joy – Az Öröm Ezer Neve)